A dél-európai nyugdíjmodell felé mozdult a kormány

Az angolszász hagyományokon alapuló nyugdíjrendszerek építenek leginkább az öngondoskodásra Európában. A szakirodalom ebbe a csoportba sorolja az ír és a brit rendszert, de ezekhez hasonló jellegzetességei vannak az ausztrál, a kanadai és az új-zélandi nyugdíjrendszereknek is.

Ezekben az országokban jellemzően kisméretű és átlátható nyugdíjrendszerek működnek, egy minimális társadalombiztosítási (tehát állami) résszel kiegészülve. Az állami rész tényleg nagyon korlátozott, nem is feltétlenül ad fedezetet a megélhetésre, inkább csak egy laza szociális védőhálóra emlékeztet. A brit állami nyugdíj érdekessége, hogy bárki – szöges ellentétben a közelmúltbeli hazai eseményekkel –, bármikor kiszerződhet az állami nyugdíjrendszerből úgy, hogy felhalmozott megtakarításait korlátlanul átteheti a magánpillérben vezetett privát nyugdíjszámlájára. Az állami rendszer az íreknél csupán egy alacsony, vagyoni helyzettől függő alapnyugdíjat tartalmaz, nyugdíjminimum csak a brit állami rendszerben van.

Mivel az állami juttatásokból egyetlen angolszász ország nyugdíjasai sem tudnak tisztességesen megélni, így az emberek kénytelenek saját maguknak is megtakarítani. Ennek ellenére, az öngondoskodás sem az íreknél sem a briteknél nem kötelező, a munkavállalók túlnyomó többsége mégis becsatlakozik valamilyen privát vagy vállalati nyugdíjprogramba. Ilyenek nálunk is vannak: nemrég startol az első vállalati nyugdíjprogram, a nyugdíjrendszerünk harmadik pillérét pedig a privát programok jelentik. Ezeket önkéntes nyugdíjpénztáraknak hívjuk, előnyük, hogy a befizetések után adókedvezmény jár.

Az angolszász rendszereknek az az óriási előnyük, hogy nincsenek kiszolgáltatva a foglalkoztatási és a demográfia trendeknek. Mindegy, hogy hányan vannak a munkaerőpiacon (tehát, hogy éppen hány aktív járulékfizető van), ahogy a társadalom elöregedése sem számít, hiszen mindenkinek magáról kell gondoskodnia ahelyett, hogy a mindenkori munkavállalók befizetéseiből fedeznék a folyó nyugdíjkifizetéseket, mint nálunk.

Ezeknek a programoknak a buktatói alapvetően a pénzpiaci krízisek és a vállalati felszámolások, az elmúlt évtizedekben azonban mindkét kockázati tényezőt többnyire sikeresen kezelték az alapok gondozói.

Az angolszász rendszerekben a fizetésekhez képest nem túl magasak a nyugdíjak, az emberek átlagosan az átlagjövedelem 30-43 százalékát kapják meg nyugdíjként, a nyugdíjkorhatár pedig 65-67 év között van (a német kancellár az utóbbi időben többször is sürgette az uniós egységes, 67 éves nyugdíjkorhatár bevezetését). Az OECD adatai szerint a brit járandóságok az országos átlagjövedelem harminc százalékára rúgtak 2007-ben, ugyanez az íreknél 32,5 százalék volt.

Az államra építve

Jellemzően a kontinentális Európában működnek az állami nyugdíjra építő, úgynevezett felosztó-kirovó rendszerek. A Nyugdíj- és Időskor Kerekasztal zárójelentése szerint ezekben az országokban az állami nyugdíj általában elég a megélhetéshez. Svájcban és Ausztriában a nyugdíjfolyósító kifizetéseit a legalacsonyabb jövedelműeknek a szociális rendszerből folyósított nyugdíj-kiegészítéssel toldják meg. Pontrendszer Németországban és Franciaországban van (a franciáknál csak kiegészítő jelleggel). Itt az aktívak pontokat gyűjtenek, ezeknek törvényben rögzített értékük van, amit a nyugdíjkorhatár elérésével pénzre, járandóságra váltanak.

Ezekben az országokban (és a Benelux államokban) a magánpénztáraknak csupán kiegészítő szerep jut, ennek ellenére rengeteg nyugdíjbiztosító és nyugdíjalap működik. Franciaországban és Luxemburgban a magánmegtakarítások önkéntes alapúak. A svájci, a holland, a belga magánrendszer kötelező, illetve bizonyos esetekben a német rendszer is, ahol bizonyos vállalatok alkalmazottai kötelezően be kell lépjenek a céges nyugdíjprogramba.

Ezekben az országokban pontosan az jelent kockázatot, ami idehaza is: a nyugdíjasok aránya nő, ami növekvő terhet rak a nyugdíjrendszerekre. Ezekben az országokban a válságokat elsősorban nem a tőzsdei árfolyamokon, hanem a munkanélküliség növekedésén, az állami nyugdíjrendszer eladósodásán, vagy a csökkenő kifizetéseken érzékelik a nyugdíjasok.

A kontinentális országok közül Németországban és Belgiumban a legalacsonyabb az átlagos nyugdíjak szintje (az átlagjövedelmek körülbelül 36 százaléka), míg Ausztriában, Luxemburgban és Hollandiában (70, illetve 80 százalék feletti nyugdíjszinttel) sokkal bőkezűbb a rendszer. A nyugdíjkorhatár általában 65 év.

A skandináv államokban az átlagos nyugdíjszint mindenhol az átlagjövedelem 50–80 százaléka körül van, a magas várható élettartam miatt a korhatár (Dániát kivéve) 67 év. A nyugdíjrendszerekben kevés közös van, talán az egyetlen az, hogy mindenhol erős igény van az állami rendszeren belüli egyéni számlavezetésre. Ilyen a svédországi névleges egyéni számlás, úgynevezett NDC-rendszer. A befizetések itt egy virtuális számlán gyűlnek, a nyugdíj nagysága azon múlik, hogy ki mennyit fizetett be aktív korában a közösbe. A jövedelemarányos rendszert Svédországban, Finnországban és Norvégiában valamekkora, általában nem túl magas alapnyugdíj egészíti ki, de például Izlandon és Dániában csak és kizárólag adóbevételekből finanszírozott és meglehetősen magas alapnyugdíj van, egyéni számlák nincsenek.

A nálunk felszántott kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer minden skandináv országban megtalálható, de mindenhol nagyon odafigyelnek a tőkésített rendszerek kockázatainak a csökkentésére.

A házunk tája

A térségünkben mindenhol az állami felosztó-kirovó rendszerre építettek a nyugdíjrendszerek kidolgozói. Szlovákiában, Lengyelországban és idehaza kötelezővé magánpénztári rendszer vezettek be, a csehek utolsóként pont most térnek át az állami és a privát gondoskodás kombinációjára épülő szisztémára.

A rendszereknek mindenhol külső okok (demográfia, foglalkoztatás) okoznak gondokat, mégis, egyedül a magyar kormány döntött a magánkasszák elképesztően gyors felszámolása és a megtakarítás egy részének gyors elköltése mellett. A munkáltatói nyugdíjprogramok ebben a régióban gyakorlatilag ismeretlenek, bár az első fecskék már megérkeztek.

Nem is olyan rossz nekünk

A közhiedelemmel ellentétben, nemzetközi összehasonlításban idehaza jó nyugdíjasnak lenni: az átlagos nyugdíjszint az átlagbérek 70 százaléka körül van, ami a régi legmagasabb kezdő nyugdíjszintjét biztosítja. Ráadásul a korhatár is alacsonyabb, mint nyugatabbra: jellemzően 62-63 év körül van, igaz, nálunk már nem sokáig, mert folyamatban van az emelés.

A privát szféra háttérbe szorítása, a tőkepiacok bevonása a nyugdíjrendszerekbe a dél-európai országokra még kevésbé jellemző. Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban a felosztó-kirovó állami nyugdíjat rászorultsági támogatás (ami a 65 év fölötti szegényeknek jár, egyben mindenhol ez a nyugdíjkorhatár is) és a nem túl jelentős önkéntes magánpénztári rendszerek egészíti ki.

A magyar kormány a mi nyugdíjrendszerünket most ebbe az irányba tolta el, bár kissé homályos ígéretek vannak az egyéni számlavezetés bevezetésére, ami a dél-európai régióra nem jellemző, Olaszországot kivéve (de a rendszer ott sem működik jól).

A magánnyugdíj egyik déli államban sem igazán elterjedt, a cégek általában nem gondoskodnak a dolgozók nyugdíjáról és az önkéntes megtakarítási lehetőségek után sem kapkod a társadalom. Bár a jövedelmek a nyugati szintnél alacsonyabbak, az átlagos nyugdíjszint általában magas, Görögországban 95 százalék is volt, igaz, az ország mára gyakorlatilag csődbe jutott. Az olasz és a spanyol behelyettesítési ráta már csak az átlagjövedelem 65 százaléka körül alakul, Portugáliában ennél is alacsonyabb.