Miért fáradtunk bele a Zoom-értekezletekbe?

Az elmúlt időszak felértékelte a digitális kommunikációs csatornák kihasználását. Bár a különböző platformok már a koronavírus-járvány előtt az életünk részévé váltak, és egyáltalán nem voltak szokatlanok például a videókonferenciák, az internet segítségével bonyolított munkahelyi meetingek vagy tanfolyamok, a személyes találkozásokat korlátozó intézkedések még inkább az online térbe tolták a mindennapjainkat.

A videócsetelés elengedhetetlen kapcsolattartó eszközzé vált a családtagjainkkal, a barátainkkal, az iskolával és a munkahelyünkkel való kommunikációban. Döntéshozatali szinten is egyre meghatározóbbá válik, hogy a politikusok online üléseken vegyenek részt, illetve az államigazgatásban is használatosak lettek a különböző platformok. Hosszú távon azonban az online térben töltött időnek negatív hatásai is lehetnek.

Nemrégiben a Deutsche Welle cikke hivatkozott az amerikai Stanford Egyetem kutatóinak tanulmányára, amely szerint a videókonferenciákat lehetővé tevő platformok használatának egyfajta következménye az úgynevezett „Zoom-fáradtság” (Zoom fatigue).

A Zoom az egyik legnépszerűbb felhőalapú kommunikációs platform, amelynek használata leginkább a koronavírus-járvány betörésével terjedt el, és a korlátozások nyertesének tekinthető.

A Zoom Video Communications a tavalyi kiugró év után bevételei jelentős növekedésére számít idén is.

Az eredetileg üzleti vállalkozásoknak videókonferencia-szolgáltatást nyújtó vállalatot Eric Yuan kínai–amerikai üzletember, a Cisco Systems amerikai multinacionális technológiai nagyvállalat volt alelnöke alapította 2011-ben.

A koronavírus-járvány miatt a távmunkában és az oktatásban is milliók kezdték el használni a Zoom platformját. Ettől függetlenül a vállalat továbbra is üzleti tevékenység révén szerzi leginkább a bevételeit.

A Zoom korántsem az egyetlen lehetőség a kapcsolattartásra. Akkor is „zoomolunk”, ha a Skype-on, WhatsAppon, Signalon, FaceTime-on, Wherebyn, Webexen, Teamsen, Moodle-on, BigBlueButtonon, WeChaten, Telegramon, Viberen, Slacken vagy Wickren videócsetelünk.

Jeremy Bailenson, a Stanford Egyetem pszichológia- és kommunikációprofesszora szerint

van valami különösen kimerítő abban, ha egész nap videókonferenciákon vagyunk.

A Deutsche Wellének négy fő okot nevezett meg, amelyek a Zoom-fáradtsághoz vezetnek:

• szemkontaktus kis távolságból,
• „egész napos tükörben” vagyunk,
• korlátozott mobilitás,
• eltúlzott, felnagyított gesztusok.

Bailenson úgy véli, hogy ezek a videócseteléssel együtt járó tényezők „nonverbális túlterhelést” okozhatnak. Amikor ugyanis videóhívásban vagyunk, az egyetlen módja, hogy a figyelmünket kimutassuk az, ha folyamatosan a kamerába nézünk. Ettől viszont kellemetlenül érezzük magunkat, ráadásul fárasztó is valakivel folyamatosan szemkontaktust tartanunk.

Egy valódi tárgyaláson körül tudunk nézni a teremben, ránézhetünk másokra. Egy videóbeszélgetésben azonban, ha elfordulunk, hogy kinézzünk az ablakon, olyan, mintha nem figyelnénk.

Bailenson arra hívja fel a figyelmet: egy videóhívásban folyamatosan „színpadon” vagyunk, és gyakran olyan érzésünk lehet, hogy az intimitás határát súrolóan közel vagyunk másokhoz. Olyannyira, amennyire csak a hozzánk közel állókkal szoktunk: családtagjainkkal és barátainkkal, vagy ha bele vagyunk kényszerítve egy intim szituációba, például egy tömött liftben. De még akkor is van módunk félrenézni.

Hasonlóan fogalmazott tavaly a BBC-nek Marissa Shuffler, az amerikai Clemson University docense, aki kifejtette:

Shuffler hozzátette: ez idegileg megterhelő és stresszes, mint ahogy az is megterhelő, hogy ne nézzük a saját tükörképünket a képernyőn, és ne koncentráljunk tudatosan arra, hogyan viselkedjünk a kamera előtt.

Mindenesetre Jeremy Bailenson, a Stanford Egyetem professzora jó tanácsokkal is szolgál ahhoz, hogy a „Zoom-fáradtság” kialakulásának lehetőségét csökkentsük:

• Lehetőleg ne használjuk teljes képernyős üzemmódban a videókonferenciára használt platformokat.
• Használjunk külső billentyűzetet, hogy a képernyő vagy a kamera távolabb legyen az arcunktól, több személyes terünk maradjon.
• Ellenőrizzük, hogy a megfelelő szögben ülünk és jól látszódunk, aztán jelöljük be a szoftverben, hogy ne lássuk saját magunkat. Így nem kell állandóan arra figyelnünk, hogy nézünk ki.
• Néha adjunk magunknak egy „audio only” szünetet, azaz amikor videó helyett csak a mikrofon van bekapcsolva.

A Zoom-fáradtság fogalmával már korábban is több kutatás és cikk foglalkozott. A Harvard Business Review egy tavalyi cikkében szintén több tippet is felsorolt a leterheltség kivédésére (most csak azokat soroljuk fel, amelyek kiegészítik Bailenson tanácsait):

• Kerüljük a „multitaskingot”, vagyis ne próbáljunk több dolgot egyszerre csinálni a videóhívás alatt.
• Ha megtehetjük, a beszélgetések között tartsunk szüneteket.
• Használjuk valamilyen semleges hátteret, vagy beszéljük meg, hogy aki éppen nem beszél, az kapcsolja ki a kamerát.
• Amikor lehetőség van rá, váltsunk inkább telefonra vagy e-mailre.
• Külső hívásoknál kerüljük a videót. (Egyre többen kezelik a videóhívást alapértelmezett kommunikációs módszernek, de ha olyanokkal beszélünk, akiket nem ismerünk jól, lehetőleg kerüljük ezt.)

Gianpiero Petriglieri, az üzleti tudományok terén posztgraduális képzést nyújtó INSEAD francia felsőoktatási intézmény docense találóan fogalmazta meg a Zoom-fáradtság hátterét, mikor a BBC-nek úgy fogalmazott:

A legtöbb társadalmi szerepünket különböző helyeken töltjük be, most azonban ez a koncepció összeomlott. Képzeljük el, hogy bemegyünk egy bárba, és ugyanabban a bárban beszélgetünk a tanárainkkal, találkozunk szüleinkkel és randizunk valakivel, nem fura? Épp ezt csináljuk most, beszorulunk a saját terünkbe, egy egyébként is erős szorongást okozó válságban, és az egyetlen terünk az interakciókra a gépünk képernyője.

(Borítókép: Blake Nissen for The Boston Globe / Getty Images)