Fölösleges házit adni, ha otthon fűtés sincs

Úgy kell elfogadni a gyereket, ahogy van, a családjával pedig megtalálni a közös hangot – ezt a két dolgot tartja a legfontosabbnak a Tolna megyei Gyulaj általános iskolájának vezetője, Lacza Ildikó. Az ő iskolájuk nem attól különleges, hogy a környezetismeret órán kivonulnak az erdőbe növényeket tanulmányozni, vagy mert a gyerekek pudingfőzés közben tanulják meg, hogy mennyi is egy deciliter. Gyulaj a legjobb példa rá, hogyan lehet egy gyakorlatilag teljesen szegregált iskolát emberien működtetni.

“Gyulajon gyakorlatilag nincs bűnözés, a helyiek nagyon zárt közösséget alkotnak, a gyerekek is higgadtak, nyugodtak, elfogadják a tanárokat, felnéznek ránk. De nekünk is el kell fogadnunk azt, hogy ők néha bizony hangosabbak, indulatosabbak. Ahogy azt is, hogy ezek a családok máshogy élik az életüket, a szülők másképp nevelik a gyerekeiket, mások otthon a körülmények” – meséli az igazgató.

“Ahol télen gond a tüzelő, és összesen egy szobát meg a konyhát tudják felfűteni, ott nem várhatom el a gyerektől, hogy leckét írjon. Mert a kisebb testvér széttépi, összefirkálja, leeszi. Mi alkalmazkodunk ehhez a helyzethez, mégpedig úgy, hogy nem adunk házi feladatot. Az alsósok a táskájukat sem viszik haza” – mondja Lacza Ildikó. A gyerekek a klasszikus napközis rendszerben délután négyig vannak az iskolában, így nyugodt körülmények között tudnak felkészülni a másnapra.

A kölcsönös elfogadás fontos része az is, hogy a fiatal, kezdő tanárok Gyulajon nem is mennek egyedül családlátogatásra. Nem azért, mert félniük kéne a családtól, hanem azért, mert jó, ha van mellettük egy tapasztaltabb kolléga, aki már tudja, hogyan illik viselkedni egy cigány családban: hogy nem feltétlenül kell támadásnak venni, ha hangosan beszélnek, azt pedig illik elfogadni, ha hellyel vagy kávéval kínálnak.

Az iskolába 102 gyerek jár, tavaly szeptember óta pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a fenntartójuk. A tanulók fele halmozottan hátrányos helyzetű, de volt már ez az arány 86 százalék is. A javulás nagyrészt annak a tabi üzemnek köszönhető, ami tavaly nyitott meg, és közel hatvan gyulajinak ad összeszerelő munkát. Igaz, hogy naponta három órát kell buszozni oda-vissza a munkába, de sokat lendített az ott dolgozó családok anyagi helyzetén ez a lehetőség.

Megoldják, hogy továbbtanulhasson

A gyulaji iskolában nem csak azon dolgoznak, hogy elfogadják a gyereket a szülői hátterükkel együtt, hanem szinte példa nélküli módon egyengetik a diákok általános iskola utáni útját is. Az igazgató a gyerekek szülein egyre inkább azt látja, hogy fontosnak tartják az iskolát. Látnak maguk előtt példát, hogy akinek a gyereke tanul, az többre viszi, mint akié nem. Látják, hogy a szomszéd lánya tanult, és most már külföldön dolgozik. Látják az interneten a képeket, hogy autóval jár haza látogatóba. Az általános iskola után továbbtanuló gyulaji gyerekek nagy része 18 éves koráig bent is marad az oktatásban, az elmúlt nyolc évben pedig nőtt azok száma, akik gimnáziumba mentek. A pécsi Gandhi gimnáziumban jelenleg 11 diák tanul Gyulajról, ami az igazgató szerint egy ezerfős településről nagyon jó arány.

A többség Dombóvárra megy az ipari szakiskolákba, vagy Tamásiba, ahol a szakma mellett érettségit is szerezhetnek. Ildikó szerint nehéz arra válaszolni, hogy inkább a szakma vagy az érettségi felé érdemes ezeket a gyerekeket terelni. Aki mögött látják a családi hátteret, a kitartást, ott egyértelműen az érettségit adó iskolát javasolják a szülőknek. “De ez nagyon nehéz kérdés. Őszintén szólva, ha az én gyerekem állna most pályaválasztás előtt, neki is nehezen tudnék tanácsot adni” – mondja.

Azt viszont sosem hagyják, hogy egy jóképességű, ambiciózus gyerek előtt csak a pénztelenség zárja be a továbbtanulás kapuját. “Szerencsére vagyunk olyan kapcsolatban a szülőkkel, hogy ide mernek jönni és szólni, ha valami gond van. Vannak ösztöndíjaink, amiket pont az ilyen helyzetekre találtak ki. De abban is segítünk a szülőknek, hogy a pénzből mit vegyenek a gyereknek, és mennyi az az összeg, amit inkább tegyenek félre későbbre” – meséli az igazgatónő.

Az egészségügy felé terelik őket

A gyulaji gyerekek, – a zárt beás cigány közösség miatt -, egy burokban élnek, nem szembesülnek a saját cigányságukkal, csak akkor, amikor pályát választanak, és továbbtanulnak. Az igazgató egyre inkább próbálja a pályaválasztás előtt álló lányokat az egészségügy felé terelni. Szerinte ugyanis ez az a terület, ahol a legkevésbbé diszkriminálják származásuk miatt őket, és itt van akkora munkaerőhiány, hogy ők is beférnek. “A boltban mondhatja egy vásárló, hogy egy cigány nőtől a felvágottat nem veszem el, de azt gondolom, egy segítségre váró beteg talán kevésbé mond ilyet” – mondja.

Amikor a pályaválasztáshoz érnek, az iskola elviszi a gyerekeket üzemekbe, de Ildikó azt mondja, hiába mutatja meg a fiúknak, hogy tessék, legyél cnc forgácsoló, mert azt nagyon keresik külföldön, ha azt sem tudja, miről van szó. Nekik azok a szakmák tetszenek, amiket maguk körül látnak. Ilyen például a szakács, mert őket látják az iskolai konyhán, vagy a gyulaji boltos. Régen a felszolgáló volt a sikerszakma a gyulaji fiatalok között. Villanyszerelő vagy kőműves viszont senki nem akar lenni, mert egy ilyen szakember sem él a faluban, nem látják, nem is tudják igazán, hogy mi az.

Mielőtt Gyulajra került, az igazgató két évet dolgozott a felnőttképzésben. Szinte csak cigány embereknek adtak szakmát, ez alatt az idő alatt borzasztó történeteket látott. Elég volt annyi, hogy az állásra jelentkező bemondja a telefonba, hogy Orsósnak hívják, már rá is csapták a vonalat. Arról, hogy cigányként milyen nehéz ma Magyarországon munkát találni, ebben a cikkünkben írtunk.

Bár a szülők többsége rendkívül jószándékú, vannak dolgok, amikben inkább a tanárokhoz fordulnak a diákok. “Sokszor jobban értjük a nyelvüket, mint a saját édesanyjuk. Talán nyitottabbak vagyunk a világra, mint a szüleik” – próbál magyarázattal szolgálni az igazgató. Az egyik ilyen tipikus probléma, amiben segítenek nekik, az, amikor a nagylányok elmennek kollégiumba, és előtte megveszik itt a helyi piacon, a román árusoktól a divatosnak gondolt ruhákat. Aztán elkerülnek Pécsre, és ott kiderül, hogy mégsem olyan divatosak azok a ruhák.

“Nekem ezek az apró kihívások, amikor hozzám fordulnak az ügyes-bajos dolgaikkal. Néha csak annyi kell, hogy behívom őket az irodáma, leültetem, itt mindig van csoki, és átbeszéljük, hogy mi történt”. Egy ilyen jelenetnek mi is szemtanúi lehettünk, a beszélgetés közben ugyanis egy most már középiskolás, volt diák kereste Ildikót. Nem mondta el, hogy mi a baj, csak annyit, hogy nagy baj van, majd könnybe lábadt szemmel be is csukta maga mögött az ajtót.

Tátott szájjal a Keletiben

Ildikó egyik legfontosabb mániája, – ahogy ő nevezi -, hogy kirándulni vigye a gyerekeket, mert a szüleikkel kevés helyre jutnak el. “Nekik a világ a dombóvári Tesco”. Az iskola éppen ezért nagyon sokat pályázik, mennek erdei iskolába, kirándulni, ahová csak lehet. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a liechtensteini nagyhercegnő meghívására évente tizenegyszer utaztat rászoruló gyerekeket háromhetes nyaralásra az alpesi miniállamba. Tavaly áprilisban a gyulaji iskolából mehetett ki egy csoport.

“Ez a kirándulás akkora élmény volt nekik, hogy a mai napig nem merem a gyerekeknek visszamutatni a fotókat, mert sírnak. Vonattal mentünk, éjszaka utaztunk hálókocsiban, a Keletiből indultunk, már ott tátott szájjal néztek mindent. Kint elmentünk uszodába, ahol a gyerekeink még sosem voltak” – emlékszik vissza az utazásra.

Ildikó már nyolc éve igazgató itt. Azt mondja, hogy szerencsés ember, mert a hobbija a munkája is. Egy városi iskolában nem is találná a helyét, az egy teljesen más terep. De tudják ezt azok is, akik tanárnak jelentkeznek Gyulajra. “Megszállottak vagyunk” – mondja. Van olyan este, hogy egyszerre 5-6 gyerekkel csetel, este tíz órakor írnak rá, hogy képzelje el, mi történt ma, és küldik a képeket. De az sem ritka, hogy péntek délután jönnek haza a kollégiumból, és kérdezik a cseten, hogy bent van-e még az iskolában, várja meg őket, beszaladnak egy puszira és beszélgetni.

“Nem akarok világmegváltó dolgokat, hanem az adott pillanatban segíteni. Reggelente, amikor öltözöm, nem aszerint válogatom a ruháimat, hogy csinos legyek, hanem, hogy mi a praktikus. Lehet, hogy aznap a rendőrségen kötök ki, vagy valamelyik faluvégi házba kell nyakig sárban bemennem. Mindig van az autómban meleg kabát, mert reggel nem tudhatom, este hol fejezem be a napomat. De ezt vállaltuk” – mondja Ildikó, aki szerint az a legfontosabb, hogy végtelenül kell szeretni a gyereket, és mindig a gyereket látni benne, mindegy, hogy milyen.