Megbeszéltük Trianont

Aztán egyszer csak becsöngetnek. Történelemóra van a szlovákiai, magyarországi, szlovák és magyar tanítású nyelvű gimnáziumok majdnem minden elképzelhető kombinációiban (mint kiderül, a megkeresett magyarországi szlovák gimnáziumok nem álltak kötélnek, sőt, állítólag a legtöbb magyar gimnázium elég bizalmatlanul állt a szlovák rendező politikailag rizikós tervéhez).

A téma Trianon, az osztályban interaktív beszélgetésben dolgozzák fel az anyagot: a táblán és az atlaszokban a pólókról és szélvédőmatricákról is unalomig ismert térkép, ami persze egész mást jelent egy szlovák gimnáziumban, mint Magyarországon. A diákok felkészültek: tudják a válaszokat a tanárok kérdéseire, néha persze kicsit papírízűen, de általában értelmesen fogalmazzák meg a gondolataikat.

A tények átbeszélése azért fontos, mert értelmes keretet ad annak a beszélgetésnek, vitának, veszekedésnek, ami ezután jön, és ami a film legérdekesebb része: a diákok megbeszélik egymás közt, ki hogy látja, kinek a családja hogy élte és éli meg, és hogyan teszi helyre Trianont.

Dušan Trančík rendező

Fotó: Bődey János / Index

Ez különösen izgalmas a révkomáromi diákok esetében, és leginkább abban a talán pozsonyi osztályban, ahol egy szem magyar lány van, aki szlovákul magyarázza diáktársainak, hogy ő autonómiát, sőt talán elszakadást szeretne. Autonómiát, annak a pár szem magyarnak? Miért nem mennek Magyarországra? Mi az, hogy magyarul mondják a boltban, hogy tessék? Hát nem érted, a családjuk mindig is itt élt, nem tudnak hazamenni. Közben nagyon jó, hogy megszólalnak vegyes családokból származó gyerekek is, van, ahol a szlovák apuka együtt gyászol a magyar nemzeti érzelmű anyukával – talán ezek a történetek hosszabb kidolgozást is megértek volna.

A film vágóképekben és rövid kitekintésekben szlovák és magyar szélsőségeseket is bemutat: az egyik oldal nagygyűlésen ünnepli Trianont, a szlovák (illetve a film is kitér arra is, hogy valójában egy sok értelemben elnyomó csehszlovák) kezdetet, egy másik képen hungarista szöveggel éneklik a Most múlik pontosant. Mi, szlávok nagy területen élünk, mindenhol megértjük egymást, lehet, hogy azért ilyen nacionalisták a magyarok, mert ők egyedül vannak? – vonja le a következtetést egy szlovák iskoláslány.

Érettségizőktől meg illik kérdezni, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, ezt a labdát Trančík is lecsapja. Megismerjük például a szlovákiai magyar lányt, aki át akart települni, de közben beleszeretett Pozsonyba, és most már ott képzeli az életét, de a legtöbben nem Magyarországon és Szlovákián pörögnek: meglepően sokan mondják, hogy nyugaton szeretnének élni – pont, mintha a rendszerváltás előtt járnánk, csak éppen most már nagyon egyszerű megvalósítani. A fő motiváció a pénz, a megszólalók között kisebbségben maradnak azok, akik hazafi- és lányságból nem mennének máshová.

Hushegyi Gábor, a Szlovák Kulturális Intézet igazgatója

Fotó: Bődey János / Index

A filmet átszövi egy szép játékfilmes motívum, egy kitalált magyar lány fiktív története, aki Trianon után szlovák iskolába kezd járni. „Egy régiségboltban találtam egy fotót, a hátoldalán „Szeretlek Pista – Ilona” felirattal, 1920-as dátummal” – meséli a rendező. „Ebből született ez a lány. Húszévesen az ember más világban él, én húszévesen gyönyörűnek láttam a világot, később vettem észre a politikai gyalázatot, ami körülöttem folyt.”

És valóban, a filmben itt-ott elszórva barátokat, szerelmeseket látunk, ahogy hangsúlyt kapnak az ázsiai vagy éppen afrikai származású diákok az osztályteremben vagy az utcán, finoman utalva arra a mai társadalomban megjelenő sokszínűségre, aminek a megítélése ma ugyanolyan ellentétekkel teli, mint Trianoné már egy évszázada: valaki értéket, stimuláló multikultit lát benne, más, a filmben is bemutatott csoportok szennyes mételyt és fertőt.

Közben jó dramaturgiai érzékkel jelennek meg az osztályok közötti váltások alatt szakértők is, mindkét oldalról. Mivel a tanárok inkább kérdeznek, nekik kell tanítaniuk, és nagyon fontos dolgok hangzanak el. Számon kérik például a magyarokon, hogy összemossák a hungarust a magyarral (vagyis a középkorban használt latin fogalmat a mai magyarfogalmunkkal).

Szemléletesebben járjuk ugyanezt körül, amikor látjuk, hogy a szlovák történelemórán Stefan királyról tanulnak a gyerekek. Mindez egy olyan korba mutat vissza, amikor például a vallás sokkal fontosabb identitáselem volt, mint az etnikai hovatartozás, ami kicsiben egy másik példában is megjelenik: egy szlovák iskoláról kiderült, hogy nem a magyarok szüntették meg anno domini, hanem azok az evangélikusok, akik a magyarosodás útját választották.

Peter Dubecky, a Szlovák Filmintézet igazgatója

Fotó: Bődey János / Index

A film után beszélgetést és vitát ígért a Szlovák Kulturális Intézet, az elsőből jóízű, mikszáthi anekdotázás lett, a második elmaradt, mert egyrészt nem hirdették túl az eseményt (bár így is megtelt a közepes méretű vetítőterem), másrészt valamiért kizárólag szlovák szakértőket hívtak meg a rendező mellé, pedig stílszerű lett volna egy magyar filmest vagy még inkább történészt is odaültetni.

Trančík azokról a tapasztalatairól mesél, melyek a filmhez vezettek: megtudjuk, hogy osztálytársa, Fekete Pali nagydarab, de mamlasz fiú volt, akinek nagy nehézséget okozott megbirkóznia a szlovák identitással, és aki azért vele barátkozott, mert ő nem értett a focihoz, és mindig a gyengébbnek szurkolt.

Az 1969-ben saját magát benzinnel lelocsoló és felgyújtó Jan Palach kapcsán arról is mesél, hogy mit jelentett neki Prága, ahol Palachhal egyszerre volt diák: „Nekem Prága sosem lehet külföld” – mondja, és érdekes lenne akár ezt is filmre vinni, azokkal a komáromiakkal együtt, akiknek Révkomárom nem lehet külföld, mert ebből is megérthetnénk, hogy ez a ragaszkodás hasonlóság bennünk, nem különbség. (Külön érdekes, hogy Trančík és a tolmács is külön félmondattal nyomatékosítja, hogy éppen melyik Komáromról beszél, mintha a félbevágott város még most sem lenne egyszerűen szétválasztható.)

Fotó: Bődey János / Index

A kérdésekből kiderül, hogy a közönség döntően az itt élő szlovákokból áll. Ez természetes is, az intézet nekik van, mégis jobb lenne több szlovák kötődés nélküli magyart is látni, mert a film nekik is szól. Van egyébként, aki szlovákul és magyarul is elmondja, hogy Trianon a történelmi Magyarország akasztása volt, és akasztott ember házában kötélről beszélni illetlenség, mások dramaturgiai kérdéseket vetnek fel, vagy a film készítésének háttere érdekli őket.

Peter Dubecky, a Szlovák Filmintézet igazgatója a rendező méltatásában azt emeli ki, hogy Dušan Trančík olyan témákat vet fel, amiket senki más, majd azon ironizál, hogy a filmet szeretnék a magyar közszolgálati tévékbe is eljuttatni, bár („ugyan nem akarok prejudikálni, de″) nem sok esélyt lát arra, hogy egy szlovák film bekerülhessen, bár elismerte, hogy Trančík egy másik filmjét vetítette a Duna.

Peter Mihalovic zárja az estét, szerinte a film fogadtatása kettős: a rendszerváltás előtt felnőttek számára még mindig nagyon fontos a történelem, ők szenvedélyesen vitáznak, a fiatalabbak, „akikre már nem nyomta rá a történelem a bélyegét”, inkább esztétikai értéket látnak benne.

Mihalovic, aki egyébként a szlovák színház- és filmművészeti egyetemen tanít, általános látleletet is ad a szlovák fiatalságról: „Cseppfolyós identitásban élnek, amiben leegyszerűsödött szlovák nyelv keveredik egy rossz angoltudással, mindenki a számítógépe fölé görnyed, és a rengeteg kép, film és vizuális stimuláció egy kaleidoszkóppá áll össze a fejükben”. Mihalovic szerint ezért lehet az ma a legsikeresebb, aki nem emlékszik semmire, mert ő tud a leginkább alkalmazkodni – „mert aki emlékszik, művelt ember, de mire megy vele?″

Megbeszéltük Trianont? Na jó, lehet, hogy még nem teljesen, de jó jel, ha elkezdtünk közösen emlékezni rá. A film éppen arra tesz kísérletet, hogy keretet adjon ennek az emlékezésnek, hogy megérthessük egymást, és hogy megértsük, mit jelentett a világháború és az azt lezáró béke és békétlenség mindkét oldalon. Reméljük, láthatjuk majd egyszer a Dunán is.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!