Emma
5 °C
8 °C

Reményvesztett, szegény fehérek

GettyImages-51202447
2017.08.23. 15:44 Módosítva: 2017-08-23 17:46:50
Fel kell dolgoznunk: a világ igazságtalan. Már csak azért is, mert akkor leszünk képesek józanul gondolkozni olyan meghatározó problémákról, mint a szegénység, egyenlőtlenség vagy mobilitás. Sőt, az is előrelépés, ha csak a szélsőségektől megóvjuk magunkat: van egyéni felelősségünk, különböző mértékben vagyunk tehetségesek dolgokban, de rettenetesen sokat számít az is, hogy például ki milyen környezetben nő fel, milyen iskolákba járhat. És nagyon fontos még a remény is, ami úgy tűnik, hogy valamiért a szegény fehér amerikaiaknál nagyon hiányzik.

Az emberiség egyik legnagyobb önámítása, hogy a világ igazságos. Sajnos egyáltalán nem mondható annak, pedig kétségkívül kényelmes lenne. Ráadásul még extra gondokat is okozunk azzal, ha bedőlünk a legegyszerűbb ilyen, a világbeli konzisztenciára törekvő hamis megérzéseinknek.

Ön gazdag akart lenni, vagy szegény?

Mindennek az egyik legviccesebb vagy épp legkellemetlenebb kivetülése, amikor sokan szisztematikusan úgy tartják, hogy a gazdag embereknek valahol azért értelmesnek kell lenniük. Még ha égbekiáltó baromságokat hordanak is össze nagy emberek, abban kell lennie valaminek, hiszen gazdagok és hatalmasok.  Szimplán szomorúak lennénk attól, ha gonosz kretének nagyon sikeresek lehetnének.

Ugyanennek a buta hozzáállásnak a másik oldala Lázár János gondolkozásmódja, aki szerint aki szegény, „az annyit is ér”.  Ez is nagyon kényelmes gondolat, már csak azért is, mert akkor nem kell törődnünk a szegényebbekkel, hiszen ők azt választották, hogy szegényen és kiszolgáltatottabban kívánnak élni. Kik vagyunk mi, hogy elrontsuk a boldogságukat? Majd ha megunják, akkor biztos kipróbálják azt is, hogy milyen milliárdosnak lenni és „svájci betétet” ajándékozni a gyereküknek.

Vagy eggyel visszafogottabban és fordítva megfogalmazva: Lázár gondolata lehetne a vegytiszta, 100 százalékos amerikai álom, ahol mindegy, hogy ki vagy, hány éves vagy, milyen családból jössz, bármi lehetsz még az életben – kizárólag azon múlik, milyen keményen dolgozol. 

Sokat számíthat a hozzáállás

Az az igazság, hogy még ha fenti szélsőségeket félre is tesszük, egyáltalán nem mindegy, hogyan gondolkozunk az egyenlőtlenségről és a mobilitásról.  A mobilitás alatt most nem a költözést kell érteni, hanem a felemelkedési lehetőségeket. Hosszú távon ugyanis azok lesznek a sikeresebb, gazdagabb országok, ahol legjobbak a mobilitási lehetőségek, a legkevésbé számít az egyén sikerességénél, hogy hova születik.

A valamennyire is képzett közgazdászok között abban biztosan egyetértés van, hogy az egyenlőtlenségnek nincs optimális szintje: mutatnia kell az eltérő erőfeszítéseket, tehetséget és hasonlókat, de ha nem figyelünk rá erősen, az hamar veszélyes lehet a demokráciára, az oktatásra, egyebekre.

Ahogy az is igaz, hogy az amerikaiálom-féle hozzáállás – azaz: bármi lehetséges, csak becsületesen dolgozni kell – nemcsak büntető lehet, hanem akár ösztönző is. Ahogy a mobilitásnál a körülményeknek jobban súlyt adó álláspont is lehet lehúzó: mint amikor sokan belenyugszanak abba, hogy kizárólag úgy lehet valaki ügyesen milliomos Magyarországon, ha a kormányhoz dörgölőzik, hogy aztán minél több közvagyont lophasson.

Ha én gazdag vagyok, másnak is bármikor sikerülhet

Itt elég nehéz feltárni a hozzáállásbeli hangsúlyokat, de annyit tudhatunk azért, hogy vannak erős kulturális különbségek. Például az USA-ban sokkal inkább dominál az az érzés, hogy ők a saját szerencséjük kizárólagos kovácsai. Legalábbis a kétezres évek elején még  az amerikaiak csupán 30 százaléka gondolta, hogy a szerencse jobban számít az egyén jövedelménél, mint a tudása vagy az erőfeszítése. Európában 54 százalék volt ez a szám. Hasonlóan az amerikaiak 60 százaléka vélte, hogy a szegények lusták vagy nincs akaraterejük, miközben Európában csak 26 százalék gondolta ezt így.

Azt is tudjuk az amerikaiakról, hogy durván túlbecsülik a saját országukon belüli mobilitási sanszokat, de különösen a fiatalok és a leggazdagabbak. Az előbbiek részéről információhiány és a bizakodás okozhatja ezt, az utóbbiaknál szimplán az önigazolás. (Mellékesen megjegyezve: azért tudjuk ezeket főleg az amerikaiakról, mert ott vannak jó adatok).

Tovább boncolgatva viszont úgy tűnik, hogy ez az álláspont a világhoz való hozzáállásban már nagyon különbözőképp jelenik meg, rengetegen élhetnek egy alapvetően más dimenziók által körülhatárolt világban. Itt pedig főleg a szegények érdekesek, akik ebből a szeparált világból nehezen is tudnának kilépni, mert nincs rá pénzük. Vagyis főleg az viszi el az erőforrásaikat, hogy fenntartsák magukat.

Menekülés a valóságból

Olyanokat tudunk, hogy például egészen furcsa dolgokra keresnek rá inkább a neten a legrosszabb helyen élők. Itt rájuk szűrve az átlagos kereséseket, az egyik érdekesen gyakori keresési szó az antikrisztus volt pár éve, de a pokol vagy a mámor is top tízes volt, ahogy a „kihúzni” (pull-out) is relatíve erős volt az átlaghoz képest a legszakadtabb vidékeken, Kentucky, Arkansas vagy például Új-Mexikó egyes részein.  

De általában a vallással, a fogyókúrával, a fegyverekkel, a videojátékokkal és a betegségekkel kapcsolatos dolgok is az átlagtól erősebben mentek, ilyesmik érdeklik őket sokkal jobban arrafelé. A gazdag körzetekben közben az iPhone-ra, kamerákra és például egzotikus úti célokra kerestek az átlagosnál többször.

Érdekes mellékszál, de amíg mondjuk a könnyed Zoolander film vagy a Vengaboys kiugróan népszerű volt a gazdag helyeken, addig mondjuk a mára megszűnt giccses-emós banda, a Framing Hanley sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett a legszegényebb környékeken. Ezek önmagukban keveset jelentenek, csak arra adnak jelzést, hogy a legszegényebbek gyökeresen más valósággal szembesülhetnek a hétköznapokban az USA-ban is.

Ami még mindig nem meglepő állítás, de hajlamosak lehetünk megfeledkezni ezekről a körülményekről, amikor arról gondolkozunk, hogy mondjuk miért állnak be emberek őrült vallási fanatikusnak, hogy hihetnek el nevetséges kamuhíreket vagy miért inkább az érzelmi érvelés lehet náluk sikeres, bármi nyilvánvaló racionalitás helyett.

Mindez nálunk is jelen van, hiszen egyebeket nem előhozva,

az ország negyede ha akarná se tudná elolvasni és nagyjából felfogni ennek a cikknek bármely bekezdését,

és mindezt szorgalmasan újra is termeljük. Ők ezáltal az ismeretszerzés alapvető formájától vannak elzárva, gyökeresen más valóságban élnek és fognak élni már azokhoz képest is, mint akik legalább írni-olvasni magabiztosan megtanultak. A felemelkedésük pedig lényegében teljesen kizárt. 

Kétségbeesett fehérek

Az említett hozzáállásban még az is fontos kérdés, hogy mennyire tudják a szegényebb emberek fenntartani a reményt, hogy kemény munkával majd jobbra fordulhat a helyzetük. Ez az optimizmus független a valóságtól, azaz hiába hisznek benne és tesznek is érte, az még nem biztos, hogy elég. Fordítva viszont a motiváció és a bizakodás szinte elengedhetetlen.

Carol Graham, a Marylandi Egyetem professzora nemrég megjelent könyvében egyebek mellett épp azt is vizsgálta, hogy az egyes jövedelmi csoportokon belül a hozzáállásban is jelentős különbségek alakultak ki.

Nos, az látszik, hogy alapjáraton a legkevesebb hátránnyal induló fehér szegények az egyik legkevésbé reménykedők. Ha hozzávesszük azt is, hogy önbevallásos alapon mennyi stressznek vannak kitéve, akkor ott viszont a szegények közt egyeduralkodók a fehérek. 

Ha azt nézzük, hogy hányan keresnek jobban, mint a szüleik, lehangoló képet kapunk: míg az 1940-ben születettek 90 százaléka jutott több jövedelemhez idővel, mint a szülei, addig 1980-ra ez már csak a népesség feléről volt elmondható. Ezen belül arra lehet tippelni, hogy a felemelkedési lendület még jobban megvan a kisebbségeknél, akik egyre szűkítik a különbséget a fehérekhez képest képzettségben és várható élettartamban.

Ahogy azt is tudjuk, hogy akik rosszabbul keresnek végül, mint a szüleik, azok kevésbé boldogok az életükkel, és kevésbé bíznak másokban. Az amerikai kékgalléros dolgozók jó részére pedig ez igaz is. Azt is lehet tudni, hogy városi környezetben bizakodóbbak az emberek, mint kisebb, vidéki településeken.

Az USA-ban vidéken kevésbé vesznek részt civil tevékenységekben, kevésbé elérhető a net, a szegényebb fehérek pedig az arányosnál jóval nagyobb arányban lesznek gyógyszerfüggők, alkoholisták vagy épp öngyilkosok, és rendszeres fájdalomról is ők számolnak be arányosan jóval inkább. Nincs kétségbeesést mutató mérőszám, de ezek mind arra utaló jelek, hogy komoly gondban van egy igen nagy, gyengén képzett csoport, akiket ráadásul várhatóan külön szét fog büntetni a technológiai fejlődés.

Az ilyen különálló, leszakadó csoportokkal pedig minél gyorsabban érdemes kezdeni valamit, mert az ilyesmi reményvesztett világokat egyre nehezebb lesz kezelni a politikától a gazdaságon át mondjuk az egészségügyig. És nyilván nem csak az USA-nak, attól, hogy lényegesen kevesebb adatot veszünk fel, még sejthetjük, hogy a kilátástalan szegénység problémája nálunk sem ritka.  

Borítókép: Mario Tama / Getty Images Hungary.