Miről ismerszik meg a hülye?
Egy évtizedekre elkallódott tanulmány egyszerű, de nagyszerű módon segít mindenkinek abban, hogy kiszúrja az idiótákat – akár a privát életében, akár a politika világában. Carlo M. Cipolla olasz gazdaságtörténész arra is figyelmeztetett már a ’70-es években, hogy a hülyék hatalma és társadalmi veszélyessége egyaránt tetemes.
A vonatkozó szellemességek már-már közhelyszámba mennek mifelénk is. Hogy hülyének lenni olyan, mint halottnak: az ember körül mindenki szenved, de ő maga nem értesül soha az egészről. Meg hogy az a baj a világgal, hogy az okosak tele vannak kételyekkel, ellenben a hülyék holtbiztosak mindenben. És persze az Albert Einstennek tulajdonított klasszikus: „Két dolog végtelen; a világegyetem és az emberi hülyeség, bár a világegyetemben nem vagyok biztos.”
Mindezek így együttesen vagy külön-külön akár igazak is lehetnek, de még mindig nem tisztázott, hogy mitől is lesz valaki hülye. Ezt a hézagot tömte be Carlo M. Cipolla szokatlanul könnyed, de annál megvilágítóbb erejű, 1976-os elemzésében (Le leggi fondamentali della stupidità umana / The Basic Laws of Human Stupidity).
Forrónaci, usánka – így parádéztak a kormánytagok
A politikusoktól (és különösen az állami vezetőktől) egy bizonyos öltözködési stílust vár el a közvélemény; visszafogottat, letisztultat, professzionálisat. Ennek ellenére a közügyek vivői olykor persze próbálkoznak újításokkal, amelyek aztán nem mindig sülnek el a legjobban. Három tanmese következik.
A közszereplők elfogadott megjelenésének kliséit mindenki ismeri: férfiak esetében leginkább öltöny és nyakkendő, esetenként – az emberközeli tettrekészség szignáljaként – feltűrt ingujjak; nőknél pedig sallangmentes, egyenruhaszerű viselet a módi.
Ezért is mehetett valósággal eseményszámba, amikor a 36 éves finn miniszterelnök nemrég bőrdzsekiben és tépett forrónadrágban jelent meg egy rockfesztiválon. A bakancsos imázsakció elviekben alkalmas lett volna arra, hogy kormányfőkénti komolyanvehetőségét en bloc megkérdőjelezze, ám ifjonti bája és könnyedsége inkább csak még több rajongót szerzett neki.
Sanna Marin a szerencsésebb típusba tartozik.
Putyin félmeztelenül pózolt, és nem volt egyedül
Sokak retinájába beleégett hajdanán, ahogy az orosz elnök fedetlen felsőtesttel feszített a tundrán. Ha nem a lovaglós, akkor a karabélyos vagy a nyugágyas változat. Merthogy régóta visszatérő motívum ez Vlagyimir Putyin vezetői képének építésében.
Az egész téma úgy került most elő, hogy a vasárnapi G7-es csúcstalálkozón Boris Johnson brit miniszterelnök és Justin Trudeau kanadai kormányfő egymásra licitálva élcelődött Putyin elhíresült imázsfotóin, amelyeken felsőruházat nélkül pózolt. A kedélyes közjátékot kamerák is megörökítették; Joe Biden amerikai elnök, Olaf Scholz német kancellár és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is jelen volt.
A teátrálisan túltolt putyini erőfitogtatás kigúnyolása láthatóan tudta is oldani kicsit a feszültséget a fejlett országok soros csúcstalálkozóján, amelyen természetesen Oroszország ukrajnai inváziója volt a fő téma.
De mi köze van a majomhimlőnek a főispánokhoz?
Miközben nehéz belátni, hogy pusztán egy új név egészen más fénytörésbe helyezhetne egy utcát, egy megyét, egy hivatalnoki kart vagy akár egy egzotikus vírust, nagy divat lett az átkeresztelés – külföldön és belhonban egyaránt. Meglehet, nem is az átnevezettekről szól ez az egész.
Az elmúlt napok két belpolitikai mikrodrámája is váratlan újrakeresztelősdivel indult. Előbb a Fővárosi Közgyűlés döntött arról, hogy Horn Gyula exminiszterelnökről sétányt nevezzenek el a XIII. kerületben, majd egy fideszes törvényjavaslat vetette fel, hogy a kormánymegbízottakat a jövőben főispánoknak, a megyéket pedig vármegyéknek kellene hívni. Lett is mindkettőből erélyes üzengetés.
A Horn Gyula sétány tervét a kormányoldal visszafogottabb pillanataiban a volt szocialista kormányfő 1956-ban betöltött ellentmondásos szerepe miatt nem támogatta, de olyan vélemény is akadt, hogy egyenesen alkotmánysértő volna egy valamikori karhatalmistáról közterületet elnevezni ma Magyarországon. A főpolgármesteri indoklás és viszontválasz szerint azonban „a bevallott bűnöket meg lehet bocsátani”.
A főispánok és vármegyék visszahozásának javaslatát a kormánypárti támogatók a történelmi hagyományok tiszteletével és a nemzetközi példákkal próbálják éppen megérvelni, míg az ellenzék settenkedő feudalizmusról és horthysta restaurációról beszél. Egyik ügynek sem látszik még pontosan a vége, de itt és most az átkeresztelés mint harcmodor fontosabb is.
Felkapott kifejezéssel szólva emlékezetpolitikai küzdelemnek is tűnhetne akár mindez, ha nem volna egészen friss példánk is.
Kifütyülték, pfujolták, nem is akárhogyan!
A csoportos nemtetszések szezonja van, az elmúlt napokban több ilyet is sikerült megörökíteni. De értjük-e, amit látunk?
A legtöbbet elemzett eset persze az volt, amikor több ezer magyar kiskorú – szurkolás fedőnéven – kifütyülte a térdelő angol fociválogatottat, de az Erzsébet brit királynő uralkodásának hetvenedik évfordulóján rendezett ünnepségen is történt két hasonló: Harry herceg és Meghan Markle párosát és Boris Johnson brit miniszterelnököt is füttykoncert fogadta. A hercegébe némi ujjongás is vegyült, a sorozatos politikai botrányokon át bukdácsoló kormányfőnek viszont már cudarabb volt a sorsa.
Az nem kérdés, hogy nem tetszhet mindenkinek minden és mindenki, az viszont már igen, hogy miként is áll elő egy efféle csoportos pfujolás. A banális válasz az volna, hogy sokaknak éppen megegyezett a lesújtó véleményük valamiről/valaki(k)ről, és ezt kifejezésre is juttatták üstöllést.
Ám a helyzet lényegesen bonyolultabb.
Johnny Depp igazi vadember maradt a Dior divatház szerint
Johnny Depp filmszínészi karrierje gyakorlatilag derékba tört exfelesége abúzusvádjai miatt, és bár pár napja sikerült tisztáznia nevét a bíróságon, az még kérdés, hogy Hollywood végül visszafogadja-e (már ha Depp egyáltalán vágyik még ilyesmire). A Dior divatcég azonban az elmúlt évek sikamlós hercehurcái közepette is végig kitartott mellette, de vajon miért?
A marketingfeladvány egészen nyilvánvaló: nincs az a világvállalat, amely szeretné, ha legismertebb alkalmazottjának magánéleti botrányai besároznák a márkáját, azt pedig végképp nem, hogy egy állítólagos asszonyverő jusson eszébe a portékáiról. A Karib-tenger kalózaiból pontosan e logika mentén tette ki Johnny Deppet a Disney, a Legendás állatokból pedig a Warner Bros. stúdió. Ha úgy vesszük, arculatmentés esetére ez is a papírforma.
Jóval kockázatosabbat húzott viszont a Dior. A francia világmárka 2015-ben, tehát még a párkapcsolati bántalmazásos susmus előtt szerződtette le Johnny Deppet egyik parfümje plakátarcaként. Az illat neve (Sauvage) ráadásul a vadság, a primitivitás férfias ethoszára játszik rá, ami további baljós bukét adott együttműködésüknek utóbb.
Mégis, a korszellemmel dacolva és a jelentékeny iparági nyomás ellenére sem engedték el a sztár kezét, sőt, újabb és újabb kampányokban használták főszereplőként.
A multik extraprofitját elvenni nem kell félnetek jó lesz
2010-ben az Orbán-kormány még bankadóként és válságadóként emlegette a pénzügyi, kiskereskedelmi, távközlési és energetikai ágazatokra kivetett különadókat – ezeket három éven át szedte be az akkori gazdasági világválságra való hivatkozással. Most a háborús helyzet miatt a tőkeerős multiktól venne el 800 milliárd forintnyi extraprofitot (és minden bizonnyal meg is teszi).
Az „extraprofit″ kifejezésre persze többen rögtön a kormányzati bejelentés után ráugrottak értetlenkedve, hogy ugyan mitől is volna egy profit „extra”, és különben is: ilyen közgazdasági kategória nem is létezik.
A kisebbik gond ezekkel az észrevételekkel az, hogy a potya többletnyereségek megadóztatása rendkívüli helyzetekben (Excess Profits Tax) egy bő évszázados kormányzati húzás, a szakirodalom tehát igenis ismeri, legfeljebb nem mindenki olvasta elég alaposan a nyugati gazdaságtörténetet. Az Egyesült Államok kormánya például már az első és a második világháború idején is megadóztatta a krízis miatt keletkező vállalati többletnyereségeket.
Még ennél is nagyobb tévedés viszont, hogy a politikusi mantrák (mint ez esetben az extraprofit) a tudományos beszéd felségterületéhez tartoznának. A szaktudományos nyelv és a politikai nyelv alapvető különbsége oly kézenfekvő, hogy ideális esetben magyarázni sem kellene: a tudós elsősorban leírni, a politikus viszont elsősorban formálni próbálja a valóságot.
Johnny Depp pere egészen váratlan dolgot leplezett le
Persze a takarásból kukucskálás ősi eksztázisa, illetve a tényleges érintettség és személyes tét nélküli drukkolás kéjes öröme is vastagon benne van abban, hogy az embereket ennyire érdekli a hollywoodi filmsztár Johnny Depp jogi kötélhúzása exfeleségével, Amber Hearddel. Ám ennél emelkedettebb nyilvánosságelméleti aspektusai is vannak a mostani példátlan közfigyelemnek, amelyhez képest O. J. Simpson negyedszázaddal ezelőtti bírósági ügye szinte kismiska volt.
Néhány éve derékba tört Depp színészi karrierje, mert volt felesége párkapcsolati erőszakkal vádolta őt nyilvánosan, ezért a sztár most 50 millió dollárra perli egykori nejét rágalmazás miatt – dióhéjban ennyi volna a történet, ha az eljárás során nem derült volna ki, hogy inkább Amber Heard terrorizálta a férjét, amíg együtt voltak. Legalábbis utóbbira már biztosan vannak bizonyítékok.
A szemünk előtt futó rágalmazási pert százmilliók követik napi szinten szerte a világon, ami annyiban nem is meglepő, hogy minden együtt van benne:
- ismert emberek,
- atipikus alaphelyzet (férfi vádol nőt),
- szex,
- erőszak,
- pénz,
- árulás,
- obszcén részletek
- és persze a kamera folyamatos jelenléte a tárgyalóteremben.
Ideális összetevők ezek egy méretes bulvárbotrányhoz.
Tízből kilenc profil kamu lehet, állítja a leendő tulajdonos
Az előzmények ismertek: Elon Musk bejelentette, hogy megveszi a Twittert, majd pár nap múlva felfüggesztette a felvásárlást, mondván, nehezen hiszi el, hogy csupán ötszázaléknyi volna a kamuprofilok aránya a közösségi oldalon, ahogyan azt a vállalat állította. Értsd: az ígért vételár (44 milliárd dollár) is aktualitását vesztette. A számháború most folytatódik, egyre merészebb becslésekkel.
Nem nehéz belátni, hogy e sajtónyilvános üzleti tranzakció kalandregénye miért fontos – a gazdasági és jogi aspektusok mellett – a társadalmi nyilvánosság szempontjából is: ha az aktív véleményformálók nagy része csupán átverés vagy egyenesen robot világszerte, akkor a közítéletek publikus trendjei is alapjaiban manipuláltak, legyenek azok gazdasági vagy politikai természetűek. A vonatkozó reklámbevételek ugyanúgy légvárak tehát, mint a globális szellemi áramlatokról vagy éppen a vitakultúra nívójáról szóló közkeletű kiberbenyomásaink.
Röviddel azután, hogy Elon Musk először jelezte kifogásait , újabb bejegyzést tett közzé (ironikus módon éppen a Twitteren), amelyben hüledezve leírja, hogy a Twitter jogászai a titoktartási szerződés megszegésével vádolják, amiért nyilvánosságra hozta, hogy egy 100 fős szúrópróba alapján kalkulálta ki a cég a kamuprofilok maximum ötszázalékos arányát az összesen 229 millió felhasználóból.
Viszontválaszában a végletekig emelte a tétet:
A kamuprofilok aránya akár kilencven százalék is lehet.
Azt találta ugyanis, hogy minden idők legnépszerűbb tweetjeit a napi aktív felhasználók mindösszesen kettő százaléka lájkolta. A valós napi aktív felhasználók száma ugyebár a hirdetők miatt alapvető, hiszen programozott társalgórobotokat aggasztóan ritkán jellemez a márkahűség.
Enfarkába harapott a kígyó, Elon Muskot robotok szorongatják
Elon Musk ideiglenesen jegelte a Twitter felvásárlását, mondván, több információra van szüksége a platformon keringő kamuprofilok tényleges volumenéről. Erre a fejleményre senki sem számított, ugyanakkor több oka is lehet.
Mindenekelőtt leszögezendő, hogy a szóban forgó tranzakcióval kapcsolatos szappanopera jóval több, mint egy kőgazdag ember pénzköltési hóbortjának krónikája. Az egész jóval túlmutat önmagán, hiszen a világhírű befektető kezdettől fogva a közösségi kommunikáció minőségileg új fejezetét ígéri.
Egy olyan virtuális világot, ahol még egy techmogul sem moderálgathat és tiltogathat önkényesen tartalmakat és felhasználókat, ellenben vállalja, hogy kiszűri a zavarkeltő kamuprofilokat és az automatizált robotokat az agorából, valamint nyilvánossá teszi azon elveket, amelyek alapján rangsorolja az egyes bejegyzéseket. Az átlátható és fair viszonyok markáns vállalása irányította a globális médiafigyelmet Elon Muskra az elmúlt napokban.
Aztán jött a hidegzuhany, pénteki hír, hogy Elon Musk átmenetileg „felfüggesztette” a Twitter megvásárlásának folyamatát. Indoklása szerint azért, mert kételyek merültek fel benne azzal kapcsolatosan, hogy a robotizált kamufelhasználók aránya valóban legfeljebb öt százalék volna. Készséggel elhiszi, ha tényleg így van, de a jelenleginél meggyőzőbb levezetést kér a cégtől.
Máris eldőlt: Elon Musk szabadságharca kudarcra van ítélve
Április 25-én jelentette be a Twitter, hogy új tulajdonosa lett Elon Musk személyében. A Tesla-vezér nem kevesebbet vállalt legújabb gigabefektetésével, mint a szólásszabadság reneszánszát; saját szavai szerint ugyanis a Twitter egy olyan digitális főtér, ahol az emberiség jövőjéről szóló kulcsfontosságú viták zajlanak. A milliárdos korábban többször bírálta már a világszerte népszerű közösségimédia-platform cenzúrázási gyakorlatát, melyet most személyesen törölne el.
Elon Musk már be is jelentette három konkrét termékfejlesztési tervét.
- Kiszűrné a chatbotokat, vagyis az önmagukat hús-vér embereknek kiadó robotok spamjeit. A mesterséges intelligencia segítségével játékba hozott, motorikusan rosszindulatú tartalmak erélyes ritkításától a vitakultúra fejlődését reméli.
- A tényleges felhasználók mindegyikének igazoltatná a személyazonosságát, vagyis megszüntetné az anonimitást e felületen. Ezt praktikusan úgy kell elképzelni, hogy idővel kék pipa kerülne mindenki neve mellé, így nem lehetne többé csak úgy, felelőtlenül írogatni mindenfélét.
- Végezetül pedig nyílt forráskódú algoritmust vezetne be, melynek segítségével bárki láthatná, hogy egy adott közlést milyen szempontok alapján rangsorol és juttat el más felhasználókhoz a rendszer. Ma ugyanis csak találgatni lehet, hogy mitől kap szárnyra egy Twitter-bejegyzés szerte a világon, míg egy másik észrevétlenül tűnik el a kibertérben örökre.
Az ujjongáslavina persze rögtön megindult, van, aki egyenesen a „szólásszabadság Jézusát” (Free Speech Jesus) emlegeti máris. Noha stratégiai nyugalom volna inkább indokolt.
Amiről senki sem beszél: elveszett a momentum
Az ellenzéki összefogás választási kudarcának megfejtéseivel néhány nap alatt megtelt a közélet padlása: a kormányoldal gátlástalansága, a listavezető alkati alkalmatlansága, az átélhető üzenetek hiánya, a pártszövetségen belüli világnézeti törések és szervezeti szabotázsok sora, a választók megvezethetősége – hogy csak a leggyakoribbakat említsük. De van itt ám még valami: a ritmusérzék, illetve annak végzetes hiánya.
Az angolszász politikaelmélet momentumnak nevezi azt a lélektani fordulópontot egy kampányban (még véletlenül sem tévesztendő össze az azonos nevű hazai pártalakulattal), amikor három dolog áll együtt:
- a történelmi helyzet,
- a kulcsszereplők tudata és közlendője,
- valamint egy társadalom fogadókészsége.
Vagyis jókor lenni jó helyen, a pozitív izgatottság kollektív svungja által belesodródva egy felívelési spirálba. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, a magyarországi ellenzéki összefogás éppen ezeket a sikerpillanatokat képtelen megteremteni immáron harmadjára.
Elég csak megnézni a választási vereséget magyarázni próbáló megnyilatkozásokat.
Egészen szédítő lett a választási hajrá
„Magyarország előre megy, nem hátra!” – így a kormánypárt. „Nem jobbra, nem balra, csak felfelé!” – replikázik az ellenzék, szintúgy saját koordinátarendszere mentén. Velünk pedig szabályosan forogni kezd a világ.
A térbeli metaforák persze egyáltalán nem idegenek a politikától, elég csak az egyik legalapvetőbb ideológiai ellentétpárra gondolni: baloldali-jobboldali. Elnevezésük onnan ered, hogy a XVIII. század végén Franciaországban a nemzetgyűlés levezető elnökének balján tömörültek a progresszívek, jobbján pedig a monarchisták.
A két szemben álló pólus között persze kialakulhat akár centrális erőtér is, aztán lehet még tudatosan középre beszélni vagy középutat keresni. Ellentétes esetben pedig jönnek a szélsőségek, amelyektől elhatárolódni illendő, mert nem közelíthetők az álláspontjaink.
Lássuk be, a térszimbolikák eleve nem túl bonyolultak, már-már banálisak: a felfelé és előre jó, a lefelé és hátra pedig rossz. A műfaj hazai klasszikusa egyébként alighanem az SZDSZ 1998-as szlogenje volt: Tartsuk a jó irányt! A pontos irány tulajdonképpen nem is derült ki belőle, ehhez képest a 2022-es kampány hívószavai má szinte konkrétnak számítanak.
De a közélet térbeli metaforáiban nem is az a legérdekesebb, hogy éppen mely elképzelt helyzetben próbálnak felmutatni egyes gondolatköröket vagy pártalakulatokat. Hanem hogy közpolitikai tartalmukat tekintve megfoghatatlanok, körvonalaik elmaszatoltak. Részvételre ösztönöznek inkább, nem konkrét terveket tárnak fel.
Hergel vagy csitít Joe Biden?
Ha az Egyesült Államok Oroszország ukrajnai agressziójára adott reakcióját vegytisztán kommunikációs szempontból vizsgáljuk, nem is az a legérdekesebb, amit Joe Biden mond, hanem amit sosem mondana ki. Mégpedig teljesen tudatosan.
Nem kell nagyon megerőltetni a fantáziánkat, hogy elképzeljük a következő forgatókönyveket:
- Putyin véres inváziójában az Egyesült Államok lehetőséget talál arra, hogy végre összehangolt csapást mérjen az összes kommunista diktatúrára. Maccarthysta retorikával bizonygatja, hogy lám, ezek mind ilyenek, közönséges gyilkosok.
- A világcsendőri szerepbe beleállva, afféle őskonzervatív héjaként bizonygatja, hogy be kell vonulnia Ukrajnába rendet teremteni, ami egyszerre erkölcsi kötelessége és történelmi felelőssége, és a szent feladatra egyedül ő alkalmas most.
- Mismásol, hogy lélekben a megtámadottakkal van ugyan, de ez nem az ő háborúja, nem fog amerikai életeket kockáztatni külföldön csak úgy, ugyanakkor feszült figyelemmel és mély aggodalommal követi az eseményeket, és a távolból hevesen szurkol.
Joe Biden amerikai elnök beszédet mond Varsóban 2022. március 26-ánFotó: Evan Vucci / MTI
Ám az amerikai elnök ezek egyikét sem üzeni most. Nem hangsúlyozza az ideológiai különbségeket, mert nem akar összeveszni még Kínával is a mostani törékeny világpolitikai helyzetben. Nem lép be nyíltan a konfliktusba, mert egy katonai beavatkozással a harmadik világháború kitörését kockáztatná. És nem sunnyog, mert az orosz érdekszféra erőszakos terjeszkedése a nyugati világ egészének szóló hadüzenet volt.
Kitartóan gyártják a meséket Ukrajnáról
Február 24-én támadta meg Oroszország Ukrajnát, azóta keresi mindenki a historikus kapaszkodókat, hogy valamiképpen értelmet adjon az eseményeknek. Mindez természetes emberi reflex, ha valami váratlan, rendkívüli és/vagy tragikus történik, de azért érdemes tisztában lenni a korlátaival is.
A legnépszerűbb toposz továbbra is az, hogy Oroszország a Nagy Medve, amely hatalmas, de lomha – ám ha fenyegetik, nagyot üthet. Ez persze egyáltalán nem új, mondhatni örökzöld. A tetszetős metaforákból és történelmi párhuzamokból az ukrajnai invázió óta viszont szabályos túlkínálat lett; ha megnézzük a világsajtót, gyakorlatilag mindenki áthallásokat talál jelen és múlt között. Nézzük a leghatásosabbakat!
Európa 9/11-e – írta pár hete a neves geopolitikai magazin, arra utalva, hogy új biztonságstratégiai korszak kezdődött egy hónapja, új halálos ellenséggel, és fájdalmasan hosszadalmas küzdelemre kell felkészülnünk. (Emlékezetes, hogy korábban, egy másik logika szerint még a Charlie Hebdo szatirikus hetilap elleni 2015-ös párizsi támadás volt Európa 9/11-e.)
Sokak szerint egyenesen megkezdődött a harmadik világháború. Donyeck és Luhanszk függetlenségének idén februári orosz elismerése ugyanis modern kori Anschluss volt, aminek szimpla folytatását látjuk most. (A Krím 2014-es elcsatolását is emlegették már egyébként orosz Anschlussként.)
Megint mások úgy vélik, hogy a putyini agresszió lehet az új hidegháború nyitánya, Ukrajna pedig könnyen Finnország sorsára juthat, vagyis jöhet a finlandizáció (értsd: békén hagyja Moszkva, ha nem kokettál a NATO-tagsággal).
Aztán olyan is akad, akinek az ‘56-os magyar forradalom leverését idézi, amit ma Ukrajnában látunk.
Élő adásban üvöltöztek, aztán jött a nagy lelepleződés
Putyin ukrajnai háborúja természetesen felborzolja a kedélyeket szerte a világon, ami a pusztítás volumene és a kioltott emberéletek tömege miatt teljesen érthető is. Az indulati ködszurkálás azonban ebben a helyzetben sem vezet semmi jóra, ez tragikomédiába illő módon derült ki a minap.
Rögtön tudni lehetett, hogy forró hangulatú adás lesz. Alighogy megszólalt a két, interneten keresztül kapcsolt vendég egyike, a házigazda szóhoz jutni sem engedte, inkább rögtön belekezdett saját bekészített monológjába, melynek szellemi magaslatait lásd alant.
Na jó, nyugodjon le! A maguk gyarmatosítási politikája döntötte romba a Keletet! Ne akarjon itt kioktatni minket! Beszéljen Biden elnökkel inkább! Vagy ha tényleg annyira fontosak magának az ukránok, McAdams úr, akkor ne csak magyarázzon, hanem menjen harcolni is értük!
A lehurrogott fél próbált ugyan válaszolni valamit, de a nagy hangzavar nem igazán tett jót a párbeszéd esélyének. Ezen a ponton megszólalt a másik vendég is, hogy nem igazán érti, miért is ordibál vele a műsorvezető, amikor még egy hangot sem szólt.
Putyin megsértődött, önmagával beszélget
Könnyű belátni, hogy az orosz elnök mentális habitusának vizsgálata a mostani háborús helyzetben kulcsfontosságú. Több ilyen elemzés is született az elmúlt években. Hogy kitől mikor milyen döntésekre, válaszlépésekre számíthatunk, abban nyújt segítséget a pszichológiai profilozás.
Mindenekelőtt érdemes kettéválasztani azt, hogy lélektanilag mi motiválja az ukrajnai orosz inváziót elrendelő Vlagyimir Putyint, és azt, hogy milyen a személyes kommunikációs stílusa. Az első inkább megérteni segíthet az észjárását, a második pedig inkább támpontokat adhat ahhoz, hogy miként érdemes tárgyalni vele.
A politikai pszichológia ezen ága persze mindig ingoványos terep. Szaktudósi körökben is vitatott eljárás, amikor valakinek a távollétében akarjuk megérteni a jellemét, reflexeit – pusztán a nyilvánosság számára hozzáférhető viselkedési és fogalmazási mintázatokból.
E kifogásokra háromféle válasz szokott érkezni:
- Sürgős határhelyzetekben még ez is jobb, mint a semmi.
- Az efféle ún. „vezetői analízisek” a történelemben már többször segítettek kifürkészni civilizatórikus ellenfeleink gyenge pontjait.
- Hírszerzési részinformációk alapján igenis képesek lehetünk sokkal mélyebbre menni annál, amit az átlagos tévénéző lát.
Sorra tiltják be Európában az orosz háborús propagandát
A mostani törékeny helyzetben nagyon nem mindegy, hogy a világ közvéleménye mit gondol Oroszország ukrajnai inváziójáról; a nemzetközi népítélet az események alakulását és végkimenetelét egyaránt képes lehet befolyásolni. Nem csoda hát, hogy a tankok és bombák pusztításával párhuzamosan szintet lépett az információs hadviselés is.
Putyin háborús propagandája az elmúlt hetekben érezhetően erősödött Európában (is), egy dezinformációs kampányokra szakosodott elemzőintézet (DFRLab) megállapításai szerint az orosz állami propagandakiadványokban az ukránellenes hangok már januárban 50 százalékkal gyakoribbak lettek.
Egy másik, hasonló profilú kutatócsoport (Cyabra) pedig azt találta, hogy gyanús módon Valentin-napon az Ukrajna ellen hergelő Twitter-bejegyzések hirtelen 11 ezer (!) százalékkal ugrottak meg – ami összehangolt fiókkezelésre és tudatos félrevezetési stratégiára utal. Ezekre a tendenciákra is válaszul a Meta tegnap bejelentette, hogy az orosz államhoz köthető médiumok hirdetéseit kitiltja a platformjairól, és nem használhatják pénzszerzésre sem többé a felületeiket.
A YouTube még gyorsabban kapcsolt, igaz, csak részlegesen: a Kreml szócsövének számító orosz állami televízió (RT) német nyelvű adását már tavaly december közepén letiltotta.
Putyin KGB-s módszereket is bevetett
Miközben a fél nyugati világ főként azzal volt elfoglalva, hogy az orosz elnök monstre hosszúságú dohányzóasztala vajon tényleg a diplomáciai alázás muris lakberendezési tereptárgya-e, a kommunikációs erőviszonyok beállításának egy sokkal kiterjedtebb játszmája zajlik már hónapok óta.
Az ukrán kormány nyugati nyomásra agresszorként lép fel saját népével szemben, amiben a NATO is segíti, az Egyesült Államok még vegyi fegyverek bevetését is tervezi, tombol helyben a nácizmus, gőzerővel zajlik a nukleáris fegyverkezés és az etnikai alapú népirtás, és persze a Nyugatnak esze ágában sem volt soha békésen rendezni a helyzetet – ezek a legfontosabb tételmondatai az orosz államapparátus hónapok óta folyó dezinformációs kampányának az orosz–ukrán helyzettel kapcsolatban.
A hivatalos állami „tájékoztatás” mellett effélékkel házalnak helyi és nemzetközi propagandakiadványok százai, a feladatra célzottan kiképzett online trollok tízezrei. Ebben a sumák beszédmódban a katonai invázió demilitarizálás, a teljes körű bombázás pedig békefenntartás.
A Szovjetunió még a hatvanas években fejlesztette majdhogynem tökélyre dezinformációs gépezetét, amelynek belső működéséről legátfogóbban Ladislav Bittman 1983-as könyvéből (The KGB and Soviet Disinformation: An Insider's View) értesülhetett a nagyvilág. Bittman a csehszlovák titkosszolgálat félretájékoztatási divíziójának helyettes vezetője volt, máig érvényes összefoglalója szerint a dezinformációs kampányok legfontosabb jellemzői, hogy:
- a megtévesztés tudatos szándékával születnek;
- minden esetben állami szinten szervezik őket, főként a titkosszolgálatok;
- egy-két tényleges valóságelemet tartalmaznak, hogy azért valamelyest hihetők legyenek;
- párhuzamosan több, egymásnak akár teljesen ellentmondó verzió is fut;
- a helyi lakosság és főként a nemzetközi közvélemény reakcióit próbálják manipulálni.
Három ember, aki örökre megváltoztatta Magyarországot
A demokratikus honi belpolitika eszköztára és tónusa fokozatosan alakult ki az elmúlt bő három évtizedben – és ebben három kampánymágus szerepe megkerülhetetlen. Kettő már nem él, egy már nem dolgozik Magyarországon, hatásuk mégis itt él velünk a mindennapokban.
Angolszász hatásra spin doctornak szokás nevezni azokat a kommunikációs tanácsadókat, akik egy politikai erő legalapvetőbb arculatát művészien képesek tálalni a médianyilvánosságban. A tetszetős üzenetek zsonglőrjei ők, az identitásképzés, a retusálás, a lelkesítés főmérnökei. Addig tekergetik, csűrik-csavarják a mondatokat, amíg a kívánt hatást el nem érik (innen a kifejezés eredete).
Az egyik látomásos metaüzenetekben erősebb, a másik a praktikus szervezés dolgában, de minden esetben hatással vannak egy egész ország hangulatára és reflexeire.
A rendszerváltás utáni Magyarország – legújabb kori demokratikus hagyomány híján – valamiképpen fehér papír volt a spin doctorok számára, melyet kedvükre írhattak tele. Meg is tették, és a tintafoltok máig látszanak.
Orbán szerint keleti szél fúj, Márki-Zay ígéretcunamit lát
Mindig nagy vihart kavar, amikor gyengélkedik a gazdaság. Csak a helyes diagnózis ismeretében lehet orvosolni a problémákat, például tőkeinjekcióval. Különben a Nyugatnak bealkonyul. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyire lassan gyógyuló seb a Trianon-trauma. Némely pártnak pedig komplett vérfrissítés kellene ahhoz, hogy földindulásszerű győzelemben reménykedhessen. Hát nem beteg világ ez?
A közügyek bonyolultak, mégis rengetegen szeretnek politikáról beszél(get)ni – minél egyszerűbben, annál jobb. De hogyan lehetséges ennyire összetett dolgokról ennyiféle embernek ilyen kényelmesen társalognia? Csakis átvitt értelemben, szemléletes szóképeket használva. Amihez igencsak kapóra jönnek a természettel kapcsolatos vagy a biológiából kölcsönvett kifejezések. Mert azokhoz már mindenkinek van valamiféle közvetlen és személyes viszonya.
A politikusok persze pontosan tudják ezt, ezért ők maguk is előszeretettel használnak természeti/biológiai metaforákat. Elárasztotta a piacot a kriptovaluta, maga alá temette a korrupció, a botrány komoly nemzetközi hullámokat vert, kitört az arab tavasz, ezer sebből vérzik az ellenfél programja – és hasonlók.
Itt a válság, mit tegyünk?
Diplomabotrány, elszabadult infláció, sporadikus zsidózás. Minden jelentősebb szervezet életében eljön a pillanat, amikor a nyilvánosság nyomása alá kerül, és ujjal mutogatnak rá.
Annyira azért nem kell megijedni, mindössze ötféle módon lehet arra reagálni, amikor a publikum támadásba lendül a helyi vagy országos kormányzat, egy intézmény vagy NGO, egy párt(politikus) vagy cég ellen. A közéleti arculatmentés apostola, William L. Benoit 1995-ben rendszerezte máig érvényes módon e technikákat Accounts, excuses, and apologies című könyvében.
- „Határozottan visszautasítjuk a vádakat.”
Ez tiszta sor: nem történt semmi, vagy történt, de nem mi voltunk. (A tetemes szakirodalom szerint tényleg nem érdemes ezt használni, ha sárosak vagyunk, mert az igazság szinte mindig kiderül, ráadásul gyorsan.) - „Nem tehetünk róla, mi is áldozatok vagyunk.”
Ez a felelősség bagatellizálása. Mi is csak belekeveredtünk az egészbe, korábban minden tőlünk telhetőt megtettünk, vagy bizonyos információkról mi is csak most értesültünk. Nemritkán egy bűnbak is előkerül. - „Nincs is akkora baj, mint elsőre látszik.”
Ez az ügy bagatellizálása. Saját érdemeink és eredményeink hangsúlyozásával, a történtek másfajta, ránk nézvést hízelgőbb kontextusba helyezésével, a minket támadók hiteltelenítésével, az esetleges károsultak gyors kompenzálásával. - „Hibáztunk, de tanultunk belőle.”
Ez a tanulékony beismerés. Már a jövőre fókuszálunk, megfogadjuk, hogy mindent megteszünk, hogy megelőzzük a hasonló eseteket. - „Nincs mentségünk, elnézést kérünk.”
Ez a teljes beismerés, a megszégyenült elvánszorgás pillanata. A totális megsemmisülésé, ahol egyetlen esélyünk, hogy esedezünk a nyilvánosság bocsánatáért. Néha bejön, néha nem. Inkább nem.
„Nem volt szexuális kapcsolatom azzal a nővel”
1998. január 21-én robbant a szexbomba: a Washington Post megírta, hogy Bill Clinton amerikai elnöknek éveken át tartó viszonya volt a fehér házi gyakornok Monica Lewinskyvel, sőt még arra is megkérte őt, hogy tagadja le, ha kettejükről kérdezik. A botrány napról napra dagadt, cikkek százai születtek világszerte, ám az elnök hallgatott. Amikor pedig végre megszólalt, bár ne tette volna.
Clinton korabeli hazudozása (melyet utóbb ő maga is beismert) nem csupán a politikatörténet, de a viselkedéstudomány és a kommunikációelmélet fontos fejezete is. Szemléletesen bemutatható rajta ugyanis, hogy miként árulja el magát az, aki nem mond igazat.
Merthogy az ember csodálatos lény: képes hazudni, de az igazán alapos megfigyelő számára meggyőzően hazudni már nem. (Ennek biológiai okairól itt írtunk.)
Mikor hazudik egy politikus?
A hazugságkutatás szakirodalma és a sánta kutyás népi bölcsesség egyaránt úgy tartja, hogy bár valóban vannak őstehetségek, tökéletesen hazudni képtelenség, mindenki elárulja magát valamivel. És ehhez még politikusnak sem kell lennie.
Az alaphelyzet pofonegyszerű: valaki mond valamit, amiről tudja, hogy valójában nem is úgy van, a hallgatósága pedig gyanakodni kezd. Még csak ismernie sem kell feltétlenül a tényleges igazságot, elég, ha megérzi, hogy itt és most valami nem stimmel. Egy gesztusból vagy testtartásból, egy különös szóhasználatból, egy hangszínből vagy hangsúlyból, a szemmozgás irányából vagy hosszából.
A közszereplők helyzete persze speciális, hiszen jóval kevesebb spontán helyzetben láthatjuk őket, viselkedésük és mondókájuk jórészt begyakorolt, ám még ez sem elég ahhoz, hogy az önleleplezés apró jelei teljesen eltűnjenek. Hogy miért? Mert végső soron ők is csak emberek.
Szívmelengető volna mindezt úgy értelmezni, hogy még a legvásottabb politikusokban is motoszkál mélyen legbelül valamiféle lelkiismeret, amely a metakommunikációjukon keresztül akaratlanul, de annál diadalmasabban utat tör magának. A valóság ehhez képest kiábrándítóan banális: gördülékenyen hazudozni egész egyszerűen túl strapás, legfeljebb pillanatokra sikerülhet bárkinek – és ennek nem morális, hanem biológiai okai vannak.
Szervezetünk, idegrendszerünk teljesítőképessége véges, abszolút határokkal bír. És e határok nincsenek is oly messze, mint hinnénk.
Pegasus és Anonymus: csordogálnak a botrányos részletek
2021 legnagyobb belpolitikai botrányaiban az a közös, hogy átnyúlnak 2022-re. És itt álljunk is meg rögtön egy pillanatra: lerántani a leplet valamiről nem egyetlen mozdulat csupán?
Tavaly nyáron derült ki egy nemzetközi oknyomozás oldalvizén, hogy a magyar állam is vásárolt a Pegasus nevű izraeli kémszoftverből, amely telefonok lehallgatására alkalmas. A kémprogram annak eredeti rendeltetése szerint kizárólag bűnözői körök és terroristák megfigyelésére használható, ám az első hírek szerint ellenzéki civilek és közszereplők ellen is bevetették minálunk.
Állítólag körülbelül 300 magyar állampolgár szerepel a lehallgatottak listáján. Pörögnek a hónapok, százával születnek a cikkek a témában, és még mindig csupán egy tucat nevet ismerhetünk közülük. Azóta már a vádak szerint sem kizárólag ellenzékiek megfigyeléséről van szó, noha ez a részlet hatott a legbotrányosabbnak az egészben mindig is.
Tavaly nyáron jelentkezett első videójával az Anonymus-álarcos figura is, aki az ellenzék kulcsembereinek lebuktatását tűzte zászlajára. A maszkos hacktivista vádjai videóról videóra változnak, valahogy ekképpen: a Momentum korrupt, a budapesti városvezetés el akarta adni a Városházát, jutalékos rendszerben értékesítik a fővárosi ingatlanokat, a háttérből Bajnai Gordon exminiszterelnök mozgatja a szálakat, a komplett magyar ellenzék a külföldi nagytőke kottájából játszik.
Így kell agyakat mosni
Agymosás, mentális programozás, elmekontroll, pszichológiai hadviselés. Félelmetes és titokzatos szavak, pedig tulajdonképpen pofonegyszerű technikák elegyéről van szó, és mindenekelőtt: az emberi viselkedés banális képlékenységéről.
Az agymosás (brainwashing) fordulatot Edward Hunter amerikai újságíró használta először a koreai háború idején, 1950-ben. Kína vehemens indoktrinációs programját írta le így, amely egyrészt teljes erővel sulykolta a maoizmus tételmondatait, másrészt minden azzal ellentétes felvetést azonnal és kíméletlenül megtorolt saját területén.
A fogalom tényleges eredetét, tudományos megalapozottságát és Hunter személyes indítékait egyaránt kikezdte már azóta az utókor: egy közkeletű olvasat szerint a nyelvújító zsurnaliszta a CIA-nek dolgozott, a kommunizmussal való fennkölt riogatást tehát hivatásszerűen űzte. Mégpedig egy olyan fordulattal, amelyet az amerikai szolgálatok fordítottak le neki a kínai szlengből (Xǐnǎo).
Szabad száj: O1G, nem kicsit, nagyon
Csúnyán beszélni nem szép dolog, viszont gyakran nagyon hasznos. Tömeglélektani mélyfúrás a káromkodás közéleti káráról és hasznáról. Csak a tanulságokat nem érdemes kisípolni.
Amikor kalapáccsal véletlenül ráverünk az ujjunkra, megindul a szitkozódáscunami. Ez persze inkább önmagunknak szól, esetleg annak a fránya kalapácsnak. Szellemes pszichológiai kísérlet (Stephens, Atkins, Kingston 2009) igazolta egyébként, hogy a válogatott barkácsátkok igenis növelik az egyén fájdalomtűrését: akik kedvükre káromkodhattak, miközben a kezüket jeges vízbe mártották, közel ötven százalékkal tovább bírták a kiképzést, mint akiknek ugyanez tilos volt.
A társas térben kezdődnek a problémák, a közönséges beszéd ugyanis illetlenségnek számít, tabu. A hallgatóság tehát szankcionálhat érte. Megrovó tekintettel, rögtönzött illemórával, de akár teljes kiközösítéssel is.
Kódfejtés: mit üzennek a magyar pártlogók?
Legutóbb a színek pszichológiájával foglalkozott az agitPOP, merthogy a reklámelméleti szakirodalom szerint a színeknek központi szerepük van abban, hogy miként reagálunk egy-egy márkára. Következzék most a honi belpolitika színe s java!
A jelenleg parlamenti küszöb felett mért hazai politikai formációk mindegyike újragondolta már pártlogóját, volt, amelyik többször is.
A színvilágok változásainak elemzéséhez idézzük fel címszavakban újra, hogy a mifelénk használt közéleti színekhez milyen jelentést is társít a nyugati marketingtudomány:
- a piros impulzív, mert primer érzelmeket provokál;
- a középkék megbízhatóságot sugall, az égszínkék emberközeliséget;
- a zöld megnyugtat ugyan, de könnyen unalmassá válik, ha túl mély;
- a fehér a modernitás, a jövő színe, ha a grafikai dizájn egyébként minőségi;
- a módjával használt citromsárga hívogató lehet;
- a narancssárga energizál;
- a lila/bíbor pedig az előkelőség vizuális kódja.
Bemutatkozik az igazi szivárványkoalíció
A marketingirodalom szerint 70-80 százalékban a termékek vizuális jellemzői alapján választunk, és a színek a márkaazonosulás kulcstényezői is. De melyik szín hogyan hat ránk?
A színek megváltoztatják a hangulatunkat, reakcióinkat, de még az ételek ízélményét is. Vannak zsigeri (hideg/meleg) és kultúrkörönként eltérő színreflexeink. Egy szoba fala, egy ruhadarab, egy termék doboza/csomagolása, egy márka hangulata – ezekre mind gondolhatunk itt. Egyes színekre annyira primer módon reagálunk, hogy még az emésztésünkre és a testhőmérsékletünkre is hatnak, a vörös színtől például a szívverésünk is begyorsul.
A sárga kis mértékben barátságosan hívogató és optimista (ezért a jutányos üzlet érzetét is képes előhívni – sok olcsó nagykereskedésben láthatjuk emiatt), túlhasználva viszont infantilis, vészjósló és depresszív. Exkluzív termékek logója és csomagolása gyakorlatilag sosem sárga. Ha viszont egy csecsemőt citromsárga törölközőbe bugyolálunk, szinte garantáltan bőgni fog. A sárga továbbá enyhén étvágyfokozó.
Újra sikerlistás a nácik lemeze
Az agresszív és gátlástalan meggyőzés egyik alapmódszerét Adolf Hitler propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek szokás tulajdonítani. De mi is a goebbelsi módszer valójában?
A közszájon forgó megfogalmazás szerint a goebbelsi módszer lényege az, hogy ha egy hazugságot elég kitartóan ismételgetünk, akkor azt előbb-utóbb igaznak fogadják el sokan. Ilyesmi valóban létezik, ám a náci agymosó gépezet korántsem írható le csak ennyivel. Ráadásul az említett kommunikációs technika nem is német, hanem amerikai találmány.
Goebbelsnek erős társadalomtudományos vénája volt, már huszonévesen megbabonázta az akkoriban éledező amerikai szociálpszichológia és marketingtudomány. (1933-ban a Carl Byoir & Associates nevű amerikai píárcéggel még dolgoztatott is Hitler, feladatuk az volt, hogy pozitív fényben mutassák be a németországi folyamatokat az amerikai lakosság számára.)
Rovataink a Facebookon