Hirosimai filmekben látni ilyesmit

Megtépázott házak állnak a néptelen utcákon, vörösek a házfalak, vörös a sár, a vörös pocsolyákba eső permetez, megborzongunk a hideg szélben. Egy rendőrbuszt követve csúsztunk át a kiürített Kolontárt védő őrökön, a kaland izgalma azonban rögtön elpárolog.

Ránk nehezedik annak a hatalmas erőnek a súlya, amely letarolta a tájat, egy irányba döntötte meg a fákat, egy irányba simította el a betonoszlopokat, feldobott egy fabódét a fára, majd néma csöndet hagyott maga után. Meg persze a mindent beborító, nyúlós, vörös masszát.

Az egész egy túllihegett atomháborús katasztrófafilmnek tűnne, ha nem bokáig a vörös sárban állnék, vörös gyümölcsfák alatt.

Vörös szökőár

Egy férfi áll a távolban, kezében csapzott, remegő és vörösszínű pincsikutya. A sarkon mozgolódást látunk: Kolontár elpusztított részének lakóit engedték vissza, hogy két óra alatt elvigyék legfontosabb javaikat. A helyiekből, akik a faluban harciasan verték az asztalt, a helyszínen eltűnik a düh. Letargikusan, tétován bolyonganak a házaik körül.

"Nézze a betonkerítést" - mutatja egy idősebb úr a vörös iszap alatt szép sorban fekvő betonelemeket. Hirosimai filmekben látni hasonlót. "Jöjjenek be" - invitál minket fakó hangon. A kétszintes házban decens, polgári élet folyhatott, következtetek az ülőgarnitúrából, a tévéből, a könyvespolcból. Amelyek egymás hegyén-hátán állnak.

"Hirtelen jött az iszap, kinéztem az ablakon, 30-40 centi magasan állt a kertben. A távolban meg, mint egy szökőár, jött a többi. Mire szóltam a feleségemnek, már a szobában volt a víz, és néhány perc alatt feltöltötte a szobát. Megemelte a bútorokat, aztán mikor kiment, így egymáson maradtak" - mondja szinte bocsánatkérőn, hogy ilyen rendetlenség van.

"Elkezdtem tanulni a számítógépet, vettem egy gépet, az is valahol ott van" - mutat aztán a sárra, de csak úgy mellékesen, nem mintha meg akarná keresni a friss szerzeményt.

A kocsit is vitte az ár

"Nézzed, itt van a halastavunk, mögötte most lett kész a tuja, hatvanezer forint volt. Itt kacsáink voltak, ott meg egy karám három kutyával, darabja hetvenezer" - mutat egy alacsony, mokány, energikus srác a teljesen sík, vörös mezőre.

A háza mögötti verandáról most már csak egyetlen dolog látszik, a vörös lápból kiemelkedő hatalmas földfal: a zagytározó oldala, amelyet földig futó repedés oszt ketté. Onnan zúdult az iszap a környék településeire. A monumentális létesítmény szinte a házak fölé emelkedik, és a történtek ismeretében érthetetlen, hogy bárki ide mert építeni. A megkérdezettek azonban mind azt mondják, sosem gondolták volna, hogy baj lesz. Beszéltünk olyannal is, aki évekig dolgozott a timföldgyárban, és a gát vastag falai miatt sosem érzett okot az aggodalomra.

A fiatal srác sem veszteget szót a létesítményre. A falra csap: "egy hónapja lett kész a szigetelés, egymillióért." A padlószőnyegen bokáig cuppogunk a nyúlós sárban. A fehér bőr ülőgarniturán gyerekjátékok és távirányítók sejlenek a téglaszínű foltok alatt. A falon sárcsíkkal félbeosztott plazmatévé.

"Azért dolgozom négy éve Dániában, hogy bővítgessem a házat. Onnan rohantam haza, hogy ezt lássam. Nem is értettem, mi van, mikor a feleségem zokogott a telefonban. A kocsi sincs meg, egy kilométerre találtuk meg, a mezőn, odáig vitte az ár."

Jött valami rózsaszín

A tornácos ház falán lehetne magasra futtatott lábazat a vörös sáv, ha egy leomlott sarkon át nem látnánk be a szobába. "A surrogó hangot hallottam - mondja az idős asszony olyan hangon, mintha valaki más történetét mesélné. Mackónadrágja térdig vörös, nejlonzacskó csüng a kezében.

"Kinéztem, és csak azt láttam, jön valami rózsaszín. Felrohantam a padlásra, odalenn meg mindenemet beterítette a sár. A befőttem, a savanyúságom, mind benn ragadt. A krumpli is. De a föld is. Mikor fog ebben valami teremni?" - mondja és elfutja a szemét a könny.

A nagyvárosi cinizmusunknak nyoma sincs, zavartan tapicskolunk a vörös sárban, és csak az kattog a fejünken, hogy mit lehet erre mondani? Hogy majd minden rendbejön?

A falut kettéosztó patakhoz érve látjuk a dombot, ahová reggel sírva, örjöngve menekültek a helyiek, amikor váratlanul elterjedt, hogy egy másik gát is átszakadt. De átmenni nem tudunk, a híd, mintha felrobbantották volna, a vörös, mérgező folyóba szakadt.

A túloldalon egy dzsip kerekei merednek a szürke ég felé. Az egyik halálos baleset akkor történt, amikor a sofőrje megpróbált áttörni a tomboló áradaton, talán segíteni, talán vagányságból. De az áldozatokról nem beszélnek a kolontáriak.

"Ismertük őket" - ennyit tudtunk csak meg, bárkit kérdeztünk a négy halottról és a hat eltűntről. Egy katona érinti meg a vállam. Mennünk kell, ismét lezárják a falut, hogy folytathassák az áldozatok keresését.