László
17 °C
32 °C

Egy mozdulattal baltázták el Budapest legnagyobb lehetőségét

2017.06.14. 07:10

Képzelje maga elé a frissen felújított pesti rakpartot. Ahol eddig parkoló autók álltak, vagy bokros dzsungel terpeszkedett, ott most kellemes park húzódik a Dunával párhuzamosan. Kis társaságok piknikeznek a folyóparton, vagy a vízen lebegő stégekről nézik a Dunát. A fák alatt teraszokon beszélgetnek a városlakók, a parkban pedig biciklisek és gyalogosok haladnak céljuk felé.

Jól képzelje el ezt az idillt, mert Budapest vezetése mindebből semmit sem tudott megvalósítani. Ha kimegy az Árpád híd és a Margit híd közti, frissen felújított szakaszhoz, akkor lekövezett, árnyéktalan sivataggal szembesül.

Mintha az élet jelei zavarnák Budapest vezetőit.

Pedig nem valami hirtelen ötlettől vezérelt beruházás valósult meg a pesti Duna-parton. A rakpartok élhetővé tétele évtizedek óta tartja lázban a fővárossal foglalkozó szakembereket.

Ha nem látnánk naponta, nehéz lenne elhinni, hogy létezhet olyan város, amelyiken a világ egyik legszebb folyója fut keresztül, de vezetői mindent megtesznek, hogy a lakókat elszigeteljék tőle.

Budapest ilyen önsorsrontó város: a Duna mindkét partjára kétsávos autópályát telepítettek, ahol pedig nem tombol a forgalom, ott autóparkoló vagy csak sima rozsdazóna tenyészik. Minden adott, hogy az emberek ne élvezhessék a folyó látványát, közlekedési vagy sportolási lehetőségeit.

A vizes vb gyakorlatilag végtelen költségvetéssel bíró beruházása kellett ahhoz, hogy Budapest végre kezdjen valamit ezzel a tébollyal. Az Árpád hídtól hosszú hónapok munkájával sétányt építettek, amire már most rámerészkedhetünk. Hogy rögtön rádöbbenjünk:

a sétányt nem azért építették, hogy a budapestiek életminősége jobb legyen, hanem hogy a vb alatt rendezettnek tűnjön a környék.

„Ebből a sétányból ki lehetett volna hozni a legjobbat. Itt semmi nem volt előtte, szabadon tervezhettek volna” – legyintett Bardóczi Sándor, ahogy végigtekintett a távolba nyúló kősivatagon. A tájépítészt azért hívtuk el, hogy hátha az ő szakmai megközelítése segít értelmet találni a fejlesztésben. Tévedtünk.

Kősivatagot terveztek a budapestieknek

„Itt régebben bokros, fás terület volt. A fákat kivágták, az egészet pedig lekövezték. Meg sem próbálták összekapcsolni a várost és a folyót” – foglalta össze a helyzetet a szakember.

A rég várt parti sétány valóban ennyi volt: egy 3 méter széles, lekövezett sáv a Duna-parton, padokkal.

A folyó mellett megmaradt az eddigi, kikövezett rézsű, tetejére azonban kerítést raktak, nehogy le lehessen menni a Dunához. A kerítés után jött egy széles térköves rész a gyalogosoknak. Aztán egy másik sávot aszfaltoztak le a biciklistáknak és a világítás oszlopainak. Végül kókadozó, frissen ültetett facsemeték sora mögött gyér fűvel borított placc következett. Vagy ahol meghagyták, ott a régi liget zöldellt.

Itt tavaly még egy 110 éves nyárfa állt.

„A tervezőknek meg sem fordult a fejében, hogy ezeket meghagyják, és így árnyékos, élhető zóna jöjjön létre” – kezdett bele a szomorú terület elemzésébe a tájépítész.

„Nézd meg ezt a játszóteret” – álltunk meg a Dráva utca alatti szakasz kiszélesedésénél. Néhány frissen felállított mászóka aszalódott az árnyéktalan placcon. Nemhogy árnyékot adó fát, de a meghittség legkisebb jelét sem láttuk a környéken.

„Ki az, aki ilyen helyre hozza a gyerekét játszani? Mit csinál a szülő, amíg a gyereke játszik? Áll a napon?”

Aki ilyet tervezett, valószínűleg nem látott még gyereket.

A park további elemei is nélkülözték az emberbarát megoldásokat.

  • A sétány keleti oldalára ültettek facsemetéket, így azok akkor sem adnak majd árnyékot, ha 30 év múlva terebélyes fák lesznek. „Az árnyékuk délután, amikor a legtöbben használják a sétányt, pont a másik oldalra esik, azaz az itt sétálók mindig is a tűző napon kénytelenek majd gyalogolni.”
  • Kivágták a fákat, de helyette nem sikerült parkot létrehozni. „Világszínvonalú, hogy a most telepített fák és a fű már szárad ki, egy folyótól néhány méterre” – mutatott Bardóczi a Riverside lakóparkkal szemközti, kopár, füves területre.
  • Nem alakítottak ki keresztirányú sétányokat, hogy a városlakókat a Dunához, a sétányhoz vonzzák. Mintha nem is a Budapestieknek épült volna ez az egész.
  • Kerítést raktak ki a Duna és a sétány közé, ezzel végleg elvágva a városlakókat a folyótól. „Minek egy rézsű tetejére kerítés? – tette fel a kérdést a tájépítész. – Eddig sem volt, és nem gurultak le az emberek a lejtőn. Így viszont megszűnt annak a lehetősége, hogy könnyedén lemenjünk a vízhez.”
  • A sétány mellé telepített facsemetéket a meghagyott fák árnyékába ültették. „Ennek így semmi értelme, ezek a fák nem fognak rendesen megnőni. Látszik, hogy csak ki akarták pipálni a feladatot, ki volt adva, mennyi fát kell elültetni. Mindegy volt, hova teszik.”
  • Még oda sem raktak zöldet, ahol a véletlen kínálta a helyet. Az Elektromos sporttelep előtti kiszélesedés és a mellette magasodó támfal teteje ideális hely lett volna néhány bokornak, fának, hiszen ott úgysem jár senki. Ehelyett a beugrót és a támfal tetejét is leaszfaltozták a falig.
  • Nem lesz barátságosabb a környezet a Dráva utcától a Margit híd irányába vezető szakaszon sem. Itt a bicikliút már a fenti rakparton fut, a víz mellett pedig marad a kopár térkő, amely mellé időnként kubista formájú ágyásokat terveztek. Fának nyoma sincs, marad viszont a kerítés, nehogy egy óvatlan sétáló megközelíthesse a folyót.

Legalább autók nincsenek

A fehér kövön tomboló napfény megrémített, és igyekeztem valami pozitív gondolatba kapaszkodni. „Van valami jó is a fejlesztésben?” – leptem meg váratlan kérdésemmel a tájépítészt.

A legnagyobb pozitívum, hogy legalább az autós forgalmat nem hozták el az Árpád hídig

– összegezte a szakember.

Bardóczi a minimalista, kő-fa padokat sem kritizálta, csak annyit jegyzett meg: „Ki az az őrült, aki ezekre nyáron kiül? Talán tavasszal, és ősszel lesznek népszerűek, amikor még árnyék nélkül sincs olyan meleg.”

A sétány egyetlen eleme biztos siker: a napozóágyak, amelyeknek éppen az a lényegük, hogy napon legyenek. A széles, fából készült ágyakon már akkor hevertek a gyík lelkületű városlakók, amikor néhány méterrel arrébb még munkások köszörülték az utcaköveket. A humánus hozzáállás persze ezen a területen is hasznos lett volna. A napozók nyilván jobban szerettek volna a vízközelben heverészni, mint a felső rakpart alá helyezett placcon, ahol sem bokrok, sem fák nem teremtenek meghitt környezetet.

A Duna-parti plázs hangulata olyan, mintha direkt exhibicionista napfürdőzőknek tervezték volna, akik szeretnek távolról is jól látható terek közepén heverészni.

Ilyen lesz a Római is

Kritizálni persze könnyű. De hogyan lehetne jobb egy ilyen sétány? – öltöttem magamra a budapesti tervezőmérnök pedáns kék munkaköpenyét.

Bardóczi Sándor szerint nem kellett volna felforgatni a fizika törvényeit a barátságosabb végeredményhez. „Itt a megfelelő szemlélet hiányzott. Már csak a felesleges korlátok árából rengeteg jó dolgot lehetett volna csinálni”

„Minimális ökológiai érzékkel telepíthettek volna zöld sávot a biciklis és a gyalogos rész közé” – vetette fel Bardóczi.

Nem kellett volna kivágni a fákat.

„Közöttük vezethették volna a gyalog- és bicikliutat. Akkor nem kellene facsemetéket ültetni, és várni, amíg megnőnek. Rögtön kaptunk volna egy árnyékos sétányt.”

„Az igaz, hogy egy ilyen park kialakítása kevesebb gépi és több kézi erőt igényel, amiből pedig kevesebbet lehet ellopni” – említette meg az állami beruházások – bírálók szerint – legfontosabb szervezőelvét a szakember.

A vízig futó rézsűre építhettek volna lépcsőket, hogy a városlakók lesétálhassanak a Dunáig, vagy telepíthettek volna olyan szerkezeteket is, amelyekbe fákat lehet ültetni. „Vannak árvízálló szerkezetek, amelyekkel mindez megoldható.”

A tervezők érdektelensége egyébként olyan fokú volt, hogy nemcsak azokat a lehetőségeket hagyták ki, amik csak szimplán örömet okoztak volna a budapestieknek, hanem azokat is, amik még pénzt termeltek volna.

„Ezekben a ronda támfalakban kialakíthattak volna üzlethelyiségeket, kiskocsmákat, ahogy azt például a hamburgi Hafencity esetében tették. Annál az Elba-parti fejlesztésnél a házak alsó részét vízálló módon alakították ki, és az ilyen üzlethelyiségek pedig vízálló ajtóval lezárhatók. Ha jön az ár, bezárnak a helyek, amúgy pedig üzemelnek a teraszok” – mesélte, én pedig elképzeltem, hogy délutánonként élénk teraszélet pezseg a Duna-parton, miközben sokan bicikliznek, futnak, sétálgatnak a környéken. Majd felvetődött a kérdés:

miért nem jutott eszébe ugyanez az idilli kép a tervezőknek?

A tervezéssel régi vágású útépítő cégeket bízott meg a főváros. „A területet a Főmterv és az Enviroduna Kft. nevű projektcég tervezte. Ezek mérnökcégek, amelyek mérnöki megoldásokat szállítanak."

„Egy ilyen, útépítésben nevelkedett mérnöknek meg sem fordul a fejében, hogy egy fa lehet érték. Egyenes vonalzóval kijelölték a sétányt a parton, és mindent kivágtak, ami útban volt” – ismertette Bardóczi, hogyan kell szerinte a Tarlós-érában sétányt tervezni. A tájépítész megnyugtatott, hogy a vonalzóval tervezett Duna-part valószínűleg nem stílusgyakorlat, hanem trend lesz Budapesten.

„Az Enviroduna tervezi a római-parti mobilgátat is."

A rakpart tökéletes előkép, hogy fog kinézni a Római-part.

És ha eddig nem telepedett volna a kedves olvasóra a düh és a kétségbeesés sajátos keveréke, végezetül még megjegyezzük: szakértőnk szerint a rakpart zöld, emberbarát felújítása semmivel sem került volna többe, mint ez a kősivatag.