Kevesebbet eszünk, luxus az okostelefon

A magyar társadalom egyre egyenlőtlenebb, ezt az egykulcsos szja, az áfaemelés és a szociális támogatások megkurtítása óta tudjuk. Most viszont friss számokon nézhetjük végig, hogy a magyar társadalmat szétszabdaló jövedelmi különbségek hogyan nyilvánulnak meg abban, ahogyan élünk.

Lássuk először is, mennyire szórtuk a pénzt tavaly. A magyar háztartásokat öt egyenlő részre szedtük szét. A háztartások a jövedelmi szintjük szerint kerültek bele valamelyik csoportba: balra a legszegényebb 20 százalék, aztán jobbra fokozatosan az egyre gazdagabbak. Az ábra azt mutatja, hogy tavaly az egyes csoportokban átlagosan mekkora összegű pénzköltés jutott egy emberre havonta. 

Minden oszlop 758 ezer háztartás, tehát nagyjából 2-2 millió ember kiadásait mutatja. Ezekben a kiadásokban a beruházási költések nincsenek benne. Például a lakáshitelek törlesztése, az iskoláztatás vagy bármilyen jövőbe mutató kiadás ezekre rakódik még rá.

Az első három oszlop költőpénzét nehéz lenne irigyelni. Ehhez képest 2012-höz képest az ide tartozó bő kétmillió háztartásnál, azaz hatmillió embernél még csökkent is a kiadások reálértéke. Az alsó három oszlopnál ugyanis az 1,7 százalékos tavalyi infláció alatt, a felső két oszlopnál pedig jóval afelett változtak a kiadások. A második oszlopnál (tehát azoknál, akik a társadalom 20. és 40. százaléka között vannak) még összegszerűen is csökkentek a kiadások, ha nem is sokkal. Az alsó hatvan százalék kiadásai ráadásul a korábbi két-három évben is estek.

A leggazdagabb húsz százalék ezzel szemben 2,4 százalékkal költött többet, a második leggazdagabb húsz pedig 3,2-vel, érezhetően az infláció felett. 

Hogyan el költjük azt a keveset, amink van? Ez is a jövedelmi helyzetünktől függ. Így aránylik a fogyasztás az egészhez képest: 

Ne tévesszen meg senkit az ábra, itt csak arányokról van szó, balra fokozatosan sokkal kevesebb pénzről van szó, mint jobbra. A kiadások java mindenesetre még a leggazdagabbaknál is arra ment el tavaly, amiből elég nehéz spórolni, ezeket jelöltük szürkés színekkel. Valamit kell enni, valahol kell lakni, és valahogy be kell jutni a munkahelyre, már ha van ilyen. Bármi egyéb, opcionális költés a mozijegytől az alkoholon át az öltözködésig vagy a fodrászig viszont egyedül a leggazdagabb húsz százaléknál éri el a kiadások harmadát (ezeket élénkebb színekkel jeleztük).

Siralmas az is, hogy szabad szemmel nem is lehet látni, mennyire kevés pénzt költünk oktatásra. (Pontosabban olyan oktatási szolgáltatásokra, amiknek nem valamilyen, a munkaerőpiacon való elhelyezkedést segítő papír a végcélja, ez utóbbiakat a beruházások közé sorolják a statisztikusok). Egészségre se költünk túl sokat.

Egy kicsit szélsőségesebben így néz ki ugyanez. A leggazdagabb régió, a Budapestből és Pest megyéből álló Közép-Magyarország felső egyötödének kiadásait és ezek arányát látjuk a legszegényebb Észak-Magyarország régió legszegényebb húsz százaléka mellett.

Mindenesetre elég elkeserítő látni, hogy az észak-magyarországi megyékben (csak itt nagyjából 85 ezer háztartás lakói, legalább kétszázezer ember) sok olyan ember van, akinek a legnagyobb kiadási tétele havonta az élelmiszerre fordított 11 ezer forint. Öltözködésre fejenként 949 forint jut átlagosan, szórakozásra pedig kevesebb mint 2000 forint. Nem sokkal jobb a helyzet az Észak-Alföldön és a Dél-Dunántúl szegényebb jövedelmi rétegeiben sem.

Az vagy, amit megeszel

A válság óta a magyarok annyira meghúzták a nadrágszíjat, hogy szó szerint kevesebbet esznek. Emelkedett a saját termelésű élelmiszer fogyasztásának aránya, a tápértékben kevésbé gazdag, olcsóbb élelmiszerek részesedése pedig nőtt. És még szélsőségesebb lett a kép a jövedelem szerinti eloszlás alapján. 

Tavaly így ettek a szegények és a gazdagok, a már bemutatott öt jövedelmi szint szerint (ez egyébként csak az otthon elfogyasztott élelmiszer, a házon kívüli étkezés nem tartozik bele):

A szegényebbek étrendjében sokkal nagyobb súllyal szerepelnek a kevésbé tápláló, viszont egészségtelenebb alapanyagok, és abszolút mennyiségben is jóval kevesebbet fogyasztanak. A statisztika alapján majdnem ugyanannyit esznek ugyanabból a második ötöd tagjai, mint a legszegényebb 20 százalék (az alsó 40 százalék átlagos nettó jövedelme 20 és 60 ezer forint körül ingadozik). Nagyrészt krumplit és kenyeret.

Ez egyébként csak az otthon elfogyasztott mennyiség, az étteremben, büfében vagy a céges/iskolai menzán legyűrt falatok nincsenek is benne. A háztartások minél módosabbak, annál nagyobb arányban étkeznek azok tagjai házon kívül. A valódi élelmiszer-szakadék tehát még nagyobb.

Így néz ki máshogyan feldolgozva a fenti grafikon. A különböző élelmiszertípusokból ennyivel esznek többet a felső húsz százalék háztartásai, mint a legszegényebbek:

Gyümölcsből tehát háromszor annyit esznek a felső húsz százalék tagjai – fejenként havi 7,1 kilót –, mint az alsó ötödbe tartozók, sajtból és hasonló tejtermékből pedig 2,8-ször annyit fogyasztanak. Sokkal-sokkal többet esznek zöldségből és isznak tejből is. Érdekes viszont a krumpli, amiből a szegényebbek és a gazdagabbak ugyanannyit fogyasztanak, a társadalom közepén viszont kicsit többet. Ebből arra is következtethetünk, hogy kit sújt igazán a tavalyi megdöbbentő krumplidrágulás.

Tavaly egyébként szinte minden élelmiszerből kevesebbet fogyasztottunk általában, mint 2012-ben. Zöldségből, krumpliból és tejből közel 7-9 százalékkal, sajtból és húsból 4-5 százalékkal kevesebbet. Cukorból viszont 12 százalékkal többet használtunk fel átlagosan.

És hogyan jutottunk ide? Így változott az éves élelmiszer-fogyasztás néhány kategóriában az utóbbi évtizedben:

Ha jobban megnézzük az egyenesnek tűnő vonalakhoz tartozó számokat, kiderül, hogy jelentős változások vannak. A rizs- és lisztfogyasztás alig esett vissza a válság előtti helyzethez képest, krumpliból pedig még többet is tömünk magunkba. Húsból, tojásból, zöldség-gyümölcsből viszont lényegesen kevesebbet eszünk.

Külön látványos, hogy mennyivel kevesebb gyümölcsöt eszünk az évek múltával. Ez így néz ki részletesen:

A KSH jelentése úgy fogalmaz, hogy a szegényebbek a válság után azonnal „alkalmazkodni" kezdtek a szűkösebb anyagi körülményekhez. A módosabb háztartások viszont csak később, 2010–2011 környékén kezdték visszafogni a fogyasztási kiadásaikat – ekkora fogyhattak el a korábbi tartalékaik. De még senki nem hagyta abba ezt az alkalmazkodást, egyre kevesebbet, és egyre egészségtelenebbül eszünk.

A céges okostelefon: burzsoá

Azt is kiderül a KSH új adataiból, hogy a háztartások mekkora részében lehet találni különböző fajta dolgokat, az úgynevezett tartós fogyasztási cikkeket. Persze itt nincs szó a minőségről, a szegényebb háztartásoknál nyilván ócskább autók és régebbi PC-k vannak, ezek nagyobb arányát veszik használtan, eleve lestrapált állapotban. De még így, a van/nincs kérdésre válaszolva is elég érdekes az eloszlás a jövedelmi szintek szerint:

Ha kap céges okostelefont, becsülje meg! A felső húsz százalékban 8-szor annyi háztartásban van ilyen készülék, mint a legszegényebbeknél. Talán ennél is burzsoább fogyasztási cikk a mosogatógép és a digitális fényképezőgép. Asztali számítógépből ugyanannyi van szinte mindenkinél, laptopokból és táblagépekből viszont már sokkal több van a gazdagabbaknál, mint a szegényebbeknél. A "hitelre vett plazmatévé" a kétezres évek magyar hitelmániájának jelképe lett, a szegényebbeknél mégis nagyon kevés ilyen tévé van (valamilyen színes tévé egyébként van minden jövedelmi kategória háztartásainak 97-98 százalékában).

A rezsicsökkentés igazi győztesei

Mint fent láttuk, a magyarok a legtöbbet az élelmiszeren kívül a lakásukra költik, a teljes fogyasztási kiadás közel harmada megy a lakás fenntartására, azaz a rezsire. Az energiaárak esése, valamint a hatósági rezsicsökkentés miatt tavaly alaposan visszaesett a lakhatási költségekre fordított kiadások értéke. Bár messze nem tíz százalékkal.

Érdemes megnézni, hogy melyik jövedelmi szelet mennyit nyert ezen. A legtöbb elképzelés szerint a gazdagok nagyobbat nyernek a rezsi esésén, mivel átlagosan eleve nagyobb házban laknak, másrészt viszont a szegényebbeknél minden megtakarított forint jobban számít. Most már adataink is vannak, hogy el tudjuk dönteni ezt a vitát.

Ennyit takarítottak meg átlagosan a különböző jövedelmi kategóriákba tartozók:

Látszik, hogy a leggazdagabbak valóban több pénzt takarítottak meg a lakásfenntartáson és a háztartási energián, mint a szegények (fekete oszlop). A leggazdagabb 20 százalék forintban másfélszer annyit, mint a legszegényebb ötöd, és a különbség nyilván még nagyobb lenne, ha legfelső 10, 5 vagy 1 százalékot vetnénk össze a szegényebbekkel (erre viszont nincsenek adatok).

Viszont a társadalom annyira egyenlőtlen, hogy a szegényebbeknek még ez a kis mértékű visszaesés is valamivel többet számít az összes kiadásukhoz képest, mint a gazdagabbaknál az abszolút értékben másfélszer annyi. A társadalom alsó negyven százaléka a teljes kiadásainak 1,5 százalékát takarította meg ezen, és költhette másra – a felső ötödnél ugyanez egy picivel kevesebb, 0,96 százalék.

A dél-alföldi paradoxon

Érdekes dolog szúrt szemet a regionális adatok között. A dél-alföldiek – Bács-Kiskun, Csongrád és Békés megye lakói – valamiért sokkal-sokkal többet esznek, mint bárki más. A budapestiek és a Pest megyeiek fogyasztásához képest ilyen gigantikus az eltérés:

Ráadásul nemcsak Budapesthez, hanem az ország többi részéhez képest is nagyjából ekkora az eltérés a legtöbb kategóriában. Igaz, gyümölcsből és zöldségből a dunántúliak picit erősebbek, zsírban és gabonában pedig a fővároson kívül mindenhol ilyen erős a fogyasztás.

Vajon mi az oka a nagy dél-alföldi élelmiszer-fogyasztásnak? Más adatok alapján nem tűnik úgy, hogy többen lennének elhízva az alföld déli részén, mint az ország más tájain. Nem járnak el az emberek sehova enni, minden, amit esznek, otthon kerül be a hasukba? (Nem valószínű: mint az adatokból kiderül, az élelmiszer 16 százalékát termelik otthon, és ugyanennyit fogyasztanak házon kívül, ami az országos átlagnak felel meg.) Mindenesetre árulkodó, hogy nem abból esznek többet a dél-alföldiek a fővárosiaknál, ami tápláló és egészséges – sajt, tej, gyümölcs –, hanem abból, ami olcsó (krumpli).

Így állunk a többi országhoz képest

Végül lássuk, hogyan viszonyulnak az itthoni jövedelmi folyamatok a régió többi országához képest. Először is itt van azok aránya a teljes népességhez képest, akiknek a jövedelme nem éri el az adott ország medián bérének 60 százalékát (a medián más, mint az átlag: ez az a középérték, ahol éppen annyian vannak előttünk, mint ahányan mögöttünk). 

Az EU szerint akiknek a jövedelme nem éri el ezt a szintet, azokat közvetlenül fenyegeti a szegénység és a kirekesztés. Mint látható, nálunk viszonylag tempósan emelkedett ez az arány az utóbbi években,

most már több mint hárommillió embert fenyeget a lecsúszás Magyarországon,

ellentétben a régió többi országával, ahol inkább stagnált ez az érték, valamivel alacsonyabb szinten.

És valami, amiben mi állunk a leggyengébben az egész EU-ban: a lakosság mekkora része mondja azt magáról, hogy nem tudni kifizetni egy váratlan pénzügyi költséget. A nagyon durván visszafogott költekezéssel együtt is ki van centizve a háztartások költségvetése, az emberek több mint kétharmadának nulla megtakarítása van.

Egy valami biztos. Az, hogy ilyen szűkösen élünk, sok tényező hatásának az eredménye.

• Benne vannak az adósságok, amiket a magyarok gőzerővel törlesztenek már évek óta.
• Benne van a gyenge bérnövekedés is.
• De ugyanígy ebben az irányban hatnak a kormány által jelentősen visszavágott szociális kiadások, és a gazdagoknak kedvezően átalakított közteherviselés is.

Ha minden így megy tovább, sokáig nem fogjuk kiengedni a nadrágszíjat. Az MNB szerint például annyira megszerettük a spórolást az utóbbi években, hogy már akkor se fogunk költeni, ha lesz pénzünk.