Kádár zsírját nyögi a magyar

Kádár János diktatúrája kivégzésekkel és kegyetlen elnyomással indult, de módszere fokozatosan a megvesztegetés lett. A magyar társadalom nagyobb részét sikerült lekenyerezni, és ez máig ható problémák sorát okozza. Egyrészt innen eredeztethető a szociális populizmus különleges magyarországi sikere, másrészt az általános elégedetlenség a kapitalizmussal és polgári demokráciával szemben.

Sohasem volt az olyan nagyon puha

Mielőtt sorra vesszük a nagy népi lekenyerezés taktikáit és hatásait, fontos megjegyezni, hogy a Kádár-rezsim az utolsó pillanatig diktatúra maradt. 1958-ban éppen úgy egy év letöltendőt kapott egy rakamazi lakos ezért a mondatért: "Egy forint a krumplis lángos, le van szarva Kádár János"; mint ahogy 1984-ben két év letöltendő járt a CPg zenekarnak ezért: „Mocskos büdös kommunista banda, miért nincsen mind rég felakasztva”.

Kimutatott nosztalgia

A magyarok emlékezetében azonban a Kádár-kor nem csúf. A GfK Hungária 2008-as közvélemény-kutatása szerint a többség úgy véli, hogy a XX. század Magyarországának legboldogabb időszaka a rendszerváltás előtti világ volt. 62 százalék állította ezt, míg a rendszerváltás utáni időszakot csak 14 százalék mondta legboldogabbnak. Ráadásul a Kádár-korszak képe szépült a 2001-es, hasonló felméréshez képest.

A Medián egy 1999-es közvélemény-kutatásán az jött ki, hogy a legnépszerűbb XX. századi magyar politikus Kádár János. A kutatást 2006-ban megismételték, és az eredmény nem változott.

Rántotthús

A Kádár-korszak legfontosabb konszolidációs eszköze az volt, hogy az életszínvonalat a lehetőségeken bőven túlmutatva igyekezett emelni az állam. Ennek a nagy, társadalmi megvesztegetésnek elég súlyos, máig ható következményei lettek.

Egyrészt a magyar államadósság már a nyolcvanas években hatalmasra duzzadt, 1984-88 között például megduplázódott. A nyomasztó teher azóta is gyötri a magyar gazdaságot.

Az eladósodás azonban nemcsak a törlesztés nehézségei miatt lett súlyos örökség. A lakosság megszerette a szociális biztonságot, és a fogyasztás bővülésének érzetét. Az igényre pedig rájátszottak, illetve tovább gerjesztették azt a rendszerváltás utáni politikusok is. A szociális demagógia bőven túlmutatott a régió többi országában tapasztalhatónál az elmúlt évtizedekben. Ezzel lehetetlenné vált, hogy az állam spórolással túllépjen az adósságcsapdán.

Az életszínvonal gyors emelkedésének emléke vonzóvá teszi a Kádár-korszakot. Hiába volt nyomasztó a lakáshiány, hiába vártak sokan reménytelenül telefonra vagy éveket autóra, a keleti blokk legtöbb országában az alapvető cikkekhez nehezebb volt hozzájutni, és ez a relatív siker önbizalmat adott a társadalomnak. Erre az államhatalom rá is játszott. Volt például ez a vicc: „Talál a lengyel, a román és a magyar egy rántotthúst, melyik mit csinál vele? A lengyel gyorsan felkapja, elrohan és magába tömi. A magyar a nagy hasától nem bír lehajolni érte. A román is otthagyja, mert nem tudja, hogy mi az.” Az ilyen propaganda terjesztését az állampárt segítette.

A szürkegazdaság kultusza

A 80-as években félig-meddig megtűrt magángazdasági formák (Gmk, Maszek, háztáji) a vállalkozás kultúráját az ügyeskedés képzetével kötötték össze, az ebben a szférában működők sajátos státusa miatt. A magánszektor sikere irigyelt, ám gyanús jelenséggé vált, és ez ártott a kapitalizmus későbbi népszerűségének.

Ugyanakkor a vállalkozás korai intézményei összekapcsolódtak a legalitás határán táncolás élményével (állami vállalatok eszközeinek használata magáncélra, nyugati cikkek csempészése stb.) ami hozzájárulhatott, hogy a kiskapuk keresése magától értetődő, a társadalom által jól tolerált módszer lett a gazdasági szabadság korszakában is.

Nem volt katarzis 

A Kádár-korszak második felének relatív puhasága szintén hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom többsége ne hatalmas felszabadulásként örvendjen a rendszerváltásnak. Márpedig a későbbi sikerek általában összefüggtek azzal, hogy mennyire örült egy társadalom az új struktúrának.

Fontos különbség sok posztkommunista országhoz képest, hogy a rendszerváltás nem járt együtt a nemzeti önrendelkezés visszaszerzésének élményével, mint például Szlovákiában vagy Szlovéniában, pláne a balti államokban. Ugyanakkor katonai diktatúra sem volt itt, mint például Lengyelországban (ott 1981-83 között szükségállapotot vezettek be, 81-ben és 82-ben is előfordult, hogy éles fegyverrel tüntetőkre lőtt a karhatalom), és pláne nem volt Magyarországon olyan terror, mint a sztálinizmus formáit idéző Romániában.

A kapitalista átállás nehézségeit itt nem kompenzálták eléggé a szabadságjogok, mert az elnyomás nem volt annyira nyomasztó.

Együtt maradtunk

Az értelmiség jelentős része együttműködött, vagy együtt tudott élni a Kádár-rendszerrel. Egészen magas pozícióba lehetett jutni anélkül, vagy valaki igazán vonalas kommunista lett volna. A Kádár-korszak megvesztegetési gyakorlatának fontos eleme volt, hogy a másként gondolkodóknak csak igen szűk csoportjával szemben lépett fel keményen az állam. Vaclav Havel például a nyolcvanas években is évekig ült börtönben Csehszlovákiában, politikai okokból Magyarországon ekkorra már csak punkokat csuktak le, országosan ismert művészeket nem.

Ezért is történhetett, hogy az ország rendszerváltás utáni véleményformálói közül nagyon sokan egész jól ki tudtak jönni a Kádár-diktatúra második vonalával 1989 után. Így a régi világ képviselői és a magukkal hozott reflexek tovább éltek az új rendszerben is, sok esetben megnehezítve annak sikerességét. (E probléma részletes kifejtését lásd A Féltudású magyar elit című cikkben.)

Nem volt társadalmi igény Magyarországon radikális elitváltásra. Több más posztkommunista országban a közigazgatás, a felsőoktatás vagy a média területén sokkal komolyabb tisztogatást hozott a rendszerváltás.

A konszolidáció a siker fokmérője

Fontos és sokat emlegetett körülmény, hogy húsz évvel Kádár hatalomra jutása után sikeres volt az ország konszolidációja. Jelentős fokmérője minden rezsim sikerének, hogy egy generáció felnőtté válása alatt mennyire képes egy rendszer a kezdeti állapotához képest egyértelműen nagyobb biztonságot és kényelmet nyújtani. A rendszerváltás utáni 20 év nem hozott Kádáréhoz hasonló konszolidációt. 1991-ben még a magyarok 74 százaléka üdvözölte a többpártrendszert, 2009-ben már csak 56 százalék mondta azt, hogy örül neki. A konszolidáció elmaradása pedig megszépíti az előző kor egyre homályosabb emlékét. A Kádár-nosztalgia, egy diktatúra nosztalgiája viszont rontja a demokrácia sikerének esélyét.

Akkori jódolgunk akadálya a mostani kibontakozásnak

A Kádár-korszak sikere árnyékot vet a magyar demokráciára. Hiába volt az előző rendszer gazdasága fenntarthatatlan, és hatalmi módszereiben erkölcstelen, ha kiszámíthatósága és a környékbeli országokéhoz képest relatív kényelmessége utólag sokak számára erősen felértékelte. A magyar demokrácia sikerének egyik akadálya Kádár sikere. Az elmúlt 20 évben ezen nem tudtunk túllépni.