1977: Ceausescu Debrecenben, Kádár Nagyváradon

Nicolae Ceausescu különgépe 1977. június 15-én, reggel 9 órakor szállt le Debrecenben. A román főtitkár sokat gondolkozott azon, hogy hogyan tegye meg a Nagyvárad és Debrecen közötti 70 kilométert, és végül úgy döntött, hogy a repülőgép lesz a legmegfelelőbb. A debreceni repülőtéren várta őt Kádár János, majd egy gyors integetést követően autóba ültek, és kíséretükkel együtt a szálláshelyükre hajtottak.

Maga a megbeszélés délelőtt fél 11-kor kezdődött az MSZMP Hajdu-Bihar megyei bizottságának szákházában, egy Lenint ábrázoló festmény alatt. Délben ebéd, majd délután fél öttől az esti óráig folynak a megbeszélések, de nem éjszakába nyúlóan, ugyanis Ceausescu és kísérete, Kádárral és annak kíséretével együtt este hétkor már a repülőtéren van, ahonnan Ceausescu hazarepült. Másnap Kádár látogatta meg a román főtitkárt. A következő nap a 15-i majdnem pontos másolata volt, a különbség csak annyi, hogy Nagyváradon van a megbeszélés. A helyszín a Bihar megyei pártbizottság és tanács épülete, Kádár a repülőgép helyett a vonatot választja.

Na de miről is szólt maga a tanácskozás?

A Népszabadság a következőket írja: a találkozó

„elősegíti a jobb megértést, hozzájárul ahhoz, hogy tovább fejlődjenek a két párt, két ország kapcsolatai, hogy a szorosabb együttműködés hatékonyabban segítse népeink javát, valamint a békét, a biztonságot, a függetlenséget, a társadalmi haladást és a szocializmust szerte a világon."

A két pártvezér, ahogyan szokás, tájékoztatta egymást a pártja előző (XI.) kongresszusának döntéseiről, illetve azok végrehajtásáról, a belügyi helyzetről. Megállapították, hogy jól haladnak a történelmi útjukon, népeik egyre jobban élnek, a külkereskedelem növekszik a két ország között, egészen pontosan kétszeresére nőtt az 1971-1975-ös évekhez képest és újra meg fog kétszereződni 1980-ra. Kádár és Ceausescu kiáll a béke mellet és a fegyverkezési verseny leállítását követeli, ezt a két dolgot, mint mondták, pedig csak a szocialista összefogás érheti el.

De miről szólt a találkozó igazából?

A Népszabadság összefoglaló cikkében kell keresni a választ, ami el van rejtve, egészen pontosan a közepén, egyetlen egy mondat formájában:

„A nemzetiségek – az illető országok állampolgárai – problémáinak megoldása a két ország mindegyikének belső ügye és felelőssége. Ugyanakkor hangsúlyozzák annak jelentőségét, hogy a két szomszédos állam nemzetiségei mind nagyobb mértékben töltsék be a híd szerepét a magyar és román nép közötti közeledésben."

Igazából, amit nem lehetett csak úgy leírni, a tanácskozás célja az erdélyi magyar kisebbség magyarországi támogatása, Magyarországhoz való közelítése volt. Románia és Magyarország viszonya koránt sem volt oly felhőtlen, mint ahogyan a különböző cikkekben, riportokban és filmfelvételeket állították.

Valójában a magyar vezetés, melynek 1956 után azzal kellett szembenéznie, hogy a forradalmat a nemzetközi kommunista mozgalom, mint a magyar nacionalizmus kifejeződését interpretálta, és ezért próbálja a nacionalizmus minden jellemzőjét már-már kínosan kerülni, szembekerül a román nemzetpolitikával, mely az állam homogenitásában látja a jövőjét – a nem román nációkat el kell románosítani.

Komoly kérdés merült fel: mit lehetne, és mit kellene tenni a trianoni határokon kívül rekedt magyarságért, az adott körülmények közt? A választ pedig a jugoszláv eredetű híd-elmélet adta meg, mely szerint a kisebbségnek egy hidat kell képeznie a születési országa és az anyaországa közt.

Ahogyan Roska István nyugalmazott nagykövet mondja:

„A magyar felkészülés konkrét eredményekre irányult. El kellett érni egy megállapodást a fõkonzulátusok megnyitására; el kellett érni egy olyan közös állásfoglalást a románokkal, amelyben kölcsönösen elismerjük nemzetiségeink létét, továbbá azt, hogy a nemzetiségek kapcsolataink tényezõi, és nem elválasztó, hanem összekötõ szerepet kell betölteniük; el kellett érni egy olyan közös dokumentumot, amelyben összefoglaljuk valamennyi közös teendõnket."

A Népszabadság ezekről a célokról és az elért eredményeiről igencsak szűkszavúan számol be:

„A legfelsőbb szintű találkozó alkalmából aláírták az áruforgalom bővítéséről szóló jegyzőkönyvet, a postai és távközlési együttműködési egyezmény módosításáról szóló megállapodást, a főkonzulátusok kölcsönös felállításáról szóló egyezményt, valamint az 1969-es vízügyi megállapodás meghosszabbításáról szóló egyezményt."

Ezenkívül még a kishatárforgalmi övezetet a 15 helyett 20 km-re növelték és az állampolgárok éves utazási lehetőségeinek számát a két ország között 4-ről 12-re növelték.

Azonban a magyar félnek nem sokkal később azzal kellett szembesülnie, hogy a románok rendszeresen szabotálják az erdélyi magyarság helyzetével kapcsolatban hozott döntéseket. Például a kolozsvári főkonzulátus csak három évvel a megbeszélések után kezdhette meg a működését, akkor is csak egy szállodában, ugyanis a felajánlott épület renoválása meg koránt sem volt kész. Roska István a következőképp emlékszik vissza a megállapodások teljesítésére:

„Nehézkesen haladt a magyar–román kapcsolatok konkrét feladatait rögzítõ emlékeztetõ szövegezése is. Alig volt olyan pontja e dokumentumnak, amelyet román javaslatra vettünk fel, és alig volt olyan, amelybe ne kötöttek volna bele. Egynek azonban megkülönböztetett figyelmet szenteltek. Ez az emlékeztetõ elsõ pontja volt, és arról szólt, hogy a két ország között folytatni kell a legfelsõbb szintû találkozók gyakorlatát, mielõbb realizálva Ceausescu hivatalos budapesti látogatását. A románok ódzkodása az emlékeztetõben rögzített feladatoktól – az említett elsõ pont kivételével – teljesen nyilvánvalóvá vált késõbb, több év elmúltával, amikor azt kellett megállapítani, hogy az emlékeztetõ 21 pontjából csak egy, kis jóindulattal másfél teljesült."