Újra mer nagyot álmodni a kormány

Van az állami költségvetés, aminek vannak bevételei meg kiadásai. Ha az utóbbiak kisebbek (nem számítva az adósságtörlesztésre fordított összeget), akkor lehet csökkenteni az adósságot. Emellett van a GDP: ha a nemzeti össztermék nő, akkor egyre nagyobb az a szám, aminek százalékában az X összegű adósságot nézzük, így az arány egyre kisebb lesz. Ha még az X is csökken (mert ugye a bevételek meg a kiadások...), akkor meg egész szépen lehet államadósságot csökkenteni. Kicsit (nagyon) leegyszerűsítve ennyiről szól az államadósságcsökkentés, vagy, ha úgy tetszik az államadósság elleni harc, melyben újabb célt jelentett be ma reggel a kormányfő.

Orbán Viktor azt mondta, szeretné, ha 2012-ben a GDP 70 százaléka alatt lenne az államadósság, a ciklus végére pedig a mértéke közelebb lenne a 60, mint a 70 százalékhoz. A kormány írásban a konvergenciaprogramban tette közzé 2011 áprilisában az elvileg azóta érvényes államadósság-csökkentési pályát. A már a Széll Kálmán-terv alapján született ütem szerint 2012-ben 72,1, a ciklus, illetve 2014 végére 66,7 százalékra szorítanák le a jelenlegi 80 százalék közeléből a rátát.

A kormányfő azt ígérte, egy héten belül ismét bejelenti az államadósság néhány százalékos csökkentését. Ezt valójában már júniusban megígérte, amikor, a mostani lépéshez hasonlóan, az államosított magánnyugdíjpénztári pénzek segítségével vágtak jelentősebb összeget az államadósságból. Akkor ez döntően a portfoliókban rejlő állampapírokat jelentette, 1345 milliárd forinttal csökkent egy lépésben az államadósság, a ráta így 81 százalékról 77 százalékra ment le. (A nominális GDP 2010-ben 27 ezer milliárd forint volt, ennek egy százaléka így 270 milliárd forint. 1345 milliárd tehát közel 5 százalékot jelent, a magyarázat a tizedesekben, illetve az idén már magasabb GDP-ben rejlik.)

Az 1345 milliárdos összeg után viszont lényegében csak részvények, illetve ugyancsak döntően részvényekre épülő befektetési jegyek maradtak az államhoz került magánpénztári portfoliókban, így most nagyobb izgalommal várhatjuk, miből is jön össze további néhány százalékpontnyi adósságcsökkentés. Mivel nagyobb részvényeladásokról nem lehetett hallani, a kormány pedig még június elején visszaváltott néhány tízmilliárd forintnyi befektetési jegyet, akad olyan találgatás is, miszerint a Mol-részvények visszavásárlásával csökkent, de még mindig itt levő, lehívott, de fel nem használt IMF-kölcsönrészlet visszaadásával próbálkozna a kormány.

Nem látjuk a nyugdíjalapban lévő vagyon szerkezetét, így azt sem, hogy annak milyen elemeit és hogyan lehet értékesíteni – mondta Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest vezetője. A tisztánlátást nehezíti az is, hogy a kormányzati kommunikációban számos ötlet elhangzott már, mire költenék a nyugdíjvagyont, a listán a ppp-kiváltás éppúgy szerepelt, mint a MÁV, a BKV adósságának konszolidálása vagy a 240-260 milliárd forint hatásúra becsült áfabukta következményeinek a megfizetése. Igaz, Romhányi ez utóbbi kapcsán megemlítette: az áfakifizetéssel a nyugdíjvagyon felhasználását valójában nem lehet összekötni, az egy olyan egyenlegrontó kiadás lesz, amit a nyugdíjportfolió értékesítése nem kompenzálhat, hiszen a részesedésértékesítés statisztikai szempontból nem számít bevételnek a költségvetésben.

Az államhoz nagyjából 3000 milliárd forintnyi nyugdíjvagyon került, ebből a reálhozamok kifizetése és az állampapírok júniusi „beváltása” után körülbelül 1300-1400 milliárdnyi vagyon maradhatott, részben befektetési jegyben, részben részvényben, ingatlanokban. A mostani piaci környezetben azonban nem látszik, hogy akár részvényeket, befektetési jegyeket, akár ingatlanokat igazán jó áron el lehet-e adni.

Nagy tervek voltak

A kormány tervei eddig is elég ambiciózusak voltak, miközben már eddig sem igazán látszott, hogyan sikerülhet megvalósítani őket – mondta az Indexnek Bebesy Dániel. A Budapest Alapkezelő portfoliómenedzsere hangsúlyozta: a költségvetési kiadásvágások inkább rövid távon alkalmasak az adósság kisebb mértékű csökkentésére, hosszabb távon az GDP/államadósság hányadosban a nevező, azaz a gazdasági növekedés alakulása érdekesebb. (Persze rossz kiadási struktúra mellett kinőni sem lehet csak úgy az államadósságot.)

Miközben a korábbi, „majd kinőjük az államadósságot” alapú kormányzati kommunikációban 180 fokos fordulat következett be, arról nem látszik tudomást venni a gazdaságpolitikai irányítás, hogy a növekedési oldalon alapvető problémákat jeleznek az elmúlt időszakban megjelent számok. A növekedés makroszinten is elhibázott, a kormány elsősorban az szja-ra koncentráló adócsökkentésével kapcsolatban igazolódni látszanak a korábbi kritikák, miszerint ez egy alapvetően gazdag, de alacsony fogyasztási hajlandósággal bíró rétegnek segített, a növekedést viszont így nem támogatta. Emellett komoly gondok vannak a beruházási környezettel, a jogbiztonság nem megfelelő, az adóváltozások is aláásták a beruházási kedvet.

Az üdvözölhető, hogy az államadósság-kérdést a kormány komolyan veszi, de egyelőre úgy tűnik, mintha a görög-helyzet, az európai adósságválság nyomán csak azt realizálták volna, hogy ez a probléma nagyon fontos a befektetőknek. Ugyanakkor viszont az kérdés, hangsúlyozta Bebesy, hogy a befektetők feltétlenül azt díjazzák-e, hogy milyen gyors ütemben csökken az adósság: a nagy számokkal, óriási ütemmel való dobálózásnál alighanem többet érne egy valamivel kisebb ütemű, de hitelesnek tűnő csökkentés, mely mögött egy értékelhető pálya rajzolódik.

Nehezen elképzelhető

Nagyon kockázatos az a kommunikáció, amit most a kormány folytat, mondta Romhányi. A miniszterelnök ugyanis még a Széll-tervben és a tavasszal aktualizált konvergenciaprogramban vállaltnál is ambiciózusabb lépésekről beszélt, miközben a gazdasági környezet romlott. „Kezd olyan lenni a helyzet, mint a 2002-t követő években volt, amikor úgy zajlott a költségvetési tervezés, hogy a pénzügyi kormányzat mondott egy három-ötéves időtávot, amikorra biztosan el fogjuk érni a 3 százalékos deficitet, aztán megnézte az utolsó adatot, majd a kettő közé rajzolt egy egyenest. Az egyenes évről évre meredekebb lett, mígnem egyszer eljött az újratervezés, új dátumokkal, új egyenesekkel” – fogalmazott.

Most hasonló a helyzet: a Széll-terv teljesülése egyre kétségesebb, „eddig semmi nem látszik megvalósulni belőle, azon a fázison pedig már rég túl kellene lenni, hogy legalább annak örülünk, hogy elkészült egy ilyen terv”. A legsúlyosabb tételek „szinte nullán vannak”, mondta Romhányi, példaként említve a rokkantnyugdíjak ügyét. Idén 220 ezer rokkantnyugdíjast terveztek felülvizsgálni, ám eddig mindössze 1500 vizsgálatot folytattak le, és csak minden tizedik esetben találtak visszaélést. Ha év végéig sikerülni is a 220 ezres tervet tartani – erre persze szinte semmi esély nincs –, akkor is vélhetően csak 20-22 ezer embert találnak, miközben százezres nagyságrendű reaktiválást terveztek.

Ha határértéken teljesül az Orbán által most említett mindkét cél, vagyis 2012 végén éppen 70 százalék, 2014 májusában 65 százalék lesz a GDP-arányos adósság, az jön ki, hogy egyensúlyos költségvetéssel és a 3 százalékos jegybanki inflációs cél elérésével 4 százalék fölötti GDP-növekedést kellene elérni – készített gyors kalkulációt Romhányi Balázs. Ezeknek a tényezőknek a teljesülése külön-külön is kétséges.

Ilyen mértékű gazdasági növekedésnek Romhányi szerint „nem látszik sem az alapja, sem a forrása”. Az eurózóna válsága elhúzódónak tűnik – maga a miniszterelnök is arról beszélt, hogy Európában nem lesz gyors kilábalás –, így a magyar gazdaságot felpörgető dinamikus exportbővülés nem várható.

Vagyis csak a belső fogyasztás húzhatná a gazdaságot, azonban a kormányzati kommunikáció ígérete, miszerint „kiteljesül az arányos adózás”, vagyis megszűnik az szja-rendszerben az adójóváírás, épp ez ellen hat. A gazdagoknak kedvező adóváltozásból nincs érdemi fogyasztásbővülés, ami érthető, „ilyen körülmények között, aki egy kicsit is gondolkodik, az megtakarít, ha módjában áll” – fogalmazott Romhányi. Ha az adójóváírás megszűnik, az alacsonyabb keresetűeknek még kevesebb elkölthető pénzük lesz, vagyis észrevehető mértékben csökkenhet a magánfogyasztás is.

A közberuházásoktól sem lehet gazdaságélénkítést várni, épp ellenkezőleg: egy egyensúlyi, vagy ahhoz közelítő költségvetés teljesítéséhez nagyon komoly gazdaságpolitikai szigorra, újabb megszorításokra lesz szükség. Jelentős közberuházások, állami vagy önkormányzati fejlesztések nem indulhatnak, hacsak nem a bevételi oldalon akar jelentősen erősíteni a kormányzat – az sem látszik azonban, hogy ott milyen adónemeken van még érdemi mozgástér, „az adójóváírás eltörlése ehhez messze nem elég, míg a fogyasztási adók máris a lehetséges csúcson vannak, ráadásul nehezen elképzelhető növelésük még tovább fékezné a belső fogyasztást”.

Ráadásul ilyen körülmények között, a szűkülő belső fogyasztás és a deficit nélküli büdzséhez szükséges gazdaságpolitikai szigor miatt nagyon valószínű, hogy az MNB által tervezett 3 százalékosnál alacsonyabb lesz az infláció. Ennek a következménye az lesz, hogy a 4,1 százalék körülinél is nagyobb GDP-növekedés kellene ahhoz, hogy a parlamenti ciklus végére tényleg közelebb legyen az államadósság a 60 százalékhoz, mint a 70-hez.