A közszereplő, ha kamerát lát vagy emberek között jár, megváltozik. Nemcsak a testtartása, de az arca is. Amennyiben profi, akármi történhet, rezzenéstelen pókerarccal mondja tovább a magáét.

Némiképp „szorulásos módi” ez, ahogy a hippikorszak különutas író-zeneszerzője, Paul Bowles szemfülesen jellemezte egyszer. Mások robotikusként írják le ezt a látványra szinte hasbeszédszerű, hangulatra pedig majdhogynem mogorva félmotyogást. De miért lettek a politikusok ennyire fröccsöntött droidok? A válasz egyszerű:

ha nem akarnak kiesni a szerepükből.

A közéleti drukkerbeszéd igen kedvelt össznépi játék világszerte. Dacára annak, hogy az államszervezés nem lóverseny, és főleg nem látványsport.

Politikai korrektség ide vagy oda: a közéleti szereplők külső megjelenése is egyfajta üzenet. Például a hajuk. Legyen az természetes vagy sem, dús vagy gyér. Tincshangulat az agitPOP-on! Festett hajakról, parókákról és bemondónőkről. 

Közkeletű tévhit, hogy a média egyfajta ablak a valóságra, mely elsősorban a világ spontán eseményeiről számol be. Ha viszont közelebbről szemügyre vesszük a politikai híradásokat, rá kell jönnünk: jórészt megkoreografált látszatok bódító sorát habzsoljuk csupán.

Black Lives Matter, Wir schaffen das, Je suis Charlie. Az elmúlt évek minden bizonnyal legnagyobb hatású közéleti szlogenjei ezek a nyugati világban. De vajon mitől? 

Kampányfogások, marketingtrükkök, agitáció. Az Indexen új blog indul arról, hogyan manipulálnak a politikusok. Minden csütörtökön agitPOP. Már csak egyet kell aludni!