Túl későn leplezik le a csepeli komcsikat

Az ország szélesebb közvéleménye pár napja hallott először Németh Szilárd csepeli polgármester-ókortörténészről, aki azzal lett híres, hogy leleplezte: Budapest XXI. kerületében már a Római Birodalom végnapjai idején is vallásosan imádták Orbán Viktort. A fideszes politikus ugyanis a került weboldalán kérte a helyi polgárokat, hogy mondjanak el egy ókeresztény imát Orbán miniszterelnökért, aki ellen "az ellenzék újra brutális támadást indított", és mellékelte is az ima szövegét. Aki nem kezdett el nyomban imádkozni, azt hihette, Németh valami buta talpnyaló, pedig nem ez a helyzet. Az egész ugyanis valójában egy rafinált vírusmarketing-kampány lehetett. Ugyanazon a weboldalon hirdették ugyanis a kerület nagy vállalkozását, a meghökkentően nagy példányszámban kinyomtatott, a kommunisták cselszövéseit a fejükre olvasó Vörös Csepel című könyvet, amit éppen ezekben a napokban juttatnak el 35 ezer csepeli háztartásba.

A jó értelemben vett pártlap

Ortodox nézet, hogy a pártsajtó sose lehet fogyasztható termék: a kommunisták végvonaglásának idején nagy rajongói voltunk a csepel.info című helyi hírblognak, ami - ha ez fizikailag és mentálisan lehetséges - még a Helyi Théma nevű rettenetes nyomtatott pártközlönynél is fideszesebb volt, viszont egész jó (=büdös) ügyeket piszkáltak meg egész ügyesen. No és a blogműfajba bőven belefért a parodisztikus elfogultság is.

Bár a csepel.info impresszumában szemérmesen azt írják, hogy a "híroldalt egy kis baráti társaság szerkeszti", az oldal egyik legfontosabb szerzője Ábel Attila ellenzéki fideszes önkormányzati képviselő volt. Ezt kérdésemre a csepelinfósok most meg is erősítették. A csepel.info a szó legjobb értelmében vett bulvárt nyomta: volt érzékük nemcsak a nagy botrányok megtalálásához, de a látványos tálalásukhoz is, és a posztjaikat néha már-már a klasszikus újságírás szabályai szerint szerkesztették, lehetőség szerint megszólalókkal, háttérrel, forrásellenőrzéssel. Nem egy esetben vettünk át információt tőlük mi is, vagy az Indexen, vagy a Képviselő Funky blogon.

Téma az mondjuk volt is. A csepeli MSZP a rendszerváltást tökéletesen megúszó szervezet volt: a pártelnök-polgármester Tóth Mihály volt az MSZMP utolsó helyi első titkára, az egykori állampárti tanácselnök-helyettes, Orosz Ferenc lett az MSZP-s alpolgármester, az "új" párt két helyi országgyűlési képviselője közül Avarkeszi Dezső főállású pártmunkás volt. Csepel az első szabad önkormányzati választásokon ugyan az SZDSZ-re szavazott, 1994-től viszont 16 éven át totális volt a szocialista dominancia a XXI. kerületben, az MSZP még uralkodása leggyengébb évében is egymaga megszerezte a szavazatok felét. A csepeli városvezetés a megjelent cikkek és posztok alapján a klasszikus ingatlanpanama-haveri lakáskiutalások-sportpályaellopás szentháromságot követte. Ezzel nem emelkedett volna ki a bármely párt által működtetett magyar önkormányzatok közül, sőt még a szennyező galvániszap lerakása körüli botrány sem volt annyira egyedi, de a gyanúsítottként, áldozatként, tanúként és szemtanúként csupa MSZP-vezetőt felvonultató, hátborzongató kettős gyilkossági ügy már olyan volt, ami visszamenőleg is félelmetes politikai maffiának láttatja a kommunista utódpárt helyi szervezetét.

Ennek a fényében nem is annyira meglepő, hogy a kerületben hagyományosan harmatgyenge, 2010-ben hatalomra került Fidesz úgynevezett fehér könyvben akarta a lakosság elé tárni korábbi vezetőik bűntetteit.

Nem is tudják talán, hogy a pufajkásoktól lopnak

A fehér könyv a mai magyar nyelvben nagyjából "az elődök bűneit tételesen, az objektivitás látszatát keltően felsoroló és feltáró kiadvány"-t jelent. Tarlós István főpolgármester például 2011 nyarán adatott ki fehér könyvet Budapest korábbi vezetésének botrányairól és mulasztásairól, készült ilyen a Malév ügyeiről meg egy rakás más témában. Ami azért vicces, mert maga a kifejezés eredetileg egy gyűlöletes kommunista könyvsorozat beceneve volt, egyúttal a hazugság és a manipuláció szinonimája. A frissen MSZMP-vé alakult állampárt a forradalom leverése után, 1957-ben jelentett meg egy négykötetes propagandasorozatot „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” címmel, amit a borító színe alapján neveztek fehér könyvnek. (Ennek semmi köze a magyarra szintén "fehér könyv"-nek fordított angolszász eredetű "white paper"-hez, ami a parlamenti törvényelőkészítést segítő, egy adott témára vonatkozó korábbi jogszabályokat és ötleteket összegyűjtő kiadványt jelent.)

A pártújságírás Woodwardja

A csepeli vezetés az ebben a műfajban megszokott módon nem adta ki a kezéből a vörös-fehér könyv előkészítését: a kötetet Ábel Attila fideszes alpolgármester szerkesztette, a kiadója az önkormányzat, felelős kiadója pedig Németh polgármester. A Vörös Csepel - nyilván nem függetlenül Ábel személyétől - főleg a csepel.info korábbi posztsorozataira épül, de felhasználnak benne eredeti dokumentumokat, jegyzőkönyveket, és vannak benne rövidebb-hosszabb átvételek több újságból, például egészen sok a HVG-ből, miközben szerencsésen hanyagolja a komcsigyalázásban amúgy klasszikusan lelkes, de abszolúte megbízhatatlan szélsőjobbos lapokat.

Kétszer átolvasva a VCs-t, azt kell mondanom, hogy Ábel Attila a vonalas pártpropaganda Bob Woodwardja. Szórakoztató, olvasmányos stílusban ír, jól építi föl a fejezeteket, ügyesen adagolja a feszültséget, plasztikusan festi föl a legfontosabb szereplőket, és közben alig-alig szalad el vele a ló. Pedig milyen borzasztó nehéz ezt megállni, ha az ember éppen komcsizik! Ábel azonban alig esik bele ebbe a csapdába.

Véres szegfű, véres padló

A könyv minden szempontból legerősebb fejezete az iskolai kettős gyilkosságról szóló. Nem véletlenül, ebben a csepel.info annak idején bőven megverte a teljes magyar sajtót. Ábel néhány vonással felfesti az MSZMP-KISZ-MSZP-hátterű magániskolát, az ügy főbb szereplőit, akik mind-mind prominens szocialista káderek, kezdve Deme Gábor igazgatóval, aki egy pufajkás horgász fiából lett a helyi MSZP sztárja, majd a gyilkossági ügy egyik vádlottja. Néhány bekezdés után feldereng az a politikai-üzleti hálózat, ami a szörnyű gyilkosság után összezárt, és olyan hevesen védte a szereplőket és tartotta vissza az alapvető információkat, ami egy avatatlan szemlélőben egy tényleg bármire kész politikai maffia képét kelti. A szerző javára legyen mondva, hogy ahol nincsen bizonyíték vagy nyilatkozat a kezében, ott nem állít, legfeljebb felsorakoztatja a megismert tényeket és kérdez. Így akkor is, amikor arról ír, hogyan titkolta el egy éven át Podolák György MSZP-s országgyűlési képviselő, hogy Deme közvetlenül a gyilkosság előtt nála járt, és tőle indult ölni. Vagy hogy az ügyben a nyomozás annak ellenére hosszú időre megakadt, hogy a gyilkosságról egészen kivételes módon hangfelvétel készült, miközben az akkori igazságügyi államtitkár az az Avarkeszi volt, akinek Deme kampányember volt korábban, és akinek a felesége Deme helyettese volt az iskolában.

Van, amire nem szabad sajnálni a pénzt

Kommunistázni és főleg bűnöző kommunistát leleplezni nem fideszes vagy jobbos érdek, hanem örök emberi érték, és minden magyar állampolgár javát szolgálja. Pont ezért kár, hogy a Vörös Csepelt nem egy független újságíró, hanem egy pártember írta meg. Egyrészt azért, mert a könyv az óriási lenyúlások mellett emiatt foglalkozik olyan pitiáner ügyekkel is, mint a szocialista frakcióiroda mikrósütője és hat Népszabadság-előfizetése, csak hogy tovább sározhassa a szerző által nyilván gyűlölt csepeli MSZP-t. No és Németh polgármester minden harmadik oldalon feltűnik mint az igazság megvesztegethetetlen bajnoka. Másrészt azért, mert a kontextus, minden vitathatatlan értéke ellenére kiheréli az egész vállalkozást.

A kontextus ugyanis nyilvánvalóan az, hogy a csepeli Fidesz - illeszkedve a párt általános taktikájához - túlnyomó többsége birtokában is a szocialisták ekézésére fordítja energiáinak jó részét, és ebben az esetben polgárainak pénzét is, hiszen könyvet 35 ezer példányban kiadni, majd terjeszteni, hiába szűk száz oldalas kötetecske csak, drága dolog. Pedig kommunistázni közszolgálati kötelezettség lenne, amire tényleg nem szabad sajnálni a pénzt, de az egésznek mégis kellemetlen stichje van. Főleg, hogy az önkormányzati választások és a kötet megjenése közti időben minden megváltozott a magyar politikában, és Gyurcsány Ferenc vitathatatlan bűnei helyett a téma már régen az, hogy az ország túléli-e egyáltalán a kormány valóságtól elrugaszkodott gazdasági és politikai húzásait. Bár a szerzők erről nyilván körülbelül annyira tehetnek, mint én, most mégis hihetetlenül abszurdnak tűnik, hogy a 2012 januárjában a csepeli önkormányzat logisztikai kapacitásainak komoly részét egy Vörös Csepel című, kommunistafaló kiadvány terítése köti le. Mondjuk nem abszurdabbnak, mint Orbán Viktorért imádkozni.