Magyarország már majdnem a mennyország

Van egy barátom, keresztény. Többnyire tartja is az ezzel járó, huszonévesként nem mindig egyszerűen betartható elveket, de kisebb dolgokban néha azért megbicsaklik. Az egyik ilyen alkalommal az orra alá dörgöltem az ellentmondást, és azt mondtam neki: “Dehát azt hittem, te keresztény vagy”

Igen, de azt nem mondtam, hogy jó keresztény vagyok!

- válaszolt. Ezt a párbeszédet juttatta eszembe a Pénzen innen és túl címen meghirdetett, keresztény gazdasági konferencia pénteki napja: amit hallottam az elméletről, annak nagy részét nem hívőként is előremutatónak találtam, de közben úgy éreztem, nagyobbacska szakadék tátong az itt hirdetett elvek és a mai magyar politikai valóság között. Annak ellenére, hogy az előadók között befolyásos politikusok is voltak, akik azt mondták, pont a mai magyar valóságról beszélnek.

A rendezvényt, amely a keresztény elvek létjogosultságát tárgyalja gazdasági kérdésekben, a KETEG Oikonomia Alapítvány és az ÉrMe Üzleti Hálózat szervezte, támogatói pedig nagy állami szervek, vagyis áttételesen közpénzből valósult meg: a büdzsét az Államadósságkezelő Központ és a Magyar Nemzeti Bank Pallas Athéné Domus Scientiae Alapítvány állta. Az előadók skálája elég széles és impozáns: a magyar vallási és közgazdászvilág szereplőitől kezdve külföldi egyetemek kutatóin át a bank- és vállalati szektor magas beosztású képviselelőig és politikusokig vannak meghívottak.

A pénz a szolgák szolgája

A konferencia első napján, bár a keresztény világkép adta a felütést az egészhez, egyik előadó sem vitte túlzásba a vallási vonalat, pláne nem prédikált. A hangsúly sokkal inkább a főáramú közgazdaságtan kritikája volt, amely az előadások szerint hiába tekint magára szívesen kemény tudományként, valójában már alapjaiban is tartalmaz normatív elemeket: meghatározza, mit gondol az emberről, a társadalomról, az egyéni motivációkról, mit tekint hasznosnak, értéknek. Ezeket a dolgokat kizárólag valamilyen értékrend mentén lehet meghatározni, innen viszont már csak egy lépés eljutni odáig, hogy a gazdaság és a gazdaságpolitika nem elválasztható morális kérdésektől.

A pénz és a termelés nem lehet cél, csak eszköz, hangsúlyozták az előadók, akik szerint a pénzügyi-gazdasági rendszernek a közjót kell szolgálnia. "A pénz a szolgák szolgája", mondta Szent Tamás után szabadon a főszervező domonkos rendi apáca, Baritz Sarolta Laura arra utalva, hogy pénzre csak az erkölcsi javak alá rendelt hasznos javak előteremtéséhez van szükség.

Ha ezt az alapvetést elfogadjuk, már csak ízlés kérdése, hogy ki milyen erkölcsi alapról akarja továbbgondolni, a konferencián jelen lévők nagy része nyilván a keresztény értékeket választaná, de nyilván egy csomó más filozófiai vagy vallási eszmerendszerrel is működhet ugyanez a logika.

De gondolatkísérletnek nekem sem tűnt rossz ötletnek megnézni, mivel járna a gyakorlatban a kapitalizmus keresztény szemléletű megszelidítése. A konferencia részben hozta ezt az elvárást, sőt ezen felül még vallástól független közgazdász-fejtegetések is voltak a pénzügyi szektor 1970-es évek óta tartó deregulációjáról, amelyek végül a 2008-as válsághoz vezettek.

Másrészt viszont helyenként csúnyán kilógott a politikai lóláb, és ilyenkor inkább úgy tűnt, mintha egy fideszes kampányrendezvényen ülnék több száz szépen felöltözött nyugdíjassal. Ha nem élnék én is itt, akkor valószínűleg arról meggyőzve hagyom el a termet, hogy Magyarországon az utóbbi években kész gazdasági utópia valósult meg, az oroszlánok együtt legelésznek a bárányokkal a mezőn, és az előttünk álló jövő még ennél is fényesebb.

Bűnbánó bankárok és keresztény magyar gazdaságpolitika

A tisztán szakmabeli előadók - egyetemi oktatók, kutatók, volt vállalatvezető - közé az első nap három politikai szereplőt csempésztek be a szervezők: meghívták Varga Mihály nemzetgazdasági minisztert, Barcza Györgyöt az Államadósságkezelő Központ éléről, és Balog Ádámot, aki most mint MKB-elnök szerepelt, de korábban volt államtitkár is, majd Matolcsy György magával vitte az MNB-hez alelnökösködni. Varga végül fontosabb teendőkre hivatkozva lemondta a szereplést, maga helyett Berczik Ábel kincstárért felelős helyettes államtitkárt küldte.

Elsőként Berczik lépett fel, aki a korábbi előadókkal ellentétben nem ment át elméleti magasságokba, csak a kormány gazdaság- és társadalompolitikájának sikereiről közölt néhány adatot és véleményt. A helyettes államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány a keresztény értékrend szellemében hozza gazdasági döntéseit, és két fő alapelv mentén dolgoznak: a munka becsületének visszaállítása, illetve a családok támogatása. Fontos keresztényi sikerként könyvelte el az államadósság kezelését, a devizahitelek forintra váltását, a közmunkával felturbózott foglalkoztatást, sőt még az egykulcsus adó bevezetését is mondván:

A kormány támogatja azokat, akik többet dolgoznak.

Balog Ádám az állam által nemzetgazdasági érdekből 17 milliárd forintért megvásárolt majd nulla forintért meghirdetett MKB bank elnök-vezérigazgatójaként kapott meghívást a konferenciára. Balog a bűnbánó bankszektort képviselte a rendezvényen, Mohóság és válság 2008 címen tartott előadásában töredelmesen beismerte, hogy bár a devizahitelezés jogilag védhető volt, a bankárok nagyot hibáztak, hogy nem vették figyelembe az emberek valós felkészültségét pénzügyi téren és rájuk sózták a hiteleket.

Azért azt is hozzátette, hogy a bankkal sem szabad a túl keménynek lenni: az adott helyzetben csődöt kockáztatott volna az a pénzintézet, ami nem száll be a játékba, így a morális kérdések okkal szorultak háttérbe. Balog szerint egyértelműen az állam feladata, hogy a mohóságot, profitéhséget és túlzott kockázatvállalást szabályozza, de azért a ló túloldalára sem szabad átesni, észre kell venni, amikor a nagy szigor már ártani kezd. Szerencsére elmondása szerint most pont jól állunk ezen a téren is.

Hogyan osszuk el a tortát, ami nem nő

Ezután következett Barcza György, az ÁKK vezetőjének fellépése, aki talán a legmeglepőbb szöveggel készült. Az Orbáni államadósság-csökkentő gazdaságpolitika egyik kiemelt szervét vezető Barcza a “józan paraszti gondolkodású, egyszerű ember” szerepét vette fel az államadósság morális kérdéseiről szóló, egyébként jól felépített és meggyőző előadásában.

Barcza legérdekesebb felvetése az volt, hogy mivel a jövőben nem lehet már olyan dinamikus gazdasági növekedésre számítani, mint a második világháború utáni évtizedekben, valószínűleg újra előtérbe fognak kerülni az elosztási igazságosság kérdései. Ha nem nő a torta, egyre többen teszik majd fel a kérdést,

jogos-e hogy valaki ugyannyi munkával sokkal többet keres? Jár-e valakinek több azért, mert jobb képességekkel rendelkezik?

Barcza szerint az ebből adódó feszültségek a közeljövőben nőni fognak, és megint a 19. századi kiélezett tőkés-munkás ellentéthez hasonló közhangulat várható. Ezeket a problémákat kezelni kell, de csak vigyázva, nehogy olyan válaszokat adjunk a helyzetre, mint a huszadik századi államszocialista diktatúrák.

Az ÁKK vezérigazgatója ennek kapcsán beszúrta, hogy “szeretné egy kicsit fényezni” a magyar kormányt, amelynek adópolitikai elvei arra alapulnak, “az fizesse meg az, aki meg tudja fizetni”. Ő az igazságosabb adóztatáshoz sorolja a bankadót és az egykulcsos adót egyaránt, bár valószínűleg rajta kívül kevesen gondolják úgy, hogy a progresszív adózás lecserélése egykulcsosra a kevesebbet keresők tehermentesítését jeletni.

Az előadást követő nézői kérdések közt egy nyugdíjas tanár felvetette: nagyon tetszett neki az elosztásról szóló rész, de úgy tudja, az állam még a saját területén, a közigazgatásban is mintha az ellenkező irányba tenne lépéseket. Barcza erre csak annyit mondott: ezek a dolgok nem tartoznak az ő hatáskörébe, de úgy véli, a felelősök jól alakítják a dolgokat.

Nem pont ilyen mennyországról meséltek

Kettős érzésekkel hagytam el az Új Városháza Váci utcai épületét. Nem vagyok vallásos és feltétlenül jobbnak tartom, ha az állam szekuláris, de az itt elhangzottak jó részével végülis ki tudnék békülni. Csak az zavart, hogy a kormány környékéről érkezett előadók mintha megfeledkeztek volna egy-két dologról, ami nem illett a felvázolni kívánt szép összképbe.

Ha a gazdaságpolitika már ma is a közjót és az elesetteket szolgálja, akkor miért tagadják le a gyermekszegénység létezését ahelyett hogy tennének ellene? Ha foglalkoznak az elosztási igazságtalanságok kezelésével, akkor miért keresnek 85 ezret nélkülözhetetlen iskolai alkalmazottak, és miért látnak napvilágot olyan hírek, hogy a kormány az alacsonyabb beosztású dolgozók fizetéséből emelné meg a vezetők bérét az állami cégeknél? Ha olyan jó a pénzügyi szabályozásunk, akkor hogyan kerülhetett sor az elmúlt időszak brókerbotrányaira, amelyeknek politikai szálainak a feltárására még a szándék sem nagyon látszik?

Ebben a helyzetben elég cinikusan hat, hogy kormányzati szereplők pénzt adnak egy keresztényi elveken alapuló gazdaságról szóló konferenciára, majd bekérik magukat az egyébként náluk sokkal hitelesebb, és valóban a témával foglalkozó kutatók közé előadónak, csak hogy úgy beszélhessenek Magyarországról, mintha az már szinte a Paradicsom lenne. Még ha feltételezzük is, hogy a maguk módján próbálnak keresztények lenni, jobb lett volna, ha van köztük valaki, aki kiböki: azt azért nem mondom, hogy jó keresztények vagyunk.