Mária
-6 °C
-2 °C

Fontos, hogy visszavár-e az ország

2013.01.06. 08:09
Magyarország méltatlanul alulértékeli az import szerepét, pedig ha kimegy a fejlett technológia és tudás az országból, az megöli a növekedést, mondja Koren Miklós. A fiatal magyar közgazdász, aki most európai uniós díjat kapott egy, a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó ötéves kutatásra, azt mondja: ha valaki külföldre megy, akkor az is számít, hogy miért megy el, és az is, hogy milyen állapotok közé jöhetne haza.

Hazai mércével mérve kiugróan sok pénzt, több mint 1,3 millió eurót (csaknem 380 millió forintot) nyert el az Európai Kutatási Tanácstól – pontosan mi ez a támogatás?

Az Európai Kutatási Tanács 2007 óta működik, különböző szakterületeken ad támogatást, amire hosszú távú kutatási tervvel lehet pályázni. Egy ötéves programmal nyertem, ami azért is kedvező, mert arra ösztönzi az embert, hogy nagyban gondolkodjon, és ezt fiatal kutatók esetében más forrásból elég nehéz lenne megfinanszíroztatni. Nyilvánvalóan nagyon örülök, hogy bekerültem az idei nyertesek közé, így egy egész kutatócsoportot tudok létrehozni az országban dolgozó szakemberekkel. A CEU közgazdasági tanszékén most ezzel együtt három EKT-projekt van, amivel a kilencedikek vagyunk a hasonló tanszékek közt egész Európában.

És mi maga a kutatás?

Az alapvető kérdés, amire választ keresek, az az, hogy hogyan áramlik a tudás országok között, például Nyugat-Európából Kelet-Európába. Ez azért is külön érdekes, mert óriási termelékenységi különbségek vannak, még Európán belül is. Egy német dolgozó egy átlagos munkanapján kétszer annyi terméket hoz létre, mint egy magyar. Mit tudnak, amit mi nem, és azt miért nem tanuljuk el? Ha belegondolunk, hogy egy átlagos európai munkás egy nap alatt nagyjából tízszer annyit tud termelni, mint száz éve, akkor nem lehet alábecsülni a technológiai fejlődést. Az ilyen tudás áramlásának a csatornáit fogom vizsgálni.

Ezt hogyan képzeljük el?

Koren Miklós

A Közgáz és a Közép-Európai Egyetem (CEU) elvégzése után 2005-ben a Harvardon doktorált közgazdaságtanból. Dolgozott a Fednél, 2007-ben Kenen ösztöndíjal a Princeton egyetemen kutatott. Jelenleg a CEU közgazdasági tanszékének docense. Fő kutatási területe a nemzetközi kereskedelem és a gazdasági növekedés.

Például ha Budapesten egy új felső kategóriás éttermet  szeretnék nyitni, akkor először elolvasunk mindent, ami témában megjelent, elvégezzük a kapcsolódó legjobb kurzusokat, ez a jól megfogható, kodifikált tudás. De szükségem lesz tárgyi eszközökre, berendezésekre, alapanyagokra  is, illetve személyi feltételei is vannak, addig nem sokan vágnának bele hasonlóba, amíg fel nem vesznek olyan szakácsot vagy menedzsert, aki csinált már ilyesmit. Ez utóbbiaknak lehet olyan tudásuk, ami nincs benne a tankönyvekben, de mégis nagyon hasznos. A vállalatok is ezen a három csatornán keresztül tanulhatnak. Van tehát formálisan elsajátítható tudás, és egyetemi oktatóként azt gondolom, hogy ez is nagyon fontos, de szerintem nem ez az, ami igazán korlátozza magyar vállalatokat, hogy olyanok legyenek, mint mondjuk a svédek. A termékekbe vagy szakértelembe csomagolt, nehezen megfogható, implicit szaktudásban lehet a kulcs. Így ez importált termékeken vagy importált menedzsereken keresztül érkezhet az országba.

Hogyan lehet ezt kideríteni és mérni?

A kutatás részeként egy olyan kérdőíves vállalati adatfelvételt szeretnénk csinálni, ahol pontosan ezekről kérdezzük meg őket. Itt tényleg az a gond, hogy maga a tudás nehezen mérhető, de amint be van csomagolva valamibe, már sokkal könnyebb kezelni. Ilyen mondjuk a külkereskedelmi forgalom, a korábbi kutatásaim alapján például az importált termékek versenyképesebbé teszik a magyar vállalatokat. De a nyilvános cégadatok is sok információt rejtenek, például a vezetők nemzetiségéből következtethetünk a menedzserimportra.

Hogyha elkezd importálni egy vállalat, attól jobb lesz a teljesítménye? Hogyan kell ezt érteni?

Egyrészt a külkereskedelemben résztvevő vállalatok szinte minden szempontból sokkal jobbak a társaiknál. Nagyobbak, termelékenyebbek, magasabb bért fizetnek, több tőkéjük van, magas a termékeik vagy szolgáltatásaik színvonala és hasonlók. Azért is van további kutatásokra szükség, hogy megtudjuk, hogy ez mennyire oksági kapcsolat, tehát, hogy mondjuk az importált gépektől jobb-e a cég vagy eleve jobb cég volt, azért tudott bekapcsolódni a külkereskedelembe.

Az exportról többet szoktunk hallani.

A vállalati termelékenység és a külkereskedelem kapcsolata elég sokat kutatott terület, de eddig inkább az exportra fókuszáltak. Magyarországon a legújabb eredmények alapján éppen azt láthatjuk, hogy az import itt sokkal fontosabb, mint az export. Nem igaz az, hogy az export jó, a vállalat sikerét jelzi, hogy külföldre is el tudja adni a portékáját, az import pedig rossz, mert be kell hozni valamit, ami itt nincs meg. Az import által a vállalat versenyképesebb lehet, akkor gyorsabban tud növekedni, több embert felvenni.

A már létező eredményekből milyen gazdaságpolitikai ajánlásokat lehet adni Magyarországnak export-import témában?

Inkább csak szempontokat tudnék mondani, de örülnék, hogy ha a kutatásunk végén már konkrét ajánlások is születnének. A szempontok például aköré gyűlnek, ami már elhangzott, hogy az import legalább olyan fontos, mint az export. Ezért hosszú távon káros az olyan gazdaságpolitika, ami az importot akarja csökkenteni. Akár közvetlenül, akár az unióban is előforduló módon bújtatott külkereskedelmi korlátozásként, például hogy bizonyos támogatásokat a hazai cégek megkapnak, az importtermékek vagy a külföldi cégek viszont nem. Ilyenre mindenki tudna magyar példát is mondani. Pedig ha a fejlett technológia nem áramlik be az országba, az a hosszú távú növekedésünket rontja. Most még én se tudok pontos számot tenni mellé, hogy melyik ilyen intézkedés mennyibe kerül az országnak, de ezek olyan szempontok, amik teljesen hiányoznak a hazai szakmai közéletből, de általában a gazdaságpolitikai vitákból is.

Ezt adatok is alátámasztják?

Az egyik friss európai kutatásunk keretében tizenötezer vállalatot kérdeztünk meg hét uniós országban, többek közt a külkereskedelmi kapcsolataikról, a dolgozóikról és a 2009-es válságra adott reakciókról. Az látszott ebből szépen, hogy bár átlagosan mind a hét ország visszaesett, voltak olyan vállalatok, amik nem. Azok a vállalatok, amik importáltak, és azok akik jól képzett munkaerőt alkalmaztak, egyáltalán nem vagy csak kicsit estek vissza. Tehát az is megállapítható, hogy a jól képzett munkaerő kevésbé van kitéve a gazdasági ingadozásoknak.

Ha már a munkaerő vándorlásáról, importjáról beszélünk: mekkora problémának látja a Magyarországról zajló elvándorlást? És mitől függ az, hogy külföldről, a legtöbb szempontból általában sokkal jobb lehetőségek közül hazajönnek-e a végzettjeink?

Annyit tudunk, hogy aki másodjára vált országot, az jellemzően visszamegy oda, ahonnét eljött, és ha visszajön, akkor ennek nagyon komoly pozitív szerepe lehet a már említett tudásátadásnál. De itt az a legfontosabb, hogy miért megy el, és hogy visszavárja-e az ország. Ha valaki azért megy el, hogy kipróbálja magát, olyan dolgokat tanuljon, amit itthon nem lehet, az gyökeresen különbözik attól, akinek egyszerűen mennie kell, mert itthon nem tud normálisan dolgozni, megélni. Egy teljesen ad hoc példát tudok mondani az életemből, de ami azért elgondolkoztató. A Harvardon számos chilei és argentin iskolatársam is volt. Azt gondolom, hogy Chile egy elég jól irányított ország, Argentínáról viszont ez talán kevésbé mondható el. Azóta a chilei iskolatársaim mind a chilei egyetemeken tanítanak, az argentinok közül pedig senki nem ment haza.

Ha már a jól képzettekről beszélünk, tanított az USA-ban a Harvardon és itthon is, ott mit csinálnak jobban, hogy nagyságrendekkel képzettebb diákok jönnek ki a rendszerből? Elvégre a közgazdaságtudományhoz nem kellenek költséges berendezések, és ugyanazokat a könyveket meg lehetne tanulni itthon is.

Amikor a Harvardon még diákként végeztem, elképesztően élveztem, hogy közgazdaságtanon belül is minden területről a világ legjobb szakembereinek egyike tanított. Ez adott egy olyan nyitottságot, hogy bármilyen iránnyal lehet hasonló színvonalon foglalkozni. Mielőtt odakerültem, egyáltalán nem tartottam például érdekesnek a külkereskedelmet, de egy kiváló tanárom, Elhanan Helpman hatására azóta is ez a témám. Másrészt a diákok is nagyon komolyan veszik a tanulást, versenyhelyzet is van, így ha az ember látja, hogy este nyolckor még mindenki a számítógépteremben dolgozik, akkor ő is hajlamosabb lesz így tenni. És azt hiszem legalább annyit tanultam a diáktársaimtól, mint a tanáraimtól.

De ezt még a világ bármelyik pontján másolni lehetne.

Ahhoz azért rengeteg pénz kell, hogy a kiemelkedő tanárokból legyen egy kritikus tömeg, akik hosszú távon ott vannak. Mi a CEU-n törekszünk arra, hogy átvegyük az amerikai attitűdöt, de egyelőre nagyon messze vagyunk attól, hogy egyáltalán összehasonlíthatóak legyünk. Európában a térképre kerülhetünk, de az se könnyű, mert ez a méret kérdése is. Közgazdaságtanban ugyanis jelentős különbségek vannak a földrészek között, a világ első húsz tanszékéből tizenkilenc nem európai. Pont egy ilyen pályázat segíthet abban, hogy rávegyen embereket, hogy európai kutatócsoportban dolgozzanak.

Nehéz most megkerülni, hogy egyébként fizetett tandíjat a Harvardon? Csak mert biztosan nem kerülte el a figyelmét a mostani felsőoktatási zűrzavar.

Huszonhárom évig jártam iskolákba a doktori végéig, beleértve magánegyetemeket is, és soha egyetlen fillér tandíjat nem fizettem. A CEU-t nem érintik a felsőoktatási megszorítások, de ez nem jelenti azt, hogy minket hidegen hagy, vagy hogy egyetértenénk vele. Ez ugyanis egy elég komoly generációk közti igazságtalan újraelosztást jelent. Én lehettem ingyen közgazdász, de egy most végző középiskolásnak komoly költségei lesznek. Külön abszurd helyzet, hogy két hónappal a jelentkezések leadása előtt még semmi sem biztos.

Ha egy mostani középiskolás szintén Harvardon végzett közgazdászprofesszor akar lenni, akkor milyen életpályában gondolkozhat?

Nekem nagy szerencsém volt, hogy még Magyarországon, leginkább a Rajk szakkollégiumban olyanoktól tanulhattam, akik hasonló karrierpályát jártak már be. Most sem könnyű, de azért talán egyszerűbb már kijutni a legjobb egyetemekre. Fontos lenne azt is már középiskolában tudni, hogy mi is az a közgazdaságtan. Én még azért jelentkeztem a közgázra, mert jól hangzott az, hogy pénzügy. Aztán kezembe került egy mikroökonómia tankönyv, amiben olyan érdekes matekfeladatnak tűnő példák voltak, hogy Döncikének hány szelet tortát kell megennie, hogy a legnagyobb legyen a hasznossága, és ez teljesen magával ragadott. Később jöttem rá, hogy ez nemcsak játék, hanem egy nagyon hasznos alkalmazott tudomány. Az is fontos különbségtétel talán, hogy az üzletembertől eltérően a közgazdász elemző olyan szakember, aki nemcsak abban gondolkozik, hogy egy adott vállalat eredményét hogyan tudja növelni, hanem rendszerszinten, hogy például egy ország hogyan működhetne jobban.

Kutatott az amerikai jegybankban, a Fednél, illetve a Harvardon is. Hogyan működik a közgazdasági kutatásoknál a világ élvonala?

Egy harvardi professzor egy tipikus héten mondjuk két napot tanít, a hét többi részében pedig a kutatásával foglalkozik, szemináriumokra, konferenciákra jár. Ezek jellemzően társas dolgok, tehát nagyon sokat kommunikálnak egymással, amikor nem hátrány az, hogyha a beszélgetőtársak a világ legjobb szakemberei. De a tanítást és a kutatást nem kell feltétlenül egymás helyettesítőjeként felfogni, ezek inkább kiegészítik egymást. Az tudja a területének a legfrissebb eredményeit jól tanítani, aki kutatóként jól ismeri ezeket. Az én személyes benyomásom, hogy nem a nagy konferenciák segítik igazán a kutatók közti tudásátadást, még kevésbé a cikkek, publikációk, hiszen azok akár több év késéssel jelennek meg. A szemináriumok leghatékonyabbak, ahol elhívják az embert egy egyetemre, ott előadja az eredményeit és négy-nyolc másik kutatóval megbeszélik ezeket.