Ezért nem jó az országnak a kétharmad

A legnagyobb versenyképessége és versenyelőnye Magyarországnak az elmúlt négy évben az a kétharmad volt.

Ezt Orbán Viktor az utóbbi napokban többször is elmondta. Például a köztévében és a Napi Gazdaságnak adott interjúban is. 

A miniszterelnök az elmúlt kormányzati ciklus legfontosabb érdemei között említi, hogy az erős felhatalmazás birtokában a kormány gyorsan és más politikai, illetve gazdasági szereplőkkel való egyeztetés nélkül tudott dönteni. Ez a társadalomtudósok szavaival annyit jelent, hogy a végrehajtó hatalom kevesebb kontrollal szembesül a döntéshozás folyamán.

Orbán Viktor nincs egyedül azok között, akik szerint az erős és kevéssé korlátozott végrehajtó hatalom a gazdasági siker kulcsa. De vajon igaza van? 

Sokan a nyugati világban is „felvilágosult abszolutizmus” sikereként tekintenek a Kína elmúlt néhány évtizedben mutatott gyors gazdasági növekedésére. Hasonló elismerés övezte a második világháborút követő évtizedben a Szovjetunió gazdasági teljesítményét is. Mindez olyannyira igaz volt, hogy a Nobel-díjas Paul Samuelson által írt Közgazdaságtan könyv 1961-es kiadása azt jósolta, hogy a Szovjetunió legkésőbb a kilencvenes évekre leelőzi az Egyesült Államokat. Mindezt az erős központi irányítás decentralizált döntéshozatallal szembeni nagyobb hatékonyságával magyarázták, és magyarázzák most is azok, akik szerint rövidesen Kína lesz a világ vezető gazdasága.

Az erős és kevés korláttal sújtott döntéshozás különösen vonzónak tűnhet, amikor egy országnak sok erőforrást kell egy jól definiálható célra összpontosítania. Ennek a legjobb példája a háború, amikor a demokratikus államok is erősítik a végrehajtó hatalom jogköreit és centralizáltabb hadigazdaságot hoznak létre. De ha a hadigazdaságban a végrehajtó hatalom gyorsabban tud reagálni a kihívásokra, miért nem tartották meg a demokratikus államok ezt a berendezkedést a háborúk végeztével? Miért nem érte végül mégis utol a Szovjetunió az USA-t?

Sok közgazdász szerint a legvalószínűbb magyarázat, hogy békeidőben nem olyan egyszerű és jól definiált célok szerint kell a kormánynak döntenie, mint háborúban. Ilyenkor nem a reagálási sebesség a legfontosabb, hanem az, hogy minél több információ és szempont megjelenjen a döntéshozatalkor.

A modern kapitalizmus bonyolult körülményei között a jó válaszok vitákban születnek meg, amiknek kedvez, ha a végrehajtó hatalom korlátok között működik. Egy ilyen környezetben a vita és az érdekegyeztetés nem egyenlő a viszállyal és a széthúzással. Míg háborúban a gyenge hatalom késlekedése katasztrófához, addig békében kiérlelt és a különböző érdekek közötti összhangot megteremtő döntésekhez vezethet.

Vajon a tapasztalat mit mond arról, hogy hosszútávon melyik döntéshozási stílus vezet eredményre? A fenti ábra azt mutatja, hogy ahol erősebb a végrehajtó hatalom kontrollja, ott magasabb az egy főre jutó jövedelem (vízszintes tengelyen a végrehajtó hatalom politikai kontrolljainak erősségét mutató index, míg az függőleges tengelyen az egy főre eső GDP logaritmusa látható). A bal felső sarokban lévő országok között (ahol gyenge a kontroll, mégis elég gazdagok) döntően közel-keleti olajexportáló országok vannak, akiknek a sikere inkább egy szerencsés természeti adottságból adódik.

Hasonló kép tárul elénk, ha a versenyképesség és a végrehajtó hatalom korlátai közötti kapcsolatot vizsgáljuk. Ezt mutatja a következő ábra. Itt a korábban említett Kína és Szingapúr jelent némi kivételt, de összességében az erősebb politikai kontroll nagyobb versenyképességgel jár együtt.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy a végrehajtó hatalom erősebb kontrollja egy olyan költséges luxus-e, amit csak a leggazdagabb egyébként legjobban működő országok engedhetnek meg maguknak. Ennek ellentmond Daron Acemoglunak, az MIT közgazdászprofesszorának legfrissebb cikke, amiben a demokratizálódó országok gazdasági teljesítményét vizsgálja.

A cikkből származó következő ábra azt bizonyítja, hogy bár rövidtávon a demokrácia és a jobban kontrollált végrehajtó hatalom gyengébben teljesít az erősebb végrehajtó hatalommal bíró diktatúráknál, de hosszú távon a demokrácia teljesítménye kerekedik felül (a vízszintes tengelyen a demokratizálódás óta eltelt évek száma, míg a függőleges tengelyen a hasonló, de diktatórikusabb országokhoz viszonyított jövedelem látható).

Acemoglu elemzése tehát azt bizonyítja, hogy bár rövid távon az erősebb végrehajtó hatalommal bíró országok jobban teljesíthetnek, de az idő a demokratikusabb, a hatalmat jobban korlátok közé szorító döntéshozásnak kedvez.

Magyarország a rendszerváltást követő évtizedekben feliratkozott a – bár lehet, hogy sok problémával küzdő, de – stabil demokráciák közé, ahol a végrehajtó hatalomnak, ha többsége is van a parlamentben, oda kell figyelnie a kisebbségi véleményekre, amik sokszor javítják a döntések minőségét. Magyarország versenyelőnye sokkal inkább ennek a rövid, de létező demokratikus tapasztalatnak a megóvásából és fejlesztéséből, mintsem a minél erősebb kormányzati felhatalmazásból ered.