Hordó gurult a meztelen testen

"Hogy rázzuk a rongyot, nézz rám, tizedes" – a rongyrázásra utalással némi iróniát véltünk felfedezni abban, hogy a hordógurítási ünnepség előtt ez a réges-régi ostoba Exotic-szám szólt a hangszórókból, amelyekből bő negyedóra múlva már "hozzáértő vendégek és politikusok" mondták a köszöntőket. Pedig nem volt rongyrázás, derült ki két órával később, amikor visszatértünk a dunaújvárosi hídfőhöz: pörkölt rotyogott egy tálban, hozzá sör dukált, üdítő és tömött sorokban ácsorgó munkások.

Gurítás hegynek fel

A fizikai megpróbáltatásokból most azonban nemcsak a munkaruhás dolgozók vették ki a részüket, hanem a többé-kevésbé elegáns úri közönség is. A nemzetiszínűre festett hordót ugyanis a mélyebben lévő dunavecsei hídfőtől kellett a magasabban lévő dunaújvárosihoz, tehát hegynek felfelé gurítani.

Lefelé persze könnyebb lett volna, de állítólag attól féltek a szervezők, hogy könnyebben megindulhat a hordó, és akkor nem lesz, aki megállítsa (bár nem tűnt olyan komolynak a két part közti szintkülönbség). Mondjuk, ha annak idején Rátóton is így gondolkodtak volna, nem születik meg a csikótojás legendája – persze az is igaz, hogy a hordóból a gurítás végén nem bújt ki semmi.

Pedig bújhatott, egyenesen fröccsenhetett, robbanhatott volna. Mint ahogyan történt 1974-ben, amikor az algyői Tisza-híd építésekor úgy döntöttek, felidézik azt a régi hídépítő hagyományt, hogy akkor, amikor a híd szerkezetkész lesz, átgurítanak rajta egy hordót. Akkor a gurítás végén abból a hordóból akartak inni, ami órákig állt a napon, majd megjáratták a hídon – idézte fel beszédében az első, balul sikerült ünnepség emlékét Apáthy Endre, a Hídépítő vezérigazgatója.

Magyar, olasz

Most nem volt ilyen malőr, a hordó az emelkedőn is rendben megérkezett. Az első métereken Kálmán András dunaújvárosi polgármester gurította a gurítás közben az olasz trikolórt idéző hordót. Ő korábban, még az emelvényen állva, kevésbé izzadtan és lihegve arról beszélt, hogy megvalósult egy magyar álom, ugyanis a dunaújvárosi híd megépítése, egy új közlekedési folyosó nyitása Graz és Nagyvárad között nemcsak a helyiek számára, hanem az egész országnak fontos.

Magyar valóság lett a magyar álomból, mondta Kálmán András, és nem tudta kihagyni, hogy ne említse meg: ez a híd összeköti Pannóniát Hunniával, a Keletet a Nyugattal. Igaz, amikor átsétáltunk Pannóniából Hunniába, majd vissza, nem éreztünk komoly változásokat, de ehhez talán ott kellene élnünk régebben (biztos például, hogy Dunaújvárosban dolgozó dunavecseiként örülnénk annak, ha nem hatvan kilométeres kerülővel, kiszámíthatatlanul járó komppal, vagy motorcsónakkal kellene munkába járnunk).

Sztalin híd, Made in Romania

Visszatérve a hunniai hídfőre: a polgármester elindította a hordót, és a zörgés közben sem lehetett nem meghallani az ilyenkor advekvát poénféleségeket "a politikus végre fizikai munkát végez" gondolatkörben. Kötelező, közhelyes tréfáknak nem voltunk híján korábban sem. A szakik megérkezésekor a "hát ide már mindenkit beengednek?, persze, láttad, a polgármester is itt van" párbeszéd színesítette a napot, de nem lepődtünk meg a "legyen Sztalin híd, a város is Sztalinváros volt, aztán majd átnevezik ezt is" észrevételen sem akkor, amikor arról volt szó, hogy a hídnak még nincs neve.

Míg ezen méláztunk, a polgármester derekasan gurított a nehéz szakaszon. Ezen a hunniai oldalon ugyanis már egy réteg aszfalt is fedte a hídra vezető utat, a nyári útjavításokról ismert szélvédőgyilkos módon, felszórva kaviccsal. Fenn a hídon, majd a pannóniai oldalon, ahol még a pőre vasszerkezeten (Made in Romania, hirdette a nem kellő gondossággal lemázolt felirat) kellett gurítani, már sokkal könnyebben ment a dolog. Ezt tanúsíthatja Huszti kolléga is – akit korábban már megdicsért a tömegből valaki, hogy a melósokat fotózza, "az ő vérükkel, verejtékükkel épült ez a híd" –, ugyanis az út végénél maga is megtett néhány kört a hordóval.

Nem mintha a gurításra nem lett volna elég jelentkező. Lökték a hordót öltönyös urak, jól öltözött asszonyság, mérnökök is – "legalább a hordót gurítsd egyenesen, ha már egy egyenes vonalat nem tudsz húzni", jegyezhettünk fel egy újabb kihagyhatatlan poént –, és még arra is odafigyeltek, hogy minden vállalkozótól és alvállalkozótól, beszállítótól és az alvállalkozók alvállalkozóitól is legyen valaki, aki gurít. Így aztán volt elég ember, ugyanis alvállalkozókból itt sincs hiány: csak olyan cégből, amely a nevét feltüntette a munkaruhán vagy valamelyik gépen, hetet számoltunk össze. Az egyik cég dolgozója az út végén modern Herkulesként még a feje fölé is kapta a hordót – munkavédelmi sisak nélkül!

Júniusra felöltöztetik

De ezen most nem akadt fenn senki, a fürgébbek már a pörköltért álltak sorban, a lassúbbak még a hídon kutyagoltak valahol. A hídon, amely most ugyan már szerkezetkész, ám még korántsem kész. "A hidat még ezután kell felöltöztetni" – mondta Tímár Gyula, a Hídépítővel konzorciumban építkező Vegyépszer első embere, és mi elképzeljük, ahogy a zordon munkásemberek csipkébe, bársonyba, gyöngyös koszorúba, de legalább aszfaltba, zománcfestékekbe csinosítják a 9000 tonnás vasszerkezetet.

Hogy milyen lesz felöltöztetve, az június végére kiderül. Akkor ugyanis már nem hordóknak kell gurulnia rajta, hanem autóknak, bicikliknek és egyszer talán majd kamionoknak is. Grazból Nagyváradra, de legalábbis Pannóniából Hunniába.