Nyolcvan százalékban magyar leszek

Meg fogsz halni – ez az első reakció, amikor reformlendülettől megittasultan, már-már könnyes szemekkel bejelentem szűkebb környezetemnek: a miniszterelnök hétfői szavai olyan mélyen meghatottak, hogy én bizony mostantól magyar leszek, magyart eszek (tudom, eszem, de így jobban hangzik). Legalábbis nyolcvan százalékban, merthogy ez a miniszterelnöki bűvös szám, márpedig bűvös számokban a miniszterelnök nagyon erős, tudhatjuk ezt lassan öt éve.

Velem nem kell tárgyalni

A kormány tehát azt szeretné elérni, és ez ügyben Gráf József mezőgazdasági miniszter már el is kezdte az egyeztetést az áruházláncokkal, hogy a boltok polcain legalább nyolcvan százalékban magyar áru jelenjen meg. Nos, velem nem kell tárgyalni. Csütörtök reggeltől – mert előtte még el kellett koptatnom egy gyorséttermes kupont – az én polcomra és bevásárlókosaramba és asztalomra, tányéromba és poharamba, kanalamba, villámra és késemre is nyolcvan százalékban magyar áru kerül.

A nyolcvan százalékot persze nem is olyan könnyű meghatározni – mert ugye minek a nyolcvan százalékáról van szó? Arról értelemszerűen nem lehet szó, hogy a bevitt kalóriát számoljam, nemcsak azért, mert nincs magyar kalória és nem magyar kalória, hanem azért sem, mert akkor mondjuk egy jó babgulyás után hetekig ehetnék kínai zöldségeket, kaliforniai paprikát, chilei meggyet, ihatnék szlovák vagy olasz tejet, a bácskai szalámi is ütné a pármai sonkát.

Öt forintból négy itthon marad

A kormány az áruk darabszámát vagy a polcon elfoglalt helyét szeretné szabályozni, ha jól értjük a miniszterelnök szavait. Szóval választhatnám én is azt az utat, hogy minden ötödik literes tej vagy minden ötödik kiló hús, darab gyümölcs, szelet sajt legyen külföldi, de ez egyfelől macerás, másfelől nehezen követhető lenne.

Így aztán, ha már a patrióta gazdaságpolitika szülte a gyurcsányi indítványt, akkor gazdaságpolitikai szempontok alapján négyötödölök: az ételre költött pénzem nyolcvan százalékából veszek garantáltan magyar élelmiszert és innivalót, míg a maradék húsz százalékot vagy olyasmire költöm, aminek nem tudom az eredetét – például egy étteremben ki tudja, milyen húsból főznek –, vagy az étel, ital, amit elfogyasztok, vállaltan a globálisan ránk települő internacionalista globalizmus terméke lesz.

Lehetne azon is dilemmázni, hogy mit tekintünk magyarnak, de ezt a kérdést gyorsan rövidre zártam: magyar mindaz, ami Magyarországon termett, született és pusztult el, itt állítanak elő belőle fogyasztható végtermékként ételt vagy italt, tehát magyar, de legalábbis Magyarországon élő, dolgozó munkaerőnek ad munkát. Szóval a Made in Hungary az magyar, még ha külföldi érdekeltségű cégnél állították is elő – persze azért igyekszem figyelni arra is, hogy lehetőleg magyar tulajdonban lévő, a lehető legpatriótább esetben, amitől mág Bajnai Gordon is megnyalná mind a tíz élénkítő programját, kis- és középvállalkozás által produkált terméket vegyek.

Rámegy a gatyám?

Erre rámegy a gatyád – ez volt a második reakció, miután végiggondoltuk, hogy meghalni nem feltétlenül fogok. Általános tapasztalataink szerint ugyanis a multiknál főleg soha nem hallott márkájú külföldi termékeket szoktak borzasztó mértékben leárazni, annyira, hogy a névtelensége ellenére mégis csak megvegyük őket. Ez most nem lesz, úgyhogy a kajaköltségemet kapásból az eddigi másfélszeresére becsülöm – még szerencse, hogy a szokásos módon ezt az emberkísérletet is csak egy hónapig tervezem csinálni.

Hogy mit eszem mától, azt még nem tudom, de nem aggódom. A péktermékkel biztosan nem lesz gond, aligha hozzák a tíz forintba kerülő zsömlét a világ másik végéről a bölcs kereskedők, polcpénz ide, tömeges beszerzés oda. Így aztán lesz kenyerem és kalácsom és kiflim és zsömlém, ezek így együtt valószínűleg könnyen, gyorsan eltelítenek, még ha nem is lesz túl finom és változatos az étkezésem (mondjuk a minimálbérezés úgyis megedzett).

Szintén nem aggódom az italok miatt: ha a csapvízen kívül változatosságra vágyom, vannak sörök, borok, ásványvizek, és elvileg üdítők is (bár kólákkal gondban vagyok – bármennyire nálunk készülnek is, náluk plasztikusabb példa aligha van a globalizmusra). Igaz, sörből nem magyar a kedvencem – talán még az első ötben sincs hazai –, borból annál inkább, ebben nem is lesz újdonság, nem magyar bort eddig is csak külföldön ittam.

Minden pénzt megér?

Azt már látom, hogy hiányozni fognak a gyorséttermi kaják – mint a globalizmus kettes számú rákfenéi –, amiket nem eszem ugyan rendszeresen, de egyfelől néha megkívánom a tartalmatlan szendvicsek, a krumplival tunningolt só és a vízízű kólák különös egyvelegét, másfelől még mindig van három kuponom az egyik hamburgergyárhoz. Búcsúzom a banántól, narancstól, mandarintól, úgy általában a most kapható gyümölcsök nagy részétől, sokféle tejterméktől, csokoládéktól és más édességektől – legalábbis ezeket alaposan vissza kell szorítanom, ahogyan egy ideig a kedvenc töményről is lemondhatok (egy üveg valószínűleg a havi antipatrióta-keretem nagy részét elvinné).

Valószínűleg az eddiginél több időt töltök majd piacokon – remélem, oda még nem szivárogtak be a multik, nem tudnék elképzelni két őstermelő kofa között egy piros bézbólsapkás hamburgerárust –, és a termékek címkéinek tanulmányozásával. Amelyeken nemcsak azt nézem majd meg, hogy az adott élelmiszer hol készült, hanem azt is, hogy mennyibe kerül – és megpróbálom összevetni azzal, hogy mennyivel költök többet annál, mintha vehetnék olcsóbb külföldit is. Persze még az is meglehet, hogy semmivel – legalábbis most ezzel biztatom maga.

Egyébként pedig tudom: a patriotizmus minden pénzt megér. Akárcsak az, hogy csatlakozhassam a nemzet Ferencének törekvéseit szóval, tettel, hallgatással is erősítők elszánt táborához. Ön is csatlakozna? Vagy eddig is patrióta vásárló volt? Vagy inkább csakazértis csak külföldit vesz most már? Hülyeségnek tartja az egészet? Írja meg!