Pszichodráma a trafikkárosultak tüntetésén

„Nekünk még az is jó lenne, ha tényleg csak a nemzeti dohányboltok árulnának cigit″ – legyint lemondóan a tatabányai hölgy azzal a kéztartással, melyet csak hosszú évek után leszokott dohányosoktól lát az ember. „Nem nyertünk, gondoltuk, a többiből csak megélünk valahogy. És akkor jött az, hogy a trafikok szeszt is árusíthatnak. Erre már szívtuk a fogunkat, de ugye a szesz hivatalos besorolásába az alacsony alkoholszázalék miatt még nem tartozik bele a sör meg a bor, azt meg csak veszik az emberek. De úgy tűnik, ezek az ostobák végül erre is rájöttek, mert a sör meg a bor árusítását is gyorsan belevették” – teszi hozzá. Körülötte lemondóan bólogatnak családtagjai, akikkel együtt jött el Budapestre a trafiktörvény ellen tüntetni.

A mocskos mutyiról szólt

A Március 15. téren gyülekező 250-300 trafikkárosultnak mind megvolt a hasonló története. Mindenki tudta – vagy tudni vélte –, ki és miért happolta el előle a trafikjogot: a CBA, a Reál, a helyi sportegyesület fideszes elnöke, vagy éppen a „zavarosban mindig jól halászó” falusi halastó-tulaj. Volt olyan is, aki nem személyes érintettségből jött el, hanem azért, mert irritálta, hogy szomszédja, a volt megasztáros Palcsó Tamás a rászorulók rovására nyert el négy trafikot, és volt, aki elküldte a picsába a neki alkalmazotti státuszt kínáló fideszes tender-győztest.

Minden történet egyformán igazságtalanul hangzott, és egyformán rémisztő következményekkel járt: volt, aki autista gyerekét féltette, volt, aki a tizenötmilliós lakáshitel miatt aggódott és volt, aki ötvennyolc évesen már nem sok esélyt adott magának a munkakeresésben.

Az emberekkel beszélgetve ráadásul még csak arra sem gondolhattunk – mint mondjuk a devizahiteleseknél –, hogy ezek az emberek azért mégiscsakmaguk döntöttek, azért egy kicsit maguknak is köszönhetik a sorsukat. Akikkel beszéltünk, mind józanul el tudták különíteni például a trafiktörvény eredeti célját annak megvalósulásától – ez azért ritka a „bankokat″ meg a „hitelt″ gyakran en bloc szidalmazó hitelkárosultaknál. Az volt az általános vélemény, hogy a törvényi célok alapvetően jók voltak, de a pályáztatástól kezdve már az egész „a mocskos mutyiról szól”.

Úgy tűnt, a megkérdezetteknek a kormányzat valódi törekvéseivel kapcsolatban sincsenek illúziói. Egy pilisvörösvári trafikos házaspár például azt mondta, a magas árrést biztosító cigarettamonopólium lehetővé teszi a nemzeti trafikoknak, hogy a többi termékük árát a megmaradó kisboltok árai alá vigyék, amivel ők még akkor sem fognak tudni versenyezni, ha valamilyen úton-módon túlélnék a bevételük ötven százalékát termelő cigarettaforgalom kiesését.

Csoportos trafikosterápia

A résztvevők szoros sorsközösségétől az egész esemény kicsit olyanná vált, mint egy csoportos pszichoterápia, ahol az emberek a szomszédjukhoz fordulva kibeszélhetik hasonló traumáikat, és közben magukra is ismerhetnek a hallottakban. A színpadon is kizárólag civilek szerepeltek, akik több-kevesebb rákészüléssel, könnyekkel és izgalommal mondták el, kik ők, és hogyan fognak tönkremenni július elsejétől. Ugyanúgy erről mesélt a hétéves korától a családi üzletben forgolódó egyetemista, a szoláriumbarna nemzeti fekvenyomó és a rokkant férjét tologató nagymama is.

Az egyéni történetek után a trafiktender károsultjainak fő szószólója, Szabóné Szabados Katalin beszélt, egyedül ő volt az, aki magáról egy szót sem, inkább az ügy általános vonzatairól, az 1000 „regisztrált mutyi”-ról és a központosított trafikellátásról szólt. De rajta sem érződött semmi profizmus, csak egyszerűen jó volt a beszélőkéje. Még azt is olyan természetességgel jelentette be, hogy most akkor ő befejezi, és lelép az ATV-nek nyilatkozni, hogy a jobbikos transzparensnek támaszkodó kollégái fel sem szisszentek.

Szekszárd az ellenállók fővárosa

A tiltakozók között sok vidékivel találkoztunk, közülük volt, aki hangot is adott meglepődésének, hogy miközben ő Szombathelyről autózott fel, a tízezernyi vesztes trafikosból miért csak pár százan bírtak eljönni. Különösen erős volt a szekszárdi küldöttség, ők külön pólót is gyártattak a demonstrációra, szószólójuk pedig azzal büszkélkedett, hogy „mi robbantottuk ki a botrányt”.

A tüntetőknek legalább a sajtóra nem lehetett panaszuk, az újságírók úgy repültek rá a látványosabb transzparensekre, mint taxishiéna a Kazinczy utcából kitámolygó amerikai egyetemistára. Nem hiányozhattak persze azok sem, akik egy-két politikai pirospontban reménykedtek: a hórihorgas Karácsony Gergelyt egészen könnyedén fel lehetett fedezni, de kiszúrtuk a jobbikos Szilágyi Györgyöt és az egykori szakszervezeti vezető Árok Kornélt is. A tüntetés közepe táján pedig megjelent három ember egy, „Az alaptörvény nem a nép alkotmánya” feliratú szalaggal, amit rögtön el is kezdett venni a HírTV hálás forgatócsoportja.

Habony Árpád sose gondolta volna, milyen határozott értékszemlélettel is bírhat egy trafikos. Az alapvetően azért egy csúnya drogfüggőségre alapozott dohánybolt-üzemeltetés 10-15-20 év alatt a legtöbb elbeszélő szemében erős hivatástudattal színeződött át, a vevőkkel való kapcsolat pedig erős közösségi élménnyé vált. A dohányboltok, a vevők, de még a nagykereskedők is egy elérzékenyülve megidézett múlt részeivé váltak, mintha csak egy Krúdy-novella szereplői lennének. Valami ilyen közösségi élményt akar a KIM is megalapozni a maga milliárdos imázskampányaival, fesztiválos-kapubahányós – tessék, még ez is értékké válhat! –reklámjaival. Ezért is különösen elképesztő, hogy egy magát jobboldalinak mondó kormány pont ezt a családi-vállalkozói-közösségi mítoszt a maga kispolgári szintjén, de mégiscsak képviselő réteget bírja totálisan elidegeníteni magától.