Agymosás, mentális programozás, elmekontroll, pszichológiai hadviselés. Félelmetes és titokzatos szavak, pedig tulajdonképpen pofonegyszerű technikák elegyéről van szó, és mindenekelőtt: az emberi viselkedés banális képlékenységéről.

Csúnyán beszélni nem szép dolog, viszont gyakran nagyon hasznos. Tömeglélektani mélyfúrás a káromkodás közéleti káráról és hasznáról. Csak a tanulságokat nem érdemes kisípolni.

Legutóbb a színek pszichológiájával foglalkozott az agitPOP, merthogy a reklámelméleti szakirodalom szerint a színeknek központi szerepük van abban, hogy miként reagálunk egy-egy márkára. Következzék most a honi belpolitika színe s java!

A marketingirodalom szerint 70-80 százalékban a termékek vizuális jellemzői alapján választunk, és a színek a márkaazonosulás kulcstényezői is. De melyik szín hogyan hat ránk?

Az agresszív és gátlástalan meggyőzés egyik alapmódszerét Adolf Hitler propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek szokás tulajdonítani. De mi is a goebbelsi módszer valójában?

Edward Bernays 1993-ban, 102 éves korában

Fotó: Pam Berry / The Boston Globe / Getty Images

A politikai jelöltválasztás talán legmegfoghatatlanabb eleme: a szimpátia. A pártok boszorkánykonyháiban elképzelt helyzetekkel, gondolati játékokkal szokás tesztelni, hogy valakit érdemes-e egyáltalán belökni a közéleti arénába.

Bár a világ proletárjai mindmáig vonakodnak egyesülni, ez nem jelenti azt, hogy a keményen dolgozó kisemberrel már ne is kellene foglalkoznia egy demokratikus politikusnak. Az együvé tartozás érzékeltetése velük viszont kemény dió. A közösen énekelgetett mozgalmi daloknak és a sarló/kalapács motívumnak jelenleg ugyanis nincsen szezonja (kivált, hogy Magyarországon ez utóbbi jelkép használata törvényileg tiltott is). Nem marad más tehát: a vulgármarxizmust bizony az ingujjból kell előrántani.

Alexis Tsipras 2019. március 22-én Brüsszelben

Fotó: Nicolas Economou / NurPhoto / Getty Images Hungary

Némely közszereplőre már egy apró baki, például egy nyelvbotlás is ráég örök időkre, másnak viszont még akár azt is hetykén elnézi a választó, ha – mondjuk – bíróság ítéli el jogerősen korrupcióért. A politikai elemzőket a nyolcvanas évek eleje óta foglalkoztatja ez az ezoterikus jelenség.

Donald Trump főtanácsadója, Jason Miller pár napja árulta el egy tévéinterjúban, hogy a jobboldali exelnök nagy dobásra készül: egy új közösségi oldalt indít el hónapokon belül. És nem csupán azért, hogy saját támogatói bázisát összetartsa a kibertérben, hanem hogy végre kivonja magát a „liberális véleményterror” alól. Vajon milyen esélyei vannak?

A Facebook bejelentkező oldala

Fotó: S3studio / Getty Images Hungary

Ahogyan a gének a biológiai létezés alapegységei, úgy a mémek a társadalmi létünk legkisebb értelmes alkotóelemei – legalábbis a ma nyolcvanéves Richard Dawkins etológus szerint. És ha jobban megfigyeljük, az emberi civilizáció történetének egésze efféle mintázatok csökönyös ismétlődéséből és örökös küzdelméből áll össze. Kreatív ötleteink és privát valóságértelmezéseink olykor csak a túlélésért küzdenek, máskor viszont egyenesen világuralomra törnek.

Tévúton jár, aki szerint példátlan, hogy a mostani koronavírus-járvány idején mennyi eszement összeesküvés-elmélet kering a nyilvánosságban. Ahogyan az is, aki mindezért a globális, ámde szabályozatlan internetet okolja. Dezinformációs víruskampány több is volt már a történelemben, legutóbb ráadásul nem is olyan régen, de azért még bőven a világháló megjelenése előtt.

Évszázadokon keresztül megannyi testes hatalmasság uralkodott a lesoványodott népen, mára viszont fordulni látszik a trend: egyre nettebb államférfik és államhölgyek vezetik a mind túlsúlyosabb nyugati társadalmakat.

Bár naivabb pillanataiban a nyugati ember szeretné hinni, hogy a velünk született testi adottságok egyre kevésbé fontosak a társadalmi érvényesüléshez, a siker vertikális beszédmódja folyvást visszaránt minket a valóságba. A „nagy emberek” magasabban vannak a ranglétrán, felettünk állnak, sőt, olykor egyenesen a feljebbvalóink. Jó esetben felnézünk rájuk. Ártalmatlan szimbolizmus ez, vagy szó szerint értendő, s tényleg a termethez van köze?

A jeles francia eszmetörténész, Michel Foucault először az 1970-es évek elején szedte rendszerbe (a Diskurzus rendje című tanulmányában), hogy a történelemben miként zárták rövidre  hatalmi szóval  a kényelmetlenül kritikus eszmecseréket.

A pártpreferenciákról szóló méréseknek már a pőre publikálása is befolyásolja azt a véleményklímát, amelyet eredetileg csupán feltérképezni lett volna hivatott. Ám abban nincsen egyetértés, hogy pontosan miként is teszi mindezt.

A legtágabban értett közéleti nyilvánosságban természetesen a koronavírus-járvány ihlette új szófordulataink zömét, de a pártpolitika világából is jöttek azért emlékezetes megfogalmazások.

A kanadai–amerikai Samuel Ichiye Hayakawa nem csupán a 20. század egyik jelentős nyelvésze volt, de a gyakorlatban is letesztelte a politikai beszéddel kapcsolatos elméleti meglátásainak érvényességét. Teljesen esélytelen kívülállóként futott neki, 1976-ban mégis simán kaliforniai szenátorrá választották, hat éven át töltötte be e tisztséget.

A tévé elbutít, a videójátékok agresszióra nevelnek, az internet utat enged a féktelen szexuális szabadosságnak, a politika pedig átmossa az agyunkat. Némiképp bájos közhelyek ezek, ám az a fránya valóság már megint sokkalta bonyolultabb ennél.

Ha állandó csatatér az élet, akkor lennie kell legyőzöttnek és áldozatnak is. 

Embereket csúfolni nem szép dolog, lebukott hatalmasságokon kacagni mégis ritka felszabadító élmény. Az ellentmondás látszólagos. Gúny és gúny között ugyanis különbség van, mégpedig egzakt és egyszerű.

Népességszabályozás céljával alkották meg a koronavírust egy laboratóriumban, és oltásokkal viszik be a mikrocsipeket az emberekbe, hogy teljes legyen az uralmuk felettünk végre. Hogy kik? Hát ők. A híres-hírhedt tudjukkik.

Ketten utaznak a távolságin, a megállóban leszáll az egyik. A következőben még hárman. Így már csak egy házaspárnak kell felszállnia ahhoz, hogy végre üres legyen a busz. Valahogy így megy ez a számszaki bűvészkedésekkel.

Nem is szólhatna másról a mai agitPOP, mint a két amerikai elnökjelölt szónoki stílusáról. Ha a kultúrharcos hevülettől eltekintünk, Donald Trump és Joe Biden fogalmazásmódja nem is különbözik annyira: mindketten a korszellemet hozzák, csak kicsit másként.  

A közszereplő, ha kamerát lát vagy emberek között jár, megváltozik. Nemcsak a testtartása, de az arca is. Amennyiben profi, akármi történhet, rezzenéstelen pókerarccal mondja tovább a magáét.

A közéleti drukkerbeszéd igen kedvelt össznépi játék világszerte. Dacára annak, hogy az államszervezés nem lóverseny, és főleg nem látványsport.

Politikai korrektség ide vagy oda: a közéleti szereplők külső megjelenése is egyfajta üzenet. Például a hajuk. Legyen az természetes vagy sem, dús vagy gyér. Tincshangulat az agitPOP-on! Festett hajakról, parókákról és bemondónőkről. 

Közkeletű tévhit, hogy a média egyfajta ablak a valóságra, mely elsősorban a világ spontán eseményeiről számol be. Ha viszont közelebbről szemügyre vesszük a politikai híradásokat, rá kell jönnünk: jórészt megkoreografált látszatok bódító sorát habzsoljuk csupán.

Black Lives Matter, Wir schaffen das, Je suis Charlie. Az elmúlt évek minden bizonnyal legnagyobb hatású közéleti szlogenjei ezek a nyugati világban. De vajon mitől? 

Kampányfogások, marketingtrükkök, agitáció. Az Indexen új blog indul arról, hogyan manipulálnak a politikusok. Minden héten agitPOP. Már csak egyet kell aludni!