Nagy Imre védője volt a legbátrabb

Előzmények röviden


• Két héttel a Nagy Imre-per teljes hanganyagának lejátszása előtt úgy tűnt, hogy az adatvédelmi törvény miatt meghiúsul az esemény>>>
• Néhány nappal később kiderült: az OSA Archívum és az 1956-os Intézet mégis lejátszhatja a hanganyagot>>>
• A múlt héten olvashattak a per még élő tanúiról, a saját ügyükben súlyos börtönbüntetésre ítélt Bohó Róbertről>>>
• és Regéczy-Nagy Lászlóról>>>
• Amit még tudni kell az ötven éve lefolyt Nagy Imre-perről és a per áldozatairól>>>
• Videó a hanganyag lejátszásáról>>>
• És mi lett a Nagy Imre-per képanyagával?
• Az első tárgyalási nap>>>
• A második tárgyalási nap>>>
• A harmadik tárgyalási nap>>>
• A negyedik tárgyalási nap>>>
• Az ötödik tárgyalási nap>>>

A hatodik napon hangzik el a nyolc védőbeszéd és a vádlottak kapnak szót az utolsó szó jogán.

Kezdés 9:30-kor, zárás – ötven éve és most, a Centrális Galériában (Arany János utca 32.) is – 14:10-kor.

A szombat részletes forgatókönyvét itt olvashatja>>>

A védők kiválasztásáról A politikailag megbízható védőkről listát állítottak össze, ez alapján választhattak a vádlottak. Bárd Imre, Nagy Imre védője, már illegális kommunistákat is védett a háború előtt, és ő volt 1956 után a Budapesti Ügyvédi Kamara kormánybiztosa. A per idején egyébként 74 éves volt, és már elég súlyos beteg, nem sokkal később meg is halt. Talán ezért is mert az összes védő közül a legmesszebb menni (erről még lesz szó), neki sem volt már sok vesztenivalója.

Kopácsi Sándor említ az emlékirataiban, hogy először egy kirendelt védőt kapott, aki elég világosan közölte, hogy valószínűleg halálos ítélet lesz, és ő nem sokat tud és akar tenni ez ellen, mire Kopácsi felesége szabályosan lefizette. A számla szerint kétezer forintot adott neki, hogy adja az ügyet vissza, és felfogadtak, persze a listáról, egy másik ügyvédet. A sztori nemcsak Kopácsi könyvében van benne, hanem a Torontóban Gosztonyi Péter történésznek adott interjúban is elmesélik, Kopácsi felesége a hangfelvétel tanúsága szerint meg is mutatta a számlát, amit megőrzött.

A védőügyvédek bátorságáról Volt különbség a védőbeszédek között. Merészségben mindenképpen Bárd Imre ment a legmesszebbre, amikor egyrészt utalt arra, hogy a vád koncepciója antimarxista történelemszemléletről tanúskodik, hiszen nem lehet egyes emberek nyakába varrni bonyolult gazdasági, társadalmi folyamatokat, melyek végeredményeként előállt az ellenforradalom.

Azt, hogy ellenforradalom volt, nem lehetett tagadni, erre egyszerűen nem volt mód. De Bárd, ahogy egyre jobban belelovallja magát, megkérdőjelezi a koronatanú, Szántó Zoltán szavahihetőségét, felháborodottan ecseteli, hogy azokban a rémes hektikus napokban milyen nehéz volt átlátni a helyzetet és döntéseket hozni, és lényegében azt állítja, hogy a kormányban folytatott tevékenységet abszurd dolog büntetőeljárás tárgyává tenni. A végén azonban visszafog, és azt kéri, hogy legalább ne halálos ítélet szülessen.

Ez utóbbi az összes többi esetében is rávilágít az eljárás abszurditására. Így vagy úgy, de logikailag mindegyik védő mondandójából az világlik ki, hogy a vád koncepciója képtelenség, tehát a vádlottak ártatlanok. Ezt azonban nem mondhatják ki. Így nem kérhetik védenceik felmentését bűncselekmény hiányában, legfeljebb enyhébb ítéletért folyamodhatnak. Ez nem a szervilitásukat mutatja, hanem a helyzet képtelenségét.

A legtöbb védő abba a jogi csűrés-csavarásba is kénytelen belemenni, hogy elismerik a tettek úgymond tárgyi veszélyességét, hiszen nem mondhatják, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, de ehhez képest a személyben (értsd: a védencükben) rejlő veszélyesség csekély mértékét hangsúlyozzák: a vádlottak nem akarattal, nem tudatosan és nem szándékosan munkálkodtak a népi demokratikus államrend megdöntésén, legfeljebb a politikai helyzetértékelésük volt hibás, téves döntéseket hoztak, amivel objektíve valóban elősegíthették az ellenforradalom térnyerését, de hibáikat belátják, meg tudnak javulni, ezért személyükben nem jelentenek veszélyt az államrendre, ergo nem kell őket meggyilkolni, vagy egy életre börtönbe zárni.

Néhányan ehhez még azt is hozzátették, hogy a néphatalom immár szilárd, veszély nem fenyegeti, ezért nincs szükség a legszigorúbb büntetések kiszabásával példát statuálni. Ez utóbbi valójában ellenük dolgozott: azért mertek ilyen ítéleteket kiszabni, egyáltalán azért merték a pert megrendezni, mert már nem valóban nem féltek az esetleges következményektől.

Mire számítottak a vádlottak? Az utolsó szó jogán elhangzottak alapján Donáth Ferenc és Kopácsi Sándor az utolsó pillanatig nem tudhatták, hogy nem kapnak-e ők is kötelet. A halálra ítélt Maléter Pál talán reménykedett abban, hogy őszinte magatartását méltányolják, és megkímélik az életét. Utolsó megnyilatkozásában kegyelmet kér, és Gimes Miklós is valószínűleg bízott abban, hogy azokért a meglehetősen jelentéktelen dolgokért, amiket ő tett, csak nem fogják felakasztani.

Az ítéletek természetesen előre megvoltak, a Politikai Bizottság, vagyis Kádárék már előre megtárgyalták és jóvá hagyták, de ott a helyszínen a vádlottak ezt nem tudhatták. Nagy Imre viszont biztos volt abban, mi vár rá. Meglehet egyébként, hogy Gimes ítélete mégsem volt előre és végleg eldöntve. Az ítélet végrehajtásáról szóló jegyzőkönyvbe a nevét utólag írták be kézírással és tollal, miközben Maléter és Nagy Imre neve géppel van ráírva. Ez egyértelműen látszik a nyomtatványon. Vagyis Gimes nevét csak az utolsó pillanatban vezették rá az okmányra. Így elképzelhető, hogy neki tényleg volt valami halvány esélye arra, hogy megkegyelmeznek. De valójában ezt már nem tudhatjuk biztosan.