Debreczeni már 2008-ban megálmodta a kétharmadot

Már a kezdés előtt negyed órával alig találni üres helyet az Alkotmány utcai Pallas páholyban. „A hatvan év fölöttiek dominálnak, nem a harminc év alattiak” – mondja szomszédjának egy hatvan fölötti úr. Az arcok ugyanazok, akik a Charta- vagy a Károlyi-szobor védőinek tüntetéseiről ismerősek.

A hangulatot akolmelegség jellemzi, szemléltessük ezt az alábbi párbeszéddel, aminek résztvevői különben valamennyien hatvan fölöttiek.
– Megkérhetném, hogy kicsit arrébb menjen, hogy tudjak fotózni?
– Én arra nem megyek, az már nagyon balra van.
– Így jár az, aki túlságosan jobbra megy.

Az ismertebb arcok közül feltűnik Gréczy Zsolt volt miniszterelnöki főtanácsadó, így mérget veszünk rá, hogy hamarosan megjelenik Gyurcsány Ferenc. Meg is jelenik. (Debreczeni erről később azt mondja: „Legalább a Fidesz-közeli sajtónak is lesz honnan elindulnia.”) Ott van Bárándy Péter egykori igazságügyi miniszter, valamint egy fiatal arc az MDF-ből, aki talán az elnöke, talán nem, de a tévében egy időben viszonylag sokat lehetett látni.

Az előadók előtti asztalsoron Debreczeni könyvének példányai hevernek, egy-egy üres címoldallal megjelent Népszava, valamint a Hír tv mikrofonja.

Debreczeni sokáig magányosan ül az asztalnál, beszélgetőtársai még nincsenek, így kihasználjuk az alkalmat és megkérdezzük: igaz-e, hogy saját néven tumblerezik? Prekoncepciónk szerint akár ő is lehetne, hiszen ilyen mondatokat ír: „Megbecsült történészként véleményem szerint nagy szakmai hibát vétett, amikor politikai utasításra/önszorgalomból ilyen alaptalan vádaskodáshoz adta a nevét.” Hogy mit válaszolt Debreczeni, arról majd később.

Közben befutnak a beszélgetőtársak, Bauer Tamás, egykori SZDSZ-es országgyűlési képviselő, Vörös T. Károly, a Népszabadság főszerkesztője, akit a harmadik vendég, Bokros Lajos MDF-es európai parlamenti képviselő így üdvözöl: „Éljen a sajtószabadság!”

Lepsénynél még megvolt

Debreczeni a közvetlen, de kissé megilletődött történelemtanár-stílusát hozza. A Deborjó Kiadó ügyvezető igazgatójaként köszönti a megjelenteket, és nyomban átadja a szót a szerzőnek, azaz magának. Kiderül, hogy „Lepsénynél még megvolt” egy kiadó ígérete a gyűjteményes kötet publikálására, de ez az ígéret elszállt, ezért kénytelen volt saját kiadásban megjelentetni. (Később, amikor Vörös T. dicséri a könyv kiállítását, bevallja, hogy egy profi tette össze a könyvet, aki a háttérben szeretne maradni.)

A könyben 1987 és 2010 közötti írások vannak, alaposan összeválogatva. Itt jegyezzük meg, hogy 1991 után minden évből 6-8-10 írás szerepel, leszámítva az Orbán-kormány alatti éveket, amikor Debreczeni a miniszterelnök szellemi holdudvarának egyik prominense volt; szóval ebből az időszakból összesen szerepel öt írás. Így kissé sután és magyarázkodásnak hangzik: „Én tényleg nem változtam az idők során, a parlamentáris demokrácia híveként kezdtem, és most is a parlamentáris demokrácia kétségbeesett híve vagyok.”

Azt reméli, hogyha Antall József élne, akkor ő is itt ülne a Pallasban, méghozzá Gyurcsány közelében, ahogy az Antall-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatalt vezető Kajdi József tényleg ott ül.

Véget nem érő Bauer

Bauer Tamás nagyjából annyit beszélt, mint a másik három előadó összesen. Felszólalása olyan volt, mint egy soha véget nem érő Bauer-cikk az Élet és Irodalomban. Látszik, legszívesebben újrakezdené a kilencvenes évek népi-urbánus vitáit. Felhánytorgatja a szerzőnek, hogy kimaradt a könyvből a média monopolizálásával foglalkozó ősrégi Kónya-dolgozat és az SZDSZ-es politikusok kommunista (sőt ÁVH-s) felmenőivel foglalkozó Grezsa-féle Apák és fiúk értékelése (amiben különben Bauer is szerepel).

Az MSZP szerinte sokkal jobb annál, mint Debreczeni az 1994-es Magyarország – restauráció előtt című cikkében lefesti, és a szerző figyelmébe ajánlja, hogy Gyurcsány maga is az MSZP gyermeke. Megrója a szerzőt azért is, mert sokáig nem írt Fideszt bíráló cikket, pedig szerinte már legkésőbb 1995-ben látni lehetett (szavaiból kitűnik, hogy ő sokkal, de sokkal korábban látta már), hogy ebből nagy baj lesz.

Debreczeni röviden önkritikát gyakorol, tényleg nem volt olyan szörnyű az 1994–98 közötti MSZP–SZDSZ-koalíció.

Horthy és Orbán

Bokros Lajos hosszasan dicsérte a szerzőt – a könyvet Brüsszelben olvasgatta esténként a költségvetési vita utáni lazításként –, különösen azért, mert az egyik írásában szerepel az ő mániája, a piac is. Erről jutott eszébe, hogy „az értelmiségi szerep mára megváltozott, a magyar értelmiség tudása nem piacképes, államfüggő”. Olyan érzésünk volt, hogy a teremben sokan találva érezték magukat.

És idézett Debreczeni 2008-as, Horthy és Orbán című cikkéből. A felolvasást dermedt csönd fogadta, később viccesen meg is róják a szerzőt, hogy miért adott tanácsokat Orbánnak:

„Gondoljuk ehhez hozzá a nagy hatalmú elnök által uralt, kétharmados többséggel bíró, vasfegyelmű kormánypártot; az elnöknek szolgáló rendőrséget s a titkosszolgálatokat (hisz így osztható ki a gárdának – és bárkinek – egy-egy jól irányzott pofon); mindez persze egyházi áldással. Vegyünk ehhez még egy új, bármikor az aktuális helyzethez igazítható választójogot (magas parlamenti küszöbbel, a határon túliak állampolgárságával); egy második kamarát, feltöltve saját emberekkel (az egyházi főméltóságoktól az MTA elnökéig); egy szintén saját emberekkel (15, de ha kell, 21 főre) felduzzasztott, vagy ha az kell, akkor kasztrált Alkotmánybíróságot; meg egy tetszés és igény szerint átszabott népszavazási törvényt. Mi kell még? Egy új médiatörvény: totálisan uralt közmédiával és jól megrendszabályozott privát sajtóval. Meg amit csak akarnak! Hisz kétharmados többséggel mindent – és mindennek az ellenkezőjét – lehet! Bármely posztra, bárki megválasztható. És bizony-bizony: adott esetben akármelyik képviselő mentelmi jogát föl lehet függeszteni!”

Olyan nyálas

Vörös T. Károly többször is foglalkozott Lengyel Lászlóval. Egyrészt nem értett soha egyet a kardigános politológussal abban, hogy egyenlőségjelet kell tenni Gyurcsány és Orbán közé, miszerint egyik kutya, másik eb. Ahogy fogalmazott: „Jóska bebizonyította, hogy óriási a különbség: az egyik oldalon van egy diktátorhajlamú ember, a másikon egy demokrata.” Másrészt „Lengyel Laci jóslataiból mindig az ellenkezője válik be”.

Vörös T. kiszámolta azt is, hogy a készülő médiatörvény szerint a szerzőnek – cikkenként huszonötmillió forintos büntetéssel számítva –
1 550 000 000 forintot kellene fizetnie.

Ja, és a tumblr: nos, kiderült, hogy Debreczeni éppen tegnap tett büntetőfeljelentést az ügyben, mivel az illető visszaél a nevével. Amikor megjegyezzük, hogy a stílusa alapján ő is lehetne, ezt válaszolja: „Á, annak a stílusa olyan nyálas.”