Frigyszezon

Fenti soraimat nem társadalomkritikának szántam, annál inkább önéletrajzi visszaemlékezésnek. A saját esküvőmön sikerült produkálnom ugyanis életem legszörnyűbb lerészegedését. Bizonyára az izgalom okozta, s talán az ősszel szokatlanul meleg időjárás is hozzájárult, mindenesetre tény, hogy a szertartás után elfogyasztott néhány pohárka megártott. Izgalmamban, és a melegre való tekintettel, a családi trakta terepéül kiszemelt étteremben további pohárkákkal gyógyítottam megrendülni készülő szervezetemet. Rövidesen összetűzésbe keveredtem friss feleségem frissnek kevésbé mondható unokafivérével. A konfliktus forrása ősi és férfias jellegű volt: kié a konyak?! Az enyém lett, de később ennek már nem örültem annyira. Rövid távon üdítőleg hatott a szerzési győzelem mámora. A konyak azonban nem üdítő, s hosszabb távú hatása szignifikánsan elkülönbözik a frissítő italokétól.

Nem sokkal a konyak-kúra megkezdése után például illedelmesen bemutatkoztam egy kedves hölgynek a rokonságból és érdeklődtem, hogy milyen ágon is ismerjük egymást, illetve vajon mikor találkoztunk utoljára. A kedves hölgy kissé idegesen közölte, hogy ő szült, és szerinte nem kéne többet innom. A továbbiakra nem emlékszem, s bár akkoriban még nem volt mobilba épített digicam, fényképek azért így is készültek. Az esküvői albumot nézegetve ma már úgy tűnik, jó muri lehetett. A telefonnal "visszafényképezett" fotók tanúbizonysága szerint néhányszor rövid ideig a levegőben tartózkodtam, később pedig a földön, hosszabban.

Biztosan azért törtek fel belőlem az emlékek, mert ilyenkor, nyár végén van a legtöbb esküvő, s az utóbbi időben részt is vettem jónéhányon. Általános tapasztalatként azt szűrtem le, hogy az esküvőkön az alkoholfogyasztáshoz hasonló stabil szerepköre az anyakönyvvezetőnek van még. Míg azonban az alkohol szociális hatásának tudományos feldolgozására számos kísérlet történt már, az anyakönyv-vezetés diszciplináris feltérképezettsége csököttnek mondható. Pedig vajon szemet hunyhatunk-e a nyilvánvaló tény fölött, hogy anyakönyvvezetők százai évente sok ezerszer az életet egy hajóhoz hasonlítják?! Vajon tudjuk-e, hogy miért kell ellentmondást nem tűrő, szinte osztályfőnöki határozottsággal felszólítani az ifjú párt, hogy csókolják meg egymást?! Biztos-e, hogy abban az esetben is egy nagy közös út kezdetének kell nevezni a polgári szertartást, ha az ifjú pár 5 éves gyermeke a háttérben rohangál? A fagyos hangulatra való tekintettel sok esetben nem volna-e helyesebb a polgári szertartást inkább gyámügyiratkezelési eljárásnak nevezni? Joggal gyanítható-e, hogy a versmondó lány és a gitáros fiú temetésre is ugyanezzel a műsorral jár haknizni? Megengedte-e Tóth Árpád, hogy azt a négy sort a versből kiemelve idézzék? A bal mell felett vagy alatta kell-e viselni a nemzeti színű szalagot? Mikor vásárol az önkormányzat egy rendes CD lejátszót? Miért nincsenek férfi anyakönyvvezetők? És leginkább: most akkor kell neki pénzt adni, vagy hogy van ez?!!

A magam részéről bízom benne, hogy úttörő jellegű kérdésfelvetéseim hozzájárulnak majd az anyakönyvvezetés jelenéről és jövőjéről szóló társadalmi párbeszéd kialakulásához. Hiszem, hogy kiemelt prioritású ügyként kell kezelnünk a hazai anyakönyvvezetés kérdését! Hazánk fiataljai a házasságkötő teremben, az anyakönyvvezető személyén keresztül találkoznak először a jogbiztonságot nyújtó, gondoskodó állam fogalmával. Itt értik meg, hogy az általuk alapított család egész nemzetünk építőköve, és itt tudják meg, hogy az élet egy hajó, s benne matróz minden férfi és nő, de a mentőcsónak a válás!

Most pedig csókolják meg egymást.