Így aláznak meg egy tanút

Zsuzsa tavaly ősszel a belvárosban sétált, amikor feltűnt neki, hogy két, 14 év körüli fiú sírva áll három idősebb kamasz előtt. Zsuzsa látta, hogy nem éppen barátságos a hangulat. A két jól öltözött, 14 év körüli srác reszket a félelemtől, a három másik fiú pedig fenyegeti őket.

Zsuzsa korábban éveken át foglalkozott halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel. A három támadó közül fel is ismerte egyiket, akivel évekkel korábban szinte naponta találkozott egy intézményben. A szituáció nyilvánvaló volt, a járókelők közül mégse avatkozott közbe senki. Zsuzsa elindult feléjük, hogy megpróbáljon segíteni a két sarokba szorított kamaszon, de a háromfős gang addigra elfutott és otthagyta a két reszkető fiút.

Öt pohár csapvíz

„Ezek meg fognak ölni! Ezek meg fognak ölni!” – a zokogó és láthatóan sokkhatás alatt álló fiúk csak ezt tudták ismételgetni Zsuzsának. Megpróbálta megnyugtatni őket, és elkísérte őket egy darabon Kiderült, hogy nem történt nagyobb baj: csak a fiúk telefonját vették el, de megfenyegették őket, hogy ha ezt bárkinek elmondják, akkor megölik őket. Zsuzsa felajánlotta a két kiskamasznak, hogy ha kell, tanúskodik a rendőrségen, hiszen fel is ismerte az egyik támadót. Megadta ezért a telefonszámát a fiúknak.

Elváltak egymástól. Körülbelül egy óra múlva csörgött Zsuzsa telefonja. Az egyik megtámadott fiú apja hívta, és arra kérte, hogy menjen vissza a helyszíneléshez. „Az elkövetkező 40 percben körülbelül tíz különböző rendőrnek mondtam el mit történt és honnan ismerem a támadót. Hosszú időbe telt, mire egyáltalán azt tudták tisztázni egymás között, hogy melyik kerülethez tartozik az ügy" – meséli.

Délután öt óra volt. Zsuzsát ekkor beültették egy rendőrautóba és a kapitányságra vitték. „Az elkövetkező öt óra az általam látott öt másodperces esemény rekonstruálásával zajlott. Kínomban, és mert nem volt jobb dolgom, az üres időkben helyesírásilag ellenőriztem és javítottam az írásos vallomásomat, illetve egy koszos kanapén ücsörögtem” – mondja. Az ügyön 10-15 rendőr dolgozott, és mivel Zsuzsa az egyik támadó nevét is megadta, fél óra alatt elő is állították a srácot.

Amikor a rendőrségen este 10 óra körül Zsuzsa félig tréfásan rákérdezett, hogy mikor kap egy pizzát és esetleg egy köszönömöt, azt a választ kapta a rendőröktől, hogy csak maradjon nyugodtan, hiszen állampolgári kötelessége a tanúskodás. Nem volt mit tenni, Zsuzsa kiment, és megitta az ötödik pohár csapvizet aznap este. Végül este 11-re ért haza.

Farkastörvények

Pár hét elteltével újra behívták a rendőrségre, hogy képekről azonosítsa a támadókat. Zsuzsa itt sem tudott mást mondani, mint amit korábban: csak azt a fiút ismerte fel, akit már korábbról is ismert. A 16 éves fiúról kiderült, hogy nyolc rendbeli bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják, volt, amikor nem csak fenyegetőzött. Azt is megtudta, hogy ettől függetlenül szabadlábon van.

Zsuzsa már el is felejtette az egészet, amikor hónapokkal később idézést kapott a bíróságra. „Engem ugyan tanúnak idéztek, de ez a levél is fenyegetésekkel volt tele. Ha nem megyek el, akkor ezertől 500 ezer forintig terjedő bírsággal sújthatnak, és ha kell, rendőri elővezetést is elrendelhetnek” – fogalmaz. Felhívta egy jogász ismerősét, aki azzal nyugtatta: nem kell tartania semmitől, bemegy a bíróságra, elmondja mit látott, majd szembe kell fordulni a vádlottal, akit felismert és rá kell mutatnia.

Zsuzsa éppen ezt szerette volna elkerülni. Segítő foglalkozásúként ugyanis ismeri jól azt a kört, ahonnan az a fiú is kikerült, aki a 14 éves kamaszokat rabolta ki a nyílt utcán. Mint mondja, tudta jól, hogy a fiatalok olyan környezetből jönnek, ahol farkastörvények uralkodnak, ahol a kíméletet és a bűntudatot nem ismerik, és a bosszú természetes reakció.

Azt hitte, megússza egy rendőrségi vallomással?

Megpróbálta ezért felhívni a bírónőt, hogy megkérje: saját érdekében ne kelljen a bíróságon találkoznia a vádlottal. A titkárnő azonban nem akarta kapcsolni a bírót, mondván nincs fogadóórája (Zsuzsa utólag tudta meg, hogy a bíróknak egyáltalán nincs is fogadóórája). „Megkérdeztem a titkárnőt, hogy vajon könyörgést vár-e tőlem? Ő kioktatott, hogy mégis mi bajom van, nem lehetek olyan tájékozatlan, hogy azt hittem, ezt egy rendőrségi vallomással megúszom.”

Zsuzsa nem adta fel. Két óra múlva újra telefonált, akkor végre tudott beszélni a bíróval. Elmondta az aggályait, hogy miért nem akar szemtől szembe találkozni a vádlottal. „A bíró kicsit meglepődött a kérdésemen, majd megengedte, hogy amíg én vallomást teszek, addig őket kiküldik a tárgyalóteremből” – mondja.

Zsuzsát azonban ez sem nyugtatta meg, mert belegondolt, hogy ettől függetlenül még akár az ajtóban vagy a folyosón is összefuthatnak. Beszélt más segítő foglalkozásúakkal, és ők is azt javasolták, minden módon kerülje el, hogy felismerjék a vádlottak padján ülők.

Paróka akciósan

Zsuzsa ezért vett egy parókát akciósan, 1990 forintért. A tárgyalás napján felvette, a kilógó tincseket szempillaspirállal feketére festette és egy baseball sapkát húzott a fejébe. Felvette a 25 éve nem viselt ruháit és elindult a bíróságra. „Az utcán több embert megkérdeztem, látszik-e, hogy paróka van rajtam. Többen azt felelték, nem látszik, de az ép elmeállapotomat láthatóan megkérdőjelezték”.

A bíróságon vette észre, hogy egy olyan nadrágot vett fel, amiben korábban kirándulni járt és bizony alul csupa sár a szára. „Kicsit elszégyelltem magam, de ezen túllendültem, hisz mégiscsak jó ügyet szolgálok” – mondta magának.

Felment a kijelölt emeletre, amikor meglátott a tárgyalóterem mellett egy talárba bújt nőt, akiről azt hitte, ő a bírónő. Odament hozzá, hogy kérdezzen valamit, de kiderült, hogy ő az ügyész. „A velem egykorú nő undorral vegyes cinizmussal jegyezte meg, hogy elég szokatlan a külsőm”.

Azután történt meg az, amit Zsuzsa épp el szeretett volna kerülni. A tárgyalóterem elé megérkeztek a vádlottak, akiket futószáron vezettek a rendőrök. Zsuzsa még jobban a parókájára húzta a baseballsapkát, és csak a földet merte nézni, nehogy összetalálkozzon bárkivel a tekintete. „Ez volt tehát az én tanúvédelmem: üljek a tárgyalóterem előtt együtt a vádlottakkal.”

A tanúk félnek

A vádlottakat rokonok és ismerősök is elkísérték tárgyalásra. Egyikük odament Zsuzsához és megkérdezte, merre van a vécé. Zsuzsa nem mert fölnézni, csak a kezével mutatta az irányt. A földet bámuló Zsuzsa nem sokkal később azt hallotta, hogy a vádlottak ismerősei közül valaki telefonál és épp azt meséli valakinek, hogy a tanúkat külön hallgatják meg, mert a tanúk félnek.  „Ezt tényszerűen mondta valakinek, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne.”

Zsuzsa több mint egy órát várt, amikor az ügyésznő izgatottan odalépett hozzá és megköszönte neki, hogy nem ment haza. Ezután hívták be a tárgyalóterembe. Az ajtó fölötti hangszóróba legalább a nevét nem mondták be, mert korábban adatai zárt kezelését kérte. A tárgyalóterembe így is a kint várakozó vádlottak előtt vonult be.

A teremben az ügyésznő ismét megjegyezte, hogy a tanúnak milyen szokatlan a külseje. Zsuzsa elmondta, nem érzi magát biztonságban, azért öltött ilyen furcsa maskarát. A vádat képviselő ügyésznő erre ismét cinikus hangon azt kérdezte tőle: „miért, talán megfenyegették magát, amíg kint várakozott?”

Megtanulsz hallgatni

Zsuzsánál ekkor szakadt el a cérna. Teljesen magára hagyatottnak és megalázottnak érezte magát és egyáltalán nem értette, miért neki kell szégyenkeznie az igazság házában, a vád képviselője miért beszél vele ilyen hangon, a bíró pedig miért hagyja ezt.

Zsuzsa a bíróság előtt elmondta, mit látott, de keserűségében végül csak megjegyezte: „bánom már hogy egyáltalán részt veszek ebben”. „Az ügyésznő erre emelt hangon azt kérdezte tőlem, hogy most komolyan az a bajom, hogy itt kell lennem” – mondja. Zsuzsa eddigre annyira összezavarodott, hogy semmi kedve nem volt a hatóság segítségére lenni. Kérdeztek még tőle olyanokat, hogy honnan ismeri a vádlottat, akit felismert, milyennek ismerte meg, de ezekre inkább már csak nem tudommal válaszolt, majd amint lehetett, hazament.

Zsuzsa így foglalta össze tanúskodásának tanulságait: „Becsületes vagy, de egy csomó időd és energiád megy el rá. Ezért senki nem hálás, sőt ne pofázz. Megaláznak, porba taposnak az igazság házában. Megtanulsz hallgatni. Ez szégyen, de nem rám nézve.”