A biológia-tanárnő meghekkeli az oktatási rendszert

Az iskolában is szoktatok disznószívet fogdosni?

Nem, de a kaja az ilyen.

A Mathias Corvinus Collegium tehetséggondozottai ülhettek be Joós Andrea élménybiológia órájára, aki nem tankönyvekből magyarázza a szervrendszer működését, hanem disznószívet és csirkeszárnyat visz be a gyerekeknek boncolni. Az óráin ez egyáltalán nem újdonság, ugyanis az élményalapú tanításban hisz. Korábban óraadóként tanított hetedik osztálytól tizenkettedikig a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban, a Szent Imrében és a Lauder Javne Iskolában is, ahol az órákra pontrendszert, videófeleletet, dumaidőt és páros dolgozatírást vezetett be. Jelenleg egyik intézményben sem tanít, csak tréningeket tart, de ha majd késznek érzi magát, akkor hátrányos helyzetű gyerekeket szeretne oktatni.

Joós Andrea elmondása szerint ő nem egy forradalmár, vannak nála sokkal innovatívabb tanárok, de neki van ideje és kommunikációs készsége ahhoz, hogy a tanítási módszerét közönség elé tárja. Már a tanári pályája legelején megosztotta a tapasztalatait rövid blogbejegyzésekben a Facebook-oldalán, később pedig Élménybiológia néven indított el egy oldalt, ahova szervekről készült kreatív rajzokat és oktatással kapcsolatos tapasztalatait tölti fel. Nemrég Szívtetkóra keresztelt színezője is megjelent, amiben magyar népmotívumokkal rajzolt különböző szerveket. Az a célja, hogy leendő és már kiégett tanároknak megmutassa, hogy ez a szakma jó, lehet jól csinálni még akkor is, ha a rendszer nem ideális.

Az ötleteit egyrészt a televíziós műsorvezetői múltjából, másrészt pedig a cserkészkedésből meríti, ahol éppen az élményalapú tanítás érvényesül. Az alternatív pedagógiai hozzáállás azonban nem rögtön a pályája legelején alakult ki, neki is rá kellett ébrednie, hogy valamin változtatnia kell.

„Nagy lendülettel kezdtem tanítani. De aztán elmúlt a varázslat az új tanár új diák között, a gyerekek beunták az órát, dumáltak és tökre nem értettem, hogy mit csinálok rosszul” – meséli.

Mivel nem tudta fegyelmezni a diákjait, ezért abban a stresszhelyzetben előjöttek benne azok a régi minták, ahogy őt tanították. Dolgozatírással kezdett el félelmet kelteni, előjöttek a klasszikus tanári fogások, amiket mindannyian jól ismerünk.

A bátyám felesége ekkor viccesen megjegyezte, hogy: látom, látom Andi, most visszaadsz mindent a közoktatásnak, ami te elszenvedtél. Ott megálltam, hogy de én nem fizetek vissza semmit, nem vagyok rossz tanár, pedig de

– mondja.

Ekkor keresgélni kezdett az interneten fórumokat és közösségeket, hogy rájöjjön, mit csinálhatna jobban. Az ismeretségi köréből is érkezett javaslat, például hogy oltsa le a lámpát fegyelmezés céljából, mert akkor a diákok meglepődnek, hogy mit történt és rögtön a tanárra figyelnek.

„Átnéztem, hogy egy órán belül mik azok a dolgok, amiket kicsit meg lehet reformálni vagy meg lehet hekkelni. A páros dolgozat volt az első ilyen, párosan írják a dolgozatot, beszélgethetnek, de nem használhatnak semmit, csak egymást” – magyarázza.

Joós Andrea eleinte abból indult ki, hogy ő hogyan élvezte volna diákként az iskolát, de mivel ő egy hiperaktív diák volt, be kellett látnia, hogy nem minden gyerek ilyen, nem feltétlen szeretnek szerepelni. Ezért az órán a kevésbé extrovertált gyerekek csapatban dolgozhatnak vagy akár felelhetnek is.

Nem saját ötlete alapján, de annál hatékonyabban alkalmazta a pontrendszert, aminek az a lényege, hogy a diákok egy hónapon keresztül pontokat gyűjthetnek. A diákok maguk dönthetik el, hogy az adott hónapban milyen feladatokat végeznek el, például felelnek, beadandót írnak, kiselőadást tartanak vagy tüdő alakú sütit sütnek. Ezekért cserébe pontokat kapnak, amelyek a hónap végére kiadnak egy jegyet. Így teljesen a gyerek felelőssége az osztályzata, és nem az aktuális teljesítménye a döntő.

A biológia-tanárnő másik újítása volt a felelések megreformálása. Azt szerette volna elérni, hogy a gyerekek ne stresszeljenek, de mégis készüljenek az órára. Erre volt megoldás a videófelelet. A gyerekeknek otthon, a saját telefonjuk kamerájába kellett felmondaniuk a leckét, miközben bele-belepillanthattak a jegyzeteikbe, mert Joós Andrea szerint az életben is használunk segítséget. Felolvasni természetesen tilos volt, de volt olyan gyerek, aki fülhallgatóval próbálta felmondani a leckét, de Andrea kiszúrta, hogy furcsán oldalra tartja a fejét.

A felelés egy másik módja a csoportos felelet volt, ahol két vagy három diák kapott öt percet, hogy felkészülhessenek, majd mintha interjút játszanának el, úgy kérdezgették egymást.

„Engem nem zavar, ha ott abban az öt percben készül fel, mert otthon bele se nézett a füzetbe. Ha sikerül neki, akkor gratulálok, használja ezt a skilljét, de aki tudja, hogy otthon át kell olvasnia, akkor az átolvassa” – mondja.

Szerinte ezek a felelési módok, bár eltérőek a megszokottól, de ugyanúgy a lexikai tudást kérik számon, ami nem idegen a magyar oktatási rendszertől, csak a stresszt veszi ki belőle.

Saját vívmányaként vezette be a feszített tempójú órákra a dumaidőt, ami olyan, mint egy reklámszünet, amikor a gyerekek kedvükre beszélgethetnek, ehetnek-ihatnak, nyújtózkodhatnak. Sokszor, ha ő elfelejti, a diákok emlékeztetik rá, hogy most már elfáradtak, és ideje lenne pihenni.

„Emlékszem magamra, hogy sosem azért dumáltam órán, mert tiszteletlen voltam, hanem mert életbevágóan fontos volt az az információ, amit el kellett mondani a padtársamnak” – meséli a tanárnő, hogy hozta létre a dumaidőt.

A Mathias Corvinus Collegium diákjai undorodva, sikongatva nyúltak hozzá a disznószívhez, amit Andrea bevitt az órára, de mindenki a délutáni csirkeszárny-boncolást várta a legjobban. Andrea csapatokban dolgoztatta a gyerekeket, videókat mutatott a szív működéséről, és a gyerekeknek nyugalmi állapotban és harminc guggolás után is meg kellett mérniük a saját pulzusukat.

A gyerekek ezeknek a módszereknek köszönhetően tényleg élményeken keresztül sajátítják el az egyáltalán nem könnyű tananyagot. Az élménybiológia elnevezés Andrea egy kollégájától származik, aki élménybiológia tanárnak hívta.

Na jó, de hogy fér bele a csirkeboncolás az órai tanrendbe?

Sehogy. Andrea azt mondja, hogy ő ezt a részét el is rontotta, mert a játékos feladatokat az érettségiző diákoknál is kipróbálta, ami miatt rögtön el is csúsztak az anyaggal. Be kellett látnia, hogy míg az interjúztatós felelést egy hetedik osztályos nagyon élvezi, addig egy tizenkettedikes már nem. Módszereinek a többsége arra van kitalálva, hogy motiválja a diákokat, de egy biológiából érettségiző csoportot nem motiválni kell, hanem haladni kell az anyaggal. Ismer olyan tanárokat, akik az innovatív tanítást és a rengeteg tananyag mennyiséget össze tudják egyeztetni, ezért ezt a saját, személyes kudarcának éli meg.

„Nekem lelkiismereti kérdés, hogy vállaljak-e faktos csapatot, mert nem hiszem, hogy alkalmas vagyok arra, hogy a lexikális tudást őszintén át tudjam adni és higgyek benne” – fogalmaz.

Andrea tisztában van vele, hogy ez számára luxus, hiszen egy történelem vagy egy irodalomtanárnak nincs ilyen választási lehetősége.

Szerinte ezt a fajta tanítási módot a magyar oktatási rendszer merev keretei nem zárják ki.

Az iskolai keretrendszert nem úgy kell elképzelni, mint egy börtönt, hanem mint egy lakást, amit be tudsz rendezni. Lehet, hogy kertes házban szeretnél élni, de neked lakásra futja. Egyszerűen most ilyen a helyzet, hogy most lakás van, de azon belül te be tudsz rendezni dolgokat

– mutat rá egy hasonlattal, hogy működik ma az oktatás.

Persze az sem igaz, hogy ezen a kereten belül bármit meg lehet tenni, hiszen tényleg jegyeket kell adni és fel kell készíteni a diákokat az érettségire.

Úgy gondolja, hogy a tanárok nem várhatnak arra, hogy felülről érkezzen el a változás az oktatási rendszerbe, ha ők maguk nem változtatnak. Szerinte ez olyan, mintha egy környezetvédelmi tüntetésre olyanok mennének ki, akik egyébként nem gyűjtik szelektíven a szemetet és nem zárják el a csapot. Minden tanár joggal mondja, hogy rossz a rendszer, de közben muszáj kicsiben is tenni valamit, mert a kettő csak együtt lesz képes változni.

Borítókép: Erdős Dénes / Képszerkesztőség.