Putyin megsértődött, önmagával beszélget

Könnyű belátni, hogy az orosz elnök mentális habitusának vizsgálata a mostani háborús helyzetben kulcsfontosságú. Több ilyen elemzés is született az elmúlt években.  Hogy kitől mikor milyen döntésekre, válaszlépésekre számíthatunk, abban nyújt segítséget a pszichológiai profilozás. 

Mindenekelőtt érdemes kettéválasztani azt, hogy lélektanilag mi motiválja az ukrajnai orosz inváziót elrendelő Vlagyimir Putyint, és azt, hogy milyen a személyes kommunikációs stílusa. Az első inkább megérteni segíthet az észjárását, a második pedig inkább támpontokat adhat ahhoz, hogy miként érdemes tárgyalni vele.

A politikai pszichológia ezen ága persze mindig ingoványos terep. Szaktudósi körökben is vitatott eljárás, amikor valakinek a távollétében akarjuk megérteni a jellemét, reflexeit – pusztán a nyilvánosság számára hozzáférhető viselkedési és fogalmazási mintázatokból.

E kifogásokra háromféle válasz szokott érkezni:

• Sürgős határhelyzetekben még ez is jobb, mint a semmi.
• Az efféle ún. „vezetői analízisek” a történelemben már többször segítettek kifürkészni civilizatórikus ellenfeleink gyenge pontjait.
• Hírszerzési részinformációk alapján igenis képesek lehetünk sokkal mélyebbre menni annál, amit az átlagos tévénéző lát.

Dédelgetett kivagyiságok

A másfél éve elhunyt Jerrold Post pszichiáter közel negyedszázadon át dolgozott a CIA profilozójaként, egyben a szóban forgó módszer modern kori atyjának is tekinthető. Bár a mostani katonai inváziót már nem érte meg, 2014-ben publikálta tudását és meglátásait arról, hogy Putyin elméje „miként is van huzalozva”. 

Ha ellentmondtak neki, kritizálták vagy kijavították, aránytalan agresszivitással, túlkompenzált dühvel vágott vissza, egészen kamaszkorától kezdve – végletesen leegyszerűsítve ez volt Post akkori elemzésének lényege. 

Az oroszországi születésű Gulnaz Sharafutdinova a kortárs kremlinológia fontos szerzője. 2020-as könyvében még tovább megy: Putyin módszeresen gyűjtögeti az őt ért méltatlanságokat, ez személyiségének és politikájának is állandó alapja.  

Egy, az orosz elnökről tavaly készült átfogó pszichológiai profil is kulcselemnek tartja a sérelmi monológok kitartó és rendszerszerű dédelgetését. A putyini „sérelemlogika” minden esetben ugyanaz:

• Úgy érzem, valaki nem volt velem fair.
• Ezért jogom van szabályokat szegni és az enyéimet is erre buzdítani.
• Privát sértettségem Oroszországé, személyes bosszúm is a nemzet bosszúja.
• Csakis áldozat lehetek, hiszen megsértettek.  

Miközben persze egy vélt vagy valós méltatlanság senkit sem hatalmaz fel törvénysértésre, az egyéni sérelmek nem kollektív traumák, és mindenkinek fáj valami, de ettől még nem lesz rögtön mindenkiből áldozat.  

Több pszichológiai profil arra is rámutat, hogy bár az áldozati póz éppen az erő szöges ellentéte, az önmagát folyvást erős vezetőként láttatni akaró Putyin gyakorlatilag bármikor előrántja azt – nemritkán teátrális gesztusokkal, karját széttárva, vállát értetlenül emelgetve. Az ártatlanságnak hazudott agresszió nonverbális képlete ez.   

Elbeszélő költemény

Putyin kommunikációs stílusa az eddig elmondottakból következően párhuzamos társalgásként írható le. Jellemzője, hogy bár van belső logikája, még csak nem is érinti a ténylegesen felmerülő kérdéseket. 

Kérdés: miért nem döntheti el Ukrajna, hogy merre orientálódik, hová csatlakozik? Válasz: Gorbacsovnak a német újraegyesítéskor megígérték, hogy a NATO nem terjeszkedik keleti irányba. Kérdés: miért ment be Oroszország egy másik állam területére? Válasz: nincs is olyan, hogy Ukrajna, az Egyesült Államok mesterkedése áll a hátterében. Kérdés: miért ölnek civileket? Válasz: előbb átvertek minket, most pedig zsarolnak, és szankciókat hoznak – mi áldozatok vagyunk.

Ahogy látható, ebben a párhuzamos beszédmódban aki nem osztja Putyin sérelmeit, az a kérdéseire egész egyszerűen nem kaphat választ, mert az orosz elnök elbeszél mellette.

Amikor például arról kérdezték tavaly nyáron egy sajtótájékoztatón, hogy miként van az, hogy minden politikai ellenfele halott, börtönben van, vagy megmérgezték, Putyin válasza arról szólt, hogy mivel az Egyesült Államok beavatkozik az oroszországi politikai folyamatokba, naná, hogy a külföldi ügynököket néven nevezik. De még így is tevékenykedhetnek, amíg nem keltenek túl nagy zavart. Továbbá hogy Oroszország nem kívánja megvárni, amíg ott is az amerikaihoz hasonló zavargásokig és fosztogatásokig fajulnak a BLM-mozgalmak vagy bármi hasonló. A politikai bebörtönzésekről pedig csak annyit mondott, hogy a Capitolium ostroma miatt 400 büntetőeljárás folyt az USA-ban, és bizony nekik is politikai, tehát ellenzéki céljaik voltak. Nincs tehát feléje semmiféle látnivaló.  

A séma világos: Amerika rossz. Talán még a feketéket is verik. Ez pedig így már egy olyan párbeszéd, amely valójában monológ. És ebben a monológban fontosabb a beszélő saját becsípődésrendszere, mint más emberek egyáltaláni létezése. Miközben önmagát népmesei hősnek képzeli, aki a gonosz többiek ellen dicső harcba száll, mert bántották. 

A putyini kommunikációs stílus elemzésének legnagyobb tanulsága végső soron az, hogy a regnáló orosz elnök tulajdonképpen nem is annyira egyedi: minden fekete öves autokrata beszédének sajátjai ezek, amióta csak világ a világ.