Péter, Pál
14 °C
30 °C

Tölgyessy Péter: Ki tudja, hol áll meg?

HUS 4295
2014.12.22. 07:27
A centrális hatalom ötéves térfoglalásával szemben az elmúlt hetekben valami megmozdult a társadalomban. A miniszterelnök továbbra is hisz rendszere küldetésében. Minden tehetségével és hatalmának összes eszközével küzdeni fog azért, hogy a demonstrálók a közrend megbontójaként lejáratódjanak, a tiltakozások idővel elhaljanak, és ne tudják tartósan meghatározni a közvéleményt. A történtekben az elmúlt negyedszázad általános lecsúszását megfordító új magyar kezdet esélye is benne van, ám a minden korábbinál megoldhatatlanabb bajokhoz vezető, ukrán típusú káosz felé vivő mozgás lehetősége is. Hogy mi lehet ennek a vége? Tölgyessy Péter elemzése, első rész.

2014 három fölényesen megnyert választása után egyszerre alig néhány hét alatt megingott az Orbán-rendszer gránitszilárdsága. A sorozatos tiltakozó megmozdulások keltette repedések még voltaképpen csekélyek, ám ki tudja, hol állnak meg. A megalkotói által mozdíthatatlannak eltervezett Fidesz-hatalom alatt megmoccant a közvélemény. Váratlanul elképzelhetővé vált a hosszú évtizedekre berendezkedni kívánó rezsim visszafordíthatatlan megroppanása.

Egyetlen rendszerellenes harag

Tölgyessy Péter

1989-es rendszerváltás egyik meghatározó személyisége. A rendszerváltás idején a Szabad Demokraták Szövetsége egyik képviselője a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon. 1990 és 1991 között az SZDSZ-frakció vezetője, 1991 és 1992 között a párt elnöke. 1990 és 2006 között országgyűlési képviselő, 1996-ig az SZDSZ képviselőjeként, majd két évig független képviselő volt, 1998 és 2006 között a Fidesz-frakció tagja. 

Politikai pályája után, 2007-ben a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének tudományos munkatársa lett. Kutatási területe a magyar modell válsága és a helyreállított alkotmányosság gondjai a rendszerváltás óta. Ezenkívül az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézetének vendégoktatója.2009-ben, a rendszerváltás során kifejtett tevékenysége elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. (Forrás:wikipedia)

Orbán Viktor második rendszerváltás-igénye ütközések sorozatát hozta el Magyarország számára, bel- és külföldön egyaránt. Az új Fidesz-állam társadalmi őrségváltást célzó politikájának a kezdetektől a lényegéhez tartozott a jövedelmek és a társadalmi pozíciók folyamatos újraelosztása, és saját klientúrájához történő módszeres átcsoportosítása. Az Orbán-rendszer embereinek tudatosan félelemkeltő hatalmaskodása, számos kivételezettjének gyors vagyonszerzése eleve sokakat bántott. Hasonlóan sértő volt a valósággal kevéssé egyező állítások örökös kormányzati sulykolása, a sokszínű társadalmat indoktrinálni akaró hatalom korlátokat alig ismerő nyomulása. A mindezek miatt tömegesen érzett ellenérzések egy csapásra számos magyarban összeálltak és egyetlen rendszerellenes haraggá emelkedtek. Az állampolgárok most kezdik igazán felmérni, mit jelenthet saját jövőjükre nézve a Fidesz tartós berendezkedése.

10428402 10152831057426093 3455777040584435651 o
Fotó: Miniszterelnökség / Facebook

A tiltakozók megtapasztalhatták: közös elszánással eredményt érhetnek el, meghátrálásra késztethetik a társadalmi rendszere továbbépítésében eltökélt kormányt. A hirtelen jött felszabadulás élménye idehaza szokatlan tömeget ragadott magával, sok ezren élhették át: mi együtt vagyunk a nép. Közünk van hazánk ügyeihez, személyes felelősséget viselünk a jövőnkért. Mindannyian szabadulni szeretnénk a temérdek visszásság okozójának látott hatalom vétkeitől. Amennyiben ez a kívánság lényegesen továbblépne, és megragadná a szélesebb közvéleményt, akkor már aligha lehet megállás. Puszta erővel, leleményes kommunikációval, megtervezett provokációkkal már bajosan megállítható mozgások indulhatnak el. A saját szuverenitásukra rádöbbent magyarok egyszerre visszakövetelhetik a közhatalmat maguknak.

Rendkívüli veszteségek

Például a Medián mérése szerint a Fidesz egyetlen hónap alatt kilencszázezer potenciális szavazót veszíthetett el. 2014. október végén a megkérdezettek 48 százaléka mondta, hogy rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon, novemberben pedig már 68 százalék. A mostanihoz fogható fordulat eddig két esetben, 1990 és 2006 őszén, mindkétszer a tavaszi országgyűlési választások körüli bizakodás után következett be. A beszorított helyzetbe került kormánytöbbség végig vitte négy évét, ám már soha többé nem tudta régi erejét visszanyerni. A közvélemény bizalmát hirtelen elveszítő hatalomnak azonban idáig mindig erős kihívója akadt a tavaszi vesztesek között. A különböző közvélemény-kutató intézetek felméréseinek eredményei egymás mellett: a http://kozvelemenykutatok.hu/ oldalon.

.

Máris rendkívüli veszteségek érték a közvélemény-kutatások szerint a Fidesz választótáborát.

Az Orbán-rendszer a romlás állandó veszélye nélkül nem élhet együtt potens tiltakozó megmozdulásokkal. Ezek hajtóerejét mielőbb meg szükséges bénítania vagy legalább a régi baloldal többszörösen lejáratódott pártjaihoz kell nyomnia. Egyelőre azonban a közvélemény változását fel sem fogva, csaknem napi rendszerességgel tovább szítja az elégedetlenséget. A miniszterelnök továbbra is hisz rendszere küldetésében. Minden tehetségével és hatalmának összes eszközével küzdeni fog azért, hogy a demonstrálók a közrend megbontójaként lejáratódjanak, a tiltakozások idővel elhaljanak, és ne tudják tartósan meghatározni a közvéleményt. Ezzel csupán múló epizódot jelentsenek állama életében.

A történtekben az elmúlt negyedszázad általános lecsúszását megfordító új magyar kezdet esélye is benne van, ám a minden korábbinál megoldhatatlanabb bajokhoz vezető, ukrán típusú káosz felé vivő mozgás lehetősége is. Egyelőre annyi történt: a centrális hatalom öt esztendős térfoglalásával szemben valami megmozdult a társadalomban, hogy mi lehet mindennek a végeredménye, az a résztvevők kitartásán és rátermettségén, a véleményirányítók megfontolt belátásán, valamint a hatalom válaszain múlik majd.

Az emberekkel interakcióban felépült teljhatalom

Sokak hitével ellentétben a Fidesz-államot nem pusztán kevesek hatalomvágya formálta átfogó rendszerré, hanem az elejétől fogva a magyar társadalommal interakcióban keletkezett. Orbán Viktor vérbeli politikai vállalkozóként hosszú közéleti pályája alatt szinte minden lehetséges politikai irányt kipróbált, ám a legnagyobb választói támogatottságot jelenlegi szerepével szerezte. Rendszerint ő volt az aktív, kezdeményező fél, ám mindenkor létező állampolgári igényekre reagált, és az országban bevett magatartásmintákat követett. Ha éppen rossz megoldásokat is választott, mindig jelentékeny véleményformálói és választói csoportokkal együtt tette. Felelőssége mégis mindenki másénál lényegesen nagyobb az ország jelen állapotáért.

1781234 10152250579946093 719052908 o
Fotó: Miniszterelnökség / Facebook

A kudarcaiktól szenvedő, és az új körülmények szövevényében nehezen eligazodó emberek között nehéz megmaradni bárkinek is sikeresen a nyugatos megoldások mellett. A többség megnyeréséhez szolgáló könnyebb útnak kezdettől a népi vágyaknak való megfelelés bizonyult. Ezek jelentékeny hányada pedig ismétlődően a jogállami hatalommegosztás rendje ellen hatott. Negyedszázada a mai miniszterelnök még a mostani tiltakozókhoz hasonlóan egy kicsinyes rendszer elleni lázadó volt. Ekkor még a baloldali avantgarde bázisdemokratikus megoldásait szegezte a pártállam hierarchikus rendjével keményen szembe. Ám nemsokára az idehaza típusszerű feltörekvői mintát követve, mindenen és mindenkin átlépve építette fel előmenetelét. Mint olyan sokan nálunk, többnyire csak kisebbségi helyzetben lépett fel a demokratikus jogok mellett, hatalomhoz jutva inkább az erőre alapozta elgondolásai végrehajtását. Az 1989-es rendszerváltó piacosító konszenzussal való szakításhoz is a választók többségére figyelve érkezett el. Pedig a kilencvenes évek legelején még a tankönyvek tantételeinek merevségével kérte számon a magyar valóság ellentmondásaival küszködő kormányon a hazai reformközgazdászok lényegében neoliberális elképzeléseinek megvalósítását.

Lemaradni kezdett

2003-ban a magyar háztartások tényleges fogyasztása a régi uniós tagállamok 58 százalékát érte el, ugyanez az adat Csehország esetében 63, Szlovákiában 48, Lengyelországban 47 százalék volt. 2013-ra a magyar fogyasztás továbbra is 58 százalékon maradt, a cseh, szlovák, lengyel viszont, 68, 67, 66 százalékra emelkedett. Az adatok forrása: Szivós Péter: A magyar háztartások jövedelme és fogyasztása nemzetközi összehasonlításban: felzárkózás vagy leszakadás. Társadalmi Riport 2014. szerk.: Kolosi Tamás és Tóth István György. TÁRKI, Budapest. 2014. 56. old.

Az elmúlt huszonöt esztendőben valami olyasmi történt hazánkban, ami a második világháború utáni Európa nyugati felében már sehol sem. A nyolcvanas években még magabízó ország a remélt felzárkózás helyett, még a térség többi államához képest is lemaradni kezdett.

Az 1989-es fordulat nálunk a két világégés közötti korai tömegdemokráciákhoz hasonlíthatóan nem általános polgárosodást, hanem gyorsan növekedő társadalmi polarizációt és önveszélyes demokráciát hozott. A népuralom intézményrendszere két politikai blokk fundamentális harcának keretévé vált. A mind végletesebb közéleti szembenállás egyre kártékonyabbá tette a parlamenti váltógazdaság versengését.

Az ezredforduló után a közhatalom problémamegoldó képessége minden korábbinál inkább meggyengült. A legnagyobb bajoktól a kormányok még megvédték az országot, ám kevés szakpolitikai programot tudtak eltökélten végigvinni. A történelmi krízishelyzet súlyát tovább növelte az MSZMP-MSZP kormányok fél évszázados felülről piacosító reformmodelljének látványos összeomlása. Az örökösen ismétlődő bajokra, az állandó megszorításokra adott reakcióként a közvélemény mind nagyobb része távolodott el a nyugatos megoldásoktól.

Elfordulás

Magyarországon a megkérdezettek csupán 8 százaléka vélte jobbnak a kommunizmus idejével összevetve a gazdasági helyzetet. Viszont 72 százalék rosszabbnak gondolta. Ellenben Lengyelországban a válaszadók 47, Csehországban 45, végül Ukrajnában 12 százaléka jobbnak tartotta a 2009-es gazdasági helyzetet. Az 1991-es bázisévhez képest messze nálunk esett leginkább vissza a piaci kapitalizmus elfogadottsága. Az Egyesült Államok illetőleg az Európai Unió befolyását a köztes-európai országok közül Magyarországon látták a legkevésbé hasznosnak. További adatokkal Two decades after the wall's Fall. End of communism cheered, but now with more reservations. Pew Global Attitudes Project 2009. 5., 32., 38., 40-41., 62-64. old. http://pewglobal.org/files/pdf/267.pdf

Egy 2009-es nemzetközi kutatás adatai szerint a magyar társadalom fordult el leginkább az Oroszországot és Ukrajnát is magában foglaló térségben a versengő kapitalizmus, a joguralmon alapuló demokrácia és a nyugati szövetségi rendszer megfontolásaitól.

Lehet európai trend belőle?

A „fülkeforradalom” kijelentése a napi politikai szükségletek nyomása alatt formálódott átfogó rendszerré. A kétharmados Fidesz a régi reformmodell retorikailag teljes antitézisével kezdett kormányozni. Közéleti ambíciója nem volt kisebb, minthogy véget vessen a XX. század elején induló baloldali progresszió, a hagyományos jobboldal credója szerint ismétlődően nemzetrontó hatásának. Orbán Viktor a nálunk ellentmondásos hatású politikai váltógazdaság meghaladásával akar cselekvőképes állandóságot adni saját vezetése alatt az országnak.

A miniszterelnök teoretikusabb megszólalásai szerint a Nyugat értékeinek és intézményeinek alkonya teszi elkerülhetetlenné az új megoldások keresését. A felemelkedésében újfent elakadt nemzet érdekében szükséges átlépni a hibásan univerzálisnak tételezett hatalommegosztási módozatokon. Ahogy a világháborúk közötti kontinentális Európában olyan sokan, Orbán Viktor is hatalmának alapvetését arra építi, hogy a Nyugat társadalmai a piaci kapitalizmus és a joguralom feltételei között tehetetlenek súlyosbodó gondjaikkal. Amire a legfőbb bizonyíték, hogy a nyugatos intézményekkel Magyarország sem orvosolta bajait. A kormányfő kijelentései szerint, bátor megoldáskeresésével hazánk példát mutathat az egész világnak. Egyre több állam követi majd politikáját. Először a térségben, aztán Nyugat-Európában is.

Csakhogy nehéz elgondolni, hogy a Nyugat évszázados tapasztalatai ellenére tartósan előrejuthat az ország. A Nyugat alkonya nem éppen eredeti eszme. Közép- és Kelet-Európa nemzetei régóta kutatják eredménytelenül a maguk Nyugatot felülmúló berendezkedéseit. A német különút keresése egy teljes évszázadon át, egészen a második világháborús katasztrófáig folytatódott.

Vissza a felülről elrendezett világ otthonosságába

A miniszterelnök az összetett magyar értékvilág régről hozott, a kádári évtizedekben tovább erősített árnyékosabb oldalára építi politikáját. Megítélése alapján végre a mediánszavazók, különösen saját társadalmi csoportja, a feltörekvő mezővárosi középrétegek világképe szerint szükséges újjáépíteni az országot. A kormányfő az ezeréves magyar „kultúrfölény” hiteire alapozva az újból elérhető nagyság kilátását ígéri az országnak. Orbán Viktor retorikájával a sokszorosan rögzült nemzeti elfogultságoknak hízelegve ismétlődően megidézi az egyedülállóan tehetséges, ám az idegen hatalmak túlereje és a baloldali elitek árulása következtében, valamint a külföldi befektetők túlságos profitigényei miatt boldogulni nem képes elnyomott magyarok képzetét. A bajokért mindenki más inkább felelős, mint az itt élők.

A kormányfő alapvetése szerint elsődlegesen nem az ország piaci alkalmazkodóképességével, vállalkozóinak versenyképességével, munkavállalóinak munkakultúrájával és a magyar állam hatékonyságával van gond, hanem inkább azzal, hogy a baloldali kormányok nem a „magyar öncélúság” jegyében rendezték be hazánkat. Az eleve nem értett és nem szeretett versengő kapitalizmus és parlamenti váltógazdaság viszonyaitól az Orbán-rendszerben az emberek visszatalálhatnak a felülről hierarchikusan elrendezett világ otthonosan átláthatónak vélt körülményeihez. A kudarcaik elől menekülő emberek általa valahogy részben visszahátrálhattak az utolsó még élhetőnek gondolt bizonyossághoz, a kommunizmus magyar viszonyokhoz honosított kádári változata utolsó évtizedének elképzeléseihez.

A világgazdaságban kevéssé eredményes országnak a piaci alkalmazkodás helyett a Fidesz az állami-politikai eszközökkel megvalósítható felemelkedés ígéretét kínálja. Mint a huszadik században annyi más hazai politikai irány, az állam hatalmával óhajtja a fennálló körülményeket radikálisan megfordítani. A gazdasági erőforrások és a társadalmi pozíciók átcsoportosítását végzi a külföldi befektetőktől és a velük összefonódott régi baloldali elitektől a körülötte álló, új feltörekvő nemzeti felsőközép-rétegek, végső soron az egész „érdemes” hazai társadalom javára. Magyarországon lényegében a dualizmus korától kezdve folyamatos az igény, hogy az állam alakítóan lépjen fel a gazdaságban, ám az állami védelmet, a különböző előnyökben részesítést ne a kifejezetten szegények, az elesettebbek kapják, hanem a lecsúszásuktól rettegő, mégis magukat nemzetfenntartó erőnek gondoló csoportok és a felfelé igyekvő középrétegek.

A magyarok többsége az alkotmányosság 1989-es helyreállítása után is az államtól elsődlegesen nem kiszámítható jogi eljárást, hanem keleties vágyainak megfelelően konkrét ügyekben, személyre szólóan érvényesülő tartalmi igazságot vár el. A közönség reménye, hogy végre a nekünk magunknak, a nemzeti középosztálynak kedvező „igazság” ideje érkezzen el. Csakhogy erre a kívánságra lehetetlen mindenkit egyformán mérő normarendszert, azaz valódi jogrendet felépíteni. A Fidesz-állam tényleges igazságosság igénye állandóan változékony politikai céljaihoz igazítja a jogszabályokat, ami elkerülhetetlenül kiszámíthatatlanná és eszközjellegűvé teszi a jogalkotást. Az Orbán-rendszer így nehezen képes együtt élni a törvény- és a joguralom rendjével, a nyugati civilizáció egyik alapjával.

Az önszerveződés képességének hiánya miatt nagyra nőtt hatalom

A kormányfő mára jobbára maga alá gyűrte a gazdasági kulcspozíciókat elfoglaló hazai tulajdonosi elit jelentékeny hányadát. Ismét felépítette a magyar történelemből jól ismert leválthatatlan centrális hatalom uralmát. A parlamenti ellenzék pártjai minden heves kormánybírálatuk ellenére, a közvélemény uralkodó elgondolásaihoz igazodva, valójában sokszor a piacvezető Fideszt utánozzák. Még a körvonalai sem látszódnak a szélesebb választóközönséget megragadó új polgárosodás-víziónak. A hagyományos baloldali ellenzék ismétlődően megmutatkozó látványos alkalmatlansága, az új ellenzék hangsúlyos kormányképtelensége eddig még mindig megerősítette az állampolgárok zömének hitét, hogy minden bűne és olykor durván kihívó magatartása ellenére Magyarországon csupán egyetlen hatalomgyakorlásra termett erő létezik.

A kormány vétkeiben egyébként is sokszor a sajátjaikat ismerik fel az emberek, és ezeket bármilyen hatalom magától értetődő, megszüntethetetlen vonásának tartják már évszázadok óta. Többségük szenved a Fidesz-állam túlkapásai miatt, ám főleg a kistelepüléseken, mezővárosokban élő részük más társadalomszerveződési módozatokat el sem nagyon tud képzelni, mint a főkutya-alkutya rendszerekbe összeálló, tulajdonképpen feudális jellegű hierarchiát. A magyar társadalom önszerveződési képességének végletes gyengeségét talán leginkább az jelzi, hogy egy kicsiny egyetemi kollégiumi csapat közvetlenül magának hódíthatta meg az ország három legfőbb közjogi méltóságának posztját, ami egészen rendkívüli a világ demokráciáinak történetében.

A miniszterelnök hatalmi gyakorlata jelentős részben az elvárt gazdasági teljesítmény, az állampolgári reáljövedelem-emelkedés hiányára adott politikai válasz. Míg csupán csekély többletnövekedést adott az országnak, addig bőséggel kínált a választói meglátásokkal egybevágó bűnbakokat az embereknek. A kormányfő ellenségkép-teremtő, felelősségáthárító képessége kivételes. Először a bankok és Brüsszel, most inkább a nemzetközi áruházláncok, a külföldiek által mozgatott civilszervezetek és az Egyesült Államok az aktuális legyőzendő ellenfelek. A Fidesz hatalomnak folyamatos mozgósításra, harcra, háborúra van szüksége. A berendezkedés végső konszolidálhatatlansága alighanem az Orbán-rendszer lényegéből következik.

Növekedés

A többiekével egybevetve a legjobb növekedésünket 2014 második negyedévében értük el, 3,6 százalékkal. A mostani trendek alapján a visegrádi országok között utolsóként, nemsokára ismét elérhetjük a GDP 2008-as szintjét. A háztartások fogyasztása azonban még mindig nyolc százalékkal alatta marad a közvetlenül a válság előtti mértéknek. Az adat forrása: Eurostat.

Hibás felzárkózási modell

A két világháború közötti évtizedekben az Orbán-rendszerhez hasonlítható megoldásokkal élő államok a kontinentális Európában sorra hosszabb időre berendezkedhettek. Csakhogy végül egyik sem tudott maradandóan boldogulni. A Fidesz-rendszert is roppant belső ellentmondások feszítik.

A választási esztendő szokásos hazai konjunktúrájában a magyar gazdaság számos vonatkozásban régóta a legjobb eredményeket mutatja. Akadtak olyan negyedévek, amikor a térség, mi több az egész unió egyik legmagasabb növekedését nálunk mérték.

Csakhogy a gazdaság három százalékot alig meghaladó dinamikája nem elegendő ahhoz, hogy végre az általános felzárkózás érzetét adhassa. A miniszterelnöknek ezért tovább kell működtetnie a bűnbakképzés és a jövedelem-átcsoportosítás mechanizmusait.

Különadók

A szektoronkénti különadókból az államháztartás bevétele 2015-ben a várakozások szerint hozzávetőleg 860 milliárd forint lehet. Az általános társasági adóbevétel 364,6 milliárd forintra várható. Az adatok forrása:A 2015-os költségvetésről szóló T/1794. számú törvényjavaslat. 253. old. Továbbá: Költségvetési Felelősség Intézet. A 2015. évi költségvetési törvény-javaslat véleményezése. 2014. 14. old. 

Elvonások

Az Orbán-kormány kivételesen nagy arányban kurtította meg a tág értelemben vett állami „jóléti funkciók”, azaz az oktatási, egészségügyi, társadalombiztosítási, szociális jóléti, kulturális tevékenységek részesedését a bruttó hazai termékből. Ezekre 2009-ben még a bruttó hazai terméknek 31,63 százalékát költötte az államháztartás, a 2015-ös előirányzat viszont már csupán 27,4 százalék. A csökkenés 2015-ös folyóáron összesen 1406 milliárd forint. 2009-hez képest ellenben a költségvetés közvetlen gazdasági tevékenységekre folyóáron 532 milliárd forinttal költ többet. A tágabb értelemben vett törvényhozási és kormányzati kiadások pedig 112 milliárd forinttal magasabbak. (Hosszú ideje idén először a különböző állami kiadások részesedését a bruttó hazai termékből nem közli a 2015-os költségvetésről szóló T/1794. számú törvényjavaslat. A számítás alapjául szolgáló kiinduló adat az előterjesztés 247-248. oldalán található.) Az adatok forrása itt található.

Ám az eddig terhelt szektorok további elvonásokat már nemigen bírnak el. Viszont a kormány újraállamosító gyakorlata, az irányított kapitalizmus igényei minduntalan jelentékeny többletforrásokat követelnek, ezért a hatalomnak ismétlődően újabb területekre kell kiterjesztenie a különadók rendszerét.

Az Orbán-rendszer még ezeknél is nagyobb pénzeket vont el a társadalom jóléti, oktatási, egészségügyi és kulturális intézményeitől.

A „termelő szféra” feltétlen prioritására alapozó, eredetileg is téves, régi államszocialista növekedési séma alapján pontosan azokat a területeket sarcolta meg leginkább, amelyek a legfontosabb végső meghatározói egy modern társadalom versenyképességének. Az egyébként is rosszul teljesítő iskolarendszert hasonlóan részben a Kádár-korszak eszméi felé fordította vissza.

Az ország felzárkózása az alulképzettekkel

A szakképzetlenek aránya 2012-ben Magyarországon 36,9, a többi visegrádi országban 25,5, az EU 12 régi tagállamában 20,7 százalék volt. Az adatok forrása: Kolosi Tamás és Pósch Krisztián: Osztályok és társadalom kép. Társadalmi Riport 2014. im. 142. old.

Pedig az alulképzettek, a végletesen elesettek miénkhez fogható tömegeivel nehezen elképzelhető az ország felzárkózása.

Mindezek hatására alig néhány esztendő alatt jelentősen növekedett a társadalom polarizációja: a középrétegek tovább vékonyodtak, a legalacsonyabb státusúak a korábbinál szegényebbek lettek. A minden tekintetben megtámogatott csoportok viszont nem adták meg azt a kiugró dinamikát a gazdaságnak, amit a kormányfő előnyben részesítésüktől remélt. Az irányított kapitalizmus felülről vezérelt kiszámíthatatlansága, minden esetleges bőkezű költségvetési támogatás ellenére alapjában véve hátráltatja a szolid üzleti tevékenységet, a hosszú távú beruházásokat. A tömeges lecsúszás, az újabb adók és sarcok, a különféle jövedelemeltérítések szövevénye, a másik oldalon pedig a Fidesz közeli személyek gazdagodásának tényei viszont ismétlődően okot adnak az embereknek a felháborodásra.

A szabadságharcos politika kimerülése

A keleti nyitás eredményei

Magyarország keleti exportja 2009 és 2013 között a legalacsonyabb arányban növekedett az

összes visegrádi ország közül, és nem érte el az összes uniós tagállam keleti exportnövekedésének dinamikáját sem. Amíg a teljes magyar keleti export értékének növekménye folyóáron 56 százalék volt ez idő alatt, addig a cseh kivitel gyarapodása 125, alengyel 101, a szlovák 78, végül EU27 69 százalékos volt. A számítás alapjául vett adatokforrása: Eurostat adatbázis: International trade detailed data, EU trade since 1988 by SITC

A roppant belső frusztrációt nyugatellenes szabadságharcos retorikával levezető miniszterelnöki politika szakadatlan „pávatáncával” sokáig a Fidesz-hatalom egyik legbiztosabb népszerűségszerző támasztéka lehetett. Orbán Viktor eljátszadozott a nyugati szövetségi rendszer döntéshozóinak türelmével, az Európai Unió bürokratikus cselekvésképtelenségével. Amikor már végképpen elkerülhetetlennek látszott, eddig még mindig időben visszakozott. De a keleti nyitás szerény kézzel fogható előnyökkel járt.

A minden piacon versenyképes termékek és szolgáltatások hiányában az ország leginkább a közös nyugati érdekek és értékek cserbenhagyását kínálhatta fel remélt új szövetségeseinek. Ez pedig szinte egyedül a putyini Oroszországnak ért valamit. Ám az újfent területi expanzióba kezdő keleti birodalom éppen ekkor került az utolsó negyedszázad legdrámaibb ütközésébe a Nyugattal. A maga nemzeti különútját járó orosz állam irányított kapitalizmusának általános versenyképessége alig javult. Az energiaárak gyengélkedése gyorsan megingatta hatalmi erejét. Így valójában kevés tényleges előnnyel járhat a vele történő szorosabb szövetségesi kapcsolat, viszont a hasznához képest túlságosan sokba kerülhet még Orbán Viktornak is.

A külföldi partnereit belső ellenfelei módjára terelgetni próbáló miniszterelnök külpolitikája mostanra meglehetős kudarcba fordult. Először is érzelmileg is elszigetelődött a térség nyugatos frontországaitól, természetes szövetségeseinktől, a lengyelektől és a balti államoktól, akik történelmi tapasztalataik alapján nem ismerhetnek pardont az ismét hódítani kezdő Oroszországgal kapcsolatban. De az örökös szövetségesi civódás és különérdek-követés hangzavarához szokott nyugati döntéshozók is sorra kezdik felismerni az Orbán-rendszer valóságos természetét. Egyre biztosabban konstatálhatják, hogy Magyarországon valami olyasmi történik, ami európai kapcsolatrendszerükben még sohasem 1945 óta: egy biztatóan induló ország elkezdett érdemileg visszalépni a jogállami hatalommegosztás és a piaci kapitalizmus már elért szintjéről.

A magyar miniszterelnök kezdettől nem az unióban szokásos alkudozás szabályai szerint játszott. A határolt konfliktusvállalás, majd az ezt feloldó nehézkes bürokratikus kompromisszumkeresés helyett inkább a második világháború előtti idők elégedetlenkedő és kakaskodásra mindig kész nemzetállamainak módjára viszi Európa-politikáját. Inkább csak szavakban ágál, de nem csupán idehaza, hanem a külfölddel szembeni magatartásában sem követi az új európai együttélés régi jobboldali megalapozóinak folytonos érdekkiegyenlítésen alapuló centrumpolitikáját.

A Nyugat döntéshozói aligha láthatják kívánatosnak, hogy a térségben Orbán Viktor rendszere sorra követőkre találjon. A távoli kis országokat meglehetősen felületesen, ám annál magabiztosabban a baráti vagy ellenséges nemzetek csoportjába teszik. Mi pedig újabban gyorsan közeledünk az utóbbihoz. Ennek megfelelően az általánosan leegyszerűsítő sajtóállítások elkezdtek valóságos szankciókkal párosulni. Az Egyesült Államok kormánya pedig minden jel szerint szívesebben látna más vezetést az ország élén.

Ahogy a dualizmus korában is, a hazai közvélemény többségének imponált a folytonos odamondogatás, miközben magától értetődőnek hitte a nyugati szövetségi rendszer nyújtotta biztonságot és a jókora közvetlen uniós pénzbeli támogatást. A baloldali kormányok túlzó „teljesítési politikájával” ellentétben a Fidesz magatartása telibe találta az orientációzavaros közvélemény nagyobbik részének külpolitikai beállítódásait. A huszadik század rettenetes állampolgári tapasztalatai után a potyautasként viselkedő, de közben a „magyar öncélúságról” beszélő politika lehetett a legnépszerűbb idehaza. Ennek azonban mára beszűkült a mozgástere, Orbán Viktorral együtt az egész ország egyedül maradt Köztes-Európában. A nyugati hatalmak visszaütnek, ami a jobboldali törzsközönség egy részét is elbizonytalaníthatja.

Ismét tetőzik az „ifjúsági probléma”

Minden új generációnak nehéz belenőni az idősebbek világába. Különösen bajos lehet ez, ha egy zárt, az értékei és beállítódásai feltétlen elsajátítását megkövetelő türelmetlen világ várja őket. A Fidesz-hatalom reményeik feladását kívánja a Nyugat világát minden korábbinál inkább közvetlenül ismerő fiataloktól. Miközben cserében alig ajánl valamit: gyors előre jutásra általa csupán az önmaguk teljes feladására kész személyek számíthatnak. A kádári idők feltörekvőinek reflexeit már alig értő ifjabb korosztályok inkább tömegesen fellázadnak az elfogadható jövőt nekik kevéssé kínáló rendszer ellen. Időről időre elcsitulhat tiltakozásuk, ám beszorított helyzetük folyamatos feszültséget visz be Orbán Viktor államába.

A miniszterelnök világlátása teljes elfogadását várja az ország polgáraitól. Aki nem azonosul az egyébként meglehetősen változékony kormányfői akarattal, bármikor szankcionálandó ellenség lehet. A hatalom egyszerűen nem hagy kellő helyet a kritikának. 1989 felszabadulás-érzése után csupán az alávetett udvari értelmiségi szerepet kínálja. Legtöbbször a szigorúan szakmai részletkérdésekre vonatkozó bírálatot is bünteti. Így azonban a legjámborabb különvélemények megfogalmazói is jó eséllyel az egész rendszer ellenzékei lesznek. A rendszert támogató személyek pedig meglehetős valószínűséggel hitelességük elvesztésének nézhetnek elébe saját személyes szakmai közegükben is.

A Fidesz rendszertagadó oppozíciónak a hatalmat végképpen át nem adhatja, ezért állandóan tovább kell szűkítenie az ellenvéleményen lévők mozgásterét. De ezzel ismételten maga teremt okot az egyre viharosabb szembenállásra. A kormányváltás lehetőségének és az új kormányzati politika megvalósíthatóságának minden csorbítása csaknem szükségképpen az egész Orbán-rendszer elleni fellépésre sarkallja a tiltakozókat. A fennmaradó közéleti pluralizmus viszont végső soron a rendszerváltoztatás esélyét viszi a hatalmi szerkezetbe.

A Fidesz-KDNP-én kívül lényegében máris valamennyi parlamenti párt a teljes berendezkedés ellenfele. Ennyiben Magyarországon újra ugyanaz a helyzet, mint a két világháború között volt: szinte leválthatatlan a kormánytöbbség, ám a gyenge ellenzék a rendszer egészének tagadója. Így aztán, ha valamiért megbillen a hatalom, akkor ismét rendszerváltás következhet. Amennyiben a miniszterelnök nem képes a tiltakozó megmozdulások dinamikáját megtörni, akkor a hatalmának alapjait mindenfelől feszítő ellentétek olyan erővel összegződhetnek, hogy az már veszélyes lehet kormányára. Ez esetben viszont a 1989-es hosszú tárgyalásos átmenettől eltérően, nem elhanyagolható eséllyel, haragos emberek szabályos kelet-európai rendszerváltása jöhet, annak minden következményével együtt.

(Az elemzés következő részében például arról lesz szó, hogy mi lehet az új magyar út, mi kell majd ehhez.)