Malvin
9 °C
25 °C

A féltudású magyar elit

2007.03.26. 08:34

Szlovénia a minap bevezette az eurót. Szlovákia egy főre jutó nemzeti összterméke – az elmúlt évek gazdasági növekedésének köszönhetően – meghaladta Magyarországét. Észtország, amely tizenhat éve még a dicsőséges Szovjetunió tagja volt, most a modern piacgazdaság egyik mintaországa és tanítómestere. A román IT-szektor a világon az egyik legdinamikusabb: több ezer helyi vállalkozásból áll, és a román termékeket a világ legjobbjai közt emlegetik.

És mi? Mi hogy állunk? Az eurótól fényévekre. Növekedésünk már öt éve az egyik legrosszabb a régióban. Tanítani viszont legalább tanítanak minket: a világ vezető gazdaságkutatói és elemzői közt nincs sok vita arról, hogy kevés fejlődő ország gazdaságpolitikája volt olyan ostoba (nem elhibázott, nem téves, hanem os-to-ba), mint hazánké. És ha kényszerítenének se tudnék olyan jelentős szektort mondani, amelyben valóban világszínvonalúak vagyunk.

Nem csak a gazdaság maradt le

A drámai lemaradás nem korlátozódik a gazdaságra, legfeljebb ott vehető legkönnyebben észre. Mi a helyzet például a külpolitikával, azzal a területtel, amiben az elmúlt tizenöt évben talán a legtöbb lehetőséget kaptuk? A régiónk feletti keleti befolyás egyik napról a másikra szétesett, a nagy birodalom helyett egy teljesen szétzilált, külpolitikailag egyelőre súlytalan szomszédot kaptunk. A Balkánt domináló délszláv középhatalom sok kicsi, kivérzett államra esett szét. A nálunk másfélszer nagyobb és lényegesen nagyobb presztízsű Csehszlovákia helyett pedig a kis Szlovákia lett északi szomszédunk. Közben odafigyeltek ránk: éltanulónak tekintettek minket, a kis Nyugat voltunk, itt, Keleten.

Mit értünk el e kegyelmi állapotban? Talán az EU-tagságot? Hat év Meciar ellenére Szlovákia akkor lett EU tag, amikor mi, Romániának huszonöt év Ceausescu és nyolc év Iliescu után éppen három évvel kellett többet várnia. Ehhez az eredményhez nem kellett magyar külpolitika. Milyen számottevő érdekünket sikerült érvényesítenünk bárki más érdekeivel szemben? Gyakorlatilag semmilyet. A Dunát elterelték a szlovákok, a régió gazdasági és kulturális központja sokkal inkább Bécs vagy Prága, mint Budapest, a határon túli magyarok pedig legfeljebb azokat a jogokat kapták meg, amiket kiharcoltak maguknak.

Nem, nem akaratból volt kevés, hanem a képességből. Abból viszont ijesztő mértékben.

Talán azért maradtunk le a fenti területeken, mert társadalmi bajaink gyógyítása foglalta le figyelmünket és erőforrásainkat? No, az biztosan nem. 1990 óta a népességfogyás felgyorsult, a társadalmi tőke szintje tovább csökkent, a cigány fiatalok iskolázottsága és foglalkoztatottsága drámaian zuhant, a korrupció növekedését mindannyian érzékeljük, a férfiak születéskor várható élettartama a legalacsonyabb az egész EU-ban, a magyar magaskultúra haldoklik, a funkcionális analfabétizmus megdöbbentő szintet ért el. Ráadásul egyik esetben sem jutottunk el még csak az okok feltárásáig sem.


1990-ben még a legígéretesebb ország voltunk az Elbától keletre. A világ elsősorban tőlünk várta, hogy példát mutassunk a többi átalakuló országnak. Hogy lehetett ennyire elrontani mindent? Hogy nem tudtuk megőrizni és kihasználni a lépéselőnyünket? Nem az akarat hiányzott. Minden rendű és rangú ember azt kívánja, hogy hazája gazdag, befolyásos és erős legyen. Ha nem hazaszeretetből, akkor önérdekből. Hisz mégiscsak jobb egy nagy szemétdombon kakasnak lenni, mint egy kicsin. Nem, nem akaratból volt kevés, hanem a képességből. Abból viszont ijesztő mértékben.

A szélsőségesen elitvezérelt ország

Az országot nemcsak, sőt sokszor nem elsősorban a politikusai vezetik, hanem az üzleti, az egyetemi, a tudományos, a kulturális élet meghatározó személyiségei is. Őket együtt elitnek szokás hívni. Hazánk pedig szélsőségesen elitvezérelt ország.

...ha az ország komoly bajban van, és kétség ne legyen: éppen abban van, arról elsősorban az elit tehet.

Nem is lehet más. Minden témába vágó felmérés azt mutatja, hogy nálunk nem működnek azok a kis közösségek, amelyek szűrnék a nagy intézményeknek az egyénre gyakorolt hatalmát és befolyását. Ez persze nem meglepő: a szabadság legfontosabb bástyáját jelentő helyi kisközösségeket fizikailag verték szét, semmisítették meg 1944 és 1961 között, utána majd harminc évig lehetetlenné tették újak születését. Ráadásul nemcsak ezt örököltük, hanem megannyi monopóliumot – ha úgy tetszik, megannyi pici diktatúrát – az élet számos területén.

Elektromos áram, telefon, ADSL-bekötés, kereskedelmi tévé, bevásárlóközpont: tényleg van választási lehetőség? A monopólium az egyénnel szemben: eleve eldöntött ütközet. Ezért aztán a magyar társadalom többsége, teljesen érthetően, az ellenállás helyett az alkalmazkodást választotta és választja máig.

Azt pedig, hogy mihez alkalmazkodunk, a nagy rendszereket közvetlenül (beosztásukon, vagyonukon keresztül) vagy közvetve (tekintélyükön, befolyásukon keresztül) a vezető emberek határozzák meg. Azaz elit. Ennek értelmében, ha az ország komoly bajban van – és kétség ne legyen, éppen abban van –, arról elsősorban az elit tehet. Egyszerűbben: a fejétől bűzlik a hal. A mi halunk feje pedig rettentő büdös, mert még 1981-ből való.

A tudatlanságból a féltudásba: a mai magyar elit tanulóévei

1981. Mágikus évszám. Ekkor kezdődtek a „nagy reformok”, amelyekkel az ország technokratái, értelmiségiei és vállalkozói a kommunista rendszer adta kereteken belül próbálták hazánkat a Nyugathoz közelíteni. Beléptünk az IMF-be és a Világbankba, engedélyezték az évenkénti nyugati utazást (azért nem mindenkinek), és korlátozott teret adtak a magántulajdon bizonyos formáinak. Az évtized közepe felé bevezették többek közt a kétszintű bankrendszert, a személyi jövedelemadót és később a „kiprivatizálásoknak” keretet adó társasági törvényt. A magyar tudósok, kutatók és értelmiségiek olvashattak néhány tiltott „kapitalista” könyvet, és néha elutazhattak fejlett országokba is.

A reformok bizonyos értelemben sikeresek voltak. A géemkázók úgy érezték, hogy végre magánvállalkozást csinálnak; a professzorok úgy, hogy végre bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe; a közigazgatásba belépő technokraták meg úgy, hogy végre nem a marxizmus dogmáiból kell kiindulniuk, hanem a józan eszüket is használhatják. A hetvenes évek biszkubélai sötétségéhez vagy a többi kommunista országhoz képest szinte nyugatiak lettünk.

De csak ezekhez képest. A nyolcvanas években Magyarországon nem piacgazdaság és nem jogállam épült, így az ország sem a Nyugathoz közeledett, hanem az akkori Keletről húzta le az utolsó bőrt. A gmk-k nagy része például csak azért tudott talpon maradni, mert tevékenységeik ellátásához állami vállalatok eszközeit használták – ingyen. A gmk-k többsége nem klasszikus vállalkozás, hanem egyfajta üzleti élősködő volt.

Valóban volt kétszintű bankrendszerünk, de egyáltalán nem úgy működött, ahogyan egy piacgazdaságban szokott, hisz alig tíz év alatt belül kétszer kellett állami beavatkozással megmenteni az összeomlástól. A társasági törvény tényleg lehetőséget adott a privatizációra, de annak folyamata mindenre emlékeztetett, csak jogállami keretekre nem. A magyar társadalomtudós is tanult valamit a nyugati könyvekből, utakból, konferenciákból, de ettől gondolkodását változatlanul a hosszú évtizedek alatt beleivódott didaktikus, mechanikus, determinisztikus világkép határozta meg.

Furcsa kettőség jellemezte ezt az időszakot: a szovjet barakk perspektívájából a normális, nyugati berendezkedés kialakulásának illúzióját adta, a normálisabb világból tekintve viszont jól látszott, hogy ízig-vérig szocializmus volt.

Nem kellettek a hazatérő emigránsok

A jelenlegi magyar elit meghatározó része a nyolcvanas években szerezte legfontosabb tapasztalatait a nyugati típusú berendezkedésről. Ekkor láttak, hallottak először piacgazdaságról, üzletről és demokráciáról, arról, hogy hogyan is kellene egy normális országnak működnie. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem tanultak volna azóta olyan keveset, ha nem a nyolcvanas évek tapasztalatai alapján próbálnák irányítani az országot ma is.

A magyar elit a nyolcvanas években megtanultaknak köszönhetően már tudja mit és hogyan kell csinálni.

Ez persze részben a korukkal magyarázható. Az akkor 25-40 éves korosztály mára lényegesen idősebb és ezzel párhuzamosan kevésbé nyitott lett. Legalább ilyen fontos azonban az a tény, hogy az akkor szerzett tudásukat máig relevánsnak érzik. Nem véletlen, hogy az összes többi posztkommunista országgal ellentétben, hazánkban egyetlen hazatérő emigráns sem tudott számottevő hatást elérni, vagy befolyást szerezni (kivéve természetesen Soros Györgyöt, aki egyszerűen megvásárolta). A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy a nyolcvanas években megtanultaknak köszönhetően már tudja, mit és hogyan kell csinálni.

Nem mindenütt volt ez így, a legkevésbé Észtországban. Az észtek a kilencvenes évek elején vettek egy nagy levegőt, és kimondták, hogy nem fogadnak el semmit az előző évtizedek „igazságaiból”. A nyugaton élő emigráns észteket hazahívták, megannyi skandináv, német és amerikai intézménnyel indítottak csereprogramokat, a vezető vállalatok és állami intézmények élére szemtelenül fiatal embereket neveztek ki.

E másfél millió lakosú kis ország önbizalma odáig terjedt, hogy valódi versenyhelyzetet teremtettek a legtöbb iparágukban, mondván, hogy az észt vállalkozók is akkor erősödnek meg, ha versenyeznek. Láss csodát, az elmúlt évtizedben Észtország a kelet-közép-európai régió legdinamikusabb országa volt, a magyar gazdaságnál átlagosan közel kétszer (!) gyorsabban növekedett. Az észtek, akik tizenöt éve nem szégyelltek tanulni másoktól, mára tanítómesterekké lettek, akikhez szerte a világból járnak tanulni, ellesni a trükköt.

A féltudás tort ül: a velünk élő nyolcvanas évek


Nálunk nyilvánvalóan minden máshogyan történt. Valahogy derogált tovább tanulni. Vegyük például a közgazdaságtan kérdését, hiszen ez mindenkit közvetlenül, mondhatni húsba vágóan érint. A nyolcvanas-kilencvenes években axiómaként kezeltük, hogy Kelet-Közép-Európában egyedülállóan, nemzetközi szintű szakembereink vannak e területen. Miért is lett volna máshogy, hiszen a régióban elsőként, 1982-ben beléptünk az IMF-be, és olyan legendák, mint Zseniálisfeketejános szárnyai alatt egy egész nemzedék tanulta meg, hogy mi az a nyugati közgazdaságtan (volt közöttük olyan, aki még angolul is tudott!)?

Eltelt tizenöt év, és ez a fantasztikus gárda, ezek a világszínvonalú szakemberek egy szóval sem mondták, hogy valami nagyon-nagyon el van rontva. Volt egy-két megjegyzés hiányról, meg instabilitásról, de azt senki sem említette, hogy az egész magyar gazdaság rossz pályán lenne. Lehet, hogy nem tudták? Lehet, hogy tényleg el kellett menni a szakadék széléig, hogy lássák, közeledünk a mélység felé?

Tudom én, hogy részben azért nem szóltak, mert védték az éppen kormányon lévő barátaikat, de amikor azok ellenzékben voltak, akkor miért nem erről beszéltek? Miért a reptérprivatizációt vagy a Széchenyi-tervet támadták, miért nem az adórendszer vagy az egészségügy átalakításának elmaradását? Mert egyszerűen nem ismerték fel, hogy ezek ekkora problémát jelentenek. Nem ismerték fel, mert az az eszközrendszer és gondolkodási keret, amit még a nyolcvanas években alakítottak ki, csak ennyire volt elég.

A sort folytathatnánk a késő Kádár-kor hazai politikai műveltségénél megakadt riporterekkel, a marxizmus és bármilyen divatos nyugati elmélet sajátos katyvaszát tanító egyetemi professzorokkal, a nemzetközi szinten is értékelhető teljesítményre képtelen tudósokkal vagy a minden problémát huszonöt éve ugyanazokra az okokra visszavezető írókkal, költőkkel, filozófusokkal.

Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerő nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntő többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlődésre. Itt nem csak a magukat mindenfajta önirónia nélkül „nagy generációnak” nevező kiöregedett polbeatfiúkról van szó. A jelenség éppen úgy tetten érhető a jelenlegi ötvenes és negyvenes korosztály megannyi tagjánál, akik megtehették, hogy a „Magyarországon ez máshogy van” gondolat jegyében az elmúlt tizenöt évben meg se próbálják ledolgozni a nyugati kollégáikkal szemben meglévő szakmai és intellektuális lemaradásukat.

Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.

A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk. Mind azt gondolják, hogy az, amit akkor, az aranykorban megtanultak, ma is elég.

Bizonyos értelemben, mintegy önbeteljesítő próféciaként, igazuk is van. Mivel a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben, ők tudtak vagyont, pozíciót és tekintélyt szerezni. Ma ők a Politikusok, az Írók, a Tévés Személyiségek, a Nagy Nevettetők, a Színészek, a Filozófusok, a Tudósok és a Szakértők. És dicsérik egymást megállás nélkül. Egymás szemében ők a világszínvonal. Ezek a pozíciók lehetővé teszik, hogy ideig-óráig még ők szabják meg a játékszabályokat, ezzel is meghosszabbítva saját hatalmukat. Ez a tudás ehhez tényleg elég volt.

Máshoz viszont nagyon is kevésnek bizonyult. Az eredmények magukért beszélnek. A magyar elit az elmúlt tizenöt évben eljátszotta az ország egyik ritka esélyét arra, hogy valami igazán nagyot alkosson. Előnyeink java részét elvesztettük, és beolvadtunk a közép-európai masszába. Mindenütt csak a nyolcvanas évek borzalmas középszerűsége.

Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplők és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.

Na és?

Semmi garancia sincs arra, hogy mindez megváltozik. Argentína, amely a huszadik század elején még a világ tíz leggazdagabb országának egyike volt, száz éve nem tud szembe nézni a saját hanyatlásával. Az országot szétfeszítő társadalmi problémákról az argentin elit nem képes széles körben elfogadott diagnózist készíteni, hogy megoldási javaslatról ne is beszéljünk. A nyilvánvaló romlásnak fittyet hánynak, és a régi dicsőségbe kapaszkodva még mindig úgy viselkednek, mintha Buenos Aires lenne Latin-Amerika központja. Ezen az úton mi is elindultunk, és nem kell száz év, hogy teljesen lecsússzunk.

Aki azt gondolja, hogy ezt a problémánkat megoldhatja a politika, ne adj' Isten, egy kormány, az nem érti a krízis mélységét. Féltudású elittel a háta mögött még a világ legkiválóbb politikai garnitúrája sem tudna maradandót alkotni. Előbbiek ugyanis a szakértők, akik előkészítik a fontos döntéseket; a kommunikátorok, akik megalapozzák vagy megtorpedózzák azok társadalmi elfogadottságát; a vezetők, akiknek végre kell a kapcsolódó intézkedéseket hajtaniuk; és a finanszírozók, akik számon kérik a politikusok döntéseit. Arról nem is beszélve, hogy féltudású elit szükségszerűen csak féltudású politikai garnitúrát tud kitermelni.

Ennek megfelelően ahhoz, hogy elhiggyük, a mostani reformok valóban jobban át vannak gondolva és jobban lesznek végrehajtva, mint az elmúlt huszonöt év összes többi hasonló nekibuzdulása, vagy hogy kiutat jelentenek az elmúlt másfél évtized helyben járásából, azt is el kell hinnünk, hogy egykor Münchausen báró saját hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból.

Tanulnunk kell azoktól, akik előttünk járnak, vagy egyszerűen ügyesebbek.

A mostaninál lényegesen komolyabb tudással bíró elitre van szüksége hazánknak. Ennek létrehozása természetesen hosszú időbe telik majd, és egy egész generációnak jelenthet feladatot. Első lépésben tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem mi tudjuk a legjobban, hogyan kell demokráciát, piacgazdaságot, jogállamot és általában véve normális országot építeni.

Új utat találni, de nélkülük

Tanulnunk kell azoktól, akik előttünk járnak vagy egyszerűen ügyesebbek. A tanulás természetesen nem azonos a majmolással. Magunkat, a saját erősségeinket és hibáinkat is sokkal tisztábban kellene látnunk ahhoz, hogy valóban felhasználhassuk mindazt, amit másoktól el lehet sajátítani. Ez a jelenlegi magyar elitnek túl nagy feladat volt, az általuk kialakított tudás- és társadalommodell zsákutcának bizonyult.

Új utat kell találnunk, lehetőleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertőzött következő generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten. Nem foglalkozhat az előbbi köldöknéző vitáival, és nem fogadhatja el középszerű idoljait, és el kell utasítania annak megannyi rossz kompromisszumát. Ehhez azonban új tanítómesterek is kellenek. Van már néhány itthon is, de nagyszámban egyelőre csak külföldön találni méltót. El kell menni, hogy megtanuljuk kívülről látni magunkat, hogy a nyolcvanas évek belterjes perspektívái és félig rágott módszerei ne determinálják a mi gondolkodási kereteinket is. Ezután azonban haza kell jönni, mert rengeteg a feladat. Azok pedig, akik már újra itthon vannak, keressék egymást, segítsék egymást, és ne féljenek kimondani, hogy a helyi (kis)király meztelen.

Így talán véget vethetünk a mai magyar elit siralmas országlásának.

* Publius álnéven – Publius Valerius Publicola római konzul emlékére – az Egyesült Államok alapító atyái (Hamilton, Madison és Jay) publikálták híres, a föderális állam kialakulását alapvetően meghatározó, alkotmánymagyarázó cikksorozatukat 1787-88-ban.