A tükörben egy zsidót láttam

CNN
2010.09.25. 14:41
A fiatal lengyel neonáci nő felnőttként tudta meg, hogy nemcsak ő, de szkinhed férje is zsidó származású. A kommunista Lengyelországban rengeteg családban titkolták el a szülők származását a gyerekek elől. Pawel és Ola történetét a CNN dolgozta fel.

Pawel a zsinagógában ül és a Tórát olvassa, imádkozik és a rabbi tanácsait hallgatja. Gyerekkori szerelmével, két gyermeke anyjával elégedett, boldog embernek tűnnek.

Forrás: CNN
Forrás: CNN

Ám ő és Ola hosszú utat járt be: gyűlölködő neonáciként kezdték, majd át kellett esniük a sokkoló, frusztráló felismerésen, miszerint mindketten zsidó származásúak, hogy végül a varsói ortodox zsidó közösség tagjaiként éljék mindennapjaikat – írja a CNN a róluk készült dokumentumfilm alapján.

Pawel és Ola 12 éves korukban ismerték meg egymást Varsóban, ahol egy iskolába jártak. Tinédzseréveik végére mindketten a varsói neonáci körhöz tartoztak.18 évesek voltak, amikor összeházasodtak. Olát pár évvel később kezdte gyötörni egy régi, már-már elfeledett beszélgetés a mamájával, holmi zsidó gyökerekről.

A választ végül a varsói Zsidó Történeti Intézetben találta meg, ahol 10 évszázad lengyelországi zsidó emlékeit őrzik. Miután kiderült, hogy zsidó származású,úgy érezte, Pawel felmenőinek is utána kell néznie.

„Valamiért meg kellett tennem... hihetetlen volt – de kiderült, hogy mindkettőnknek zsidó gyökerei vannak. Sokkoló volt. Nem számítottam arra, hogy megtudom: zsidó a férjem.”

Csontvázak a szekrényben

A II. világháborút a korábbi lengyelországi zsidóság alig egytizede, 350 ezer ember élte túl. A következő 25 évben a többségük az emlékek és a kommunista rezsim elől külföldre menekült.

A Lengyelországban maradók közülsokan nemcsak a környezetük, de még a saját gyerekeik elől is titkolták a származásukat, hogy megvédjék őket: az antiszemitizmus Európában régóta Lengyelországban a legerősebb.

„Fogalmam se volt, hogy mondjam meg neki. Korábban mindegy volt, hogy punk volt vagy szkinhed, verekedett-e emberekkel vagy sem, így is-úgy is szerettem. Akkoriban a szkinhedmozgalom nagyon erős volt Lengyelországban.”

Még ki se heverte a sokkot, de máris neonáci férje elé kellett állnia a hírrel: mindketten zsidó származásúak. Amikor Pawel meglátta az intézetben kapott dokumentumokat, hazament számon kérni a hírt a szülein, akik erre felfedték előtte a családi titkot.

„Színtiszta nacionlaista voltam. Szkinhedként minden a fehérek uralmáról szólt, abban hittem, hogy Lengyelország a lengyeleké. Hogy a zsidók a világ pestise, a világra leselkedő legfőbb gonosz. Legalábbis akkoriban Lengyelországban, amikor mindenről a zsidók tehettek, mindenki így gondolkodott.”

„Nehéz megmondani, mit éltem át, amikor megtudtam, hogy zsidó vagyok. Először arra gondoltam, hogy hogyan fogom ezt elmondani a környezetemnek. Mit mondok a haveroknak? Bevalljam vagy ne? Dühös voltam, szomorú, bizonytalan, tele félelemmel.”

Idővel Pawel dühe és zavarodottsága enyhült, és megkereste a lengyelországi főrabbit, Michael Schudrich-t. „A tükör nagy problémát jelentett. Nem tudtam belenézni. Egy zsidót láttam. Gyűlöltem őt, aztán hozzászoktam, végül megbarátkoztam vele.”

„Megkerestem itt a rabbit – meséli Pawel a zsinagógában – és azt mondtam neki, hogy rabbi, itt ez az irat a kezemben, állítólag zsidó vagyok, és a szüleim is valami ilyesmit magyaráznak. De ki ez a zsidó, és mit jelent ez? Segítsen, különben megbolondulok.” Pawel és Schudrich az évek során összebarátkoztak, a főrabbi a pár mentorává vált.

„Nem mondom, hogy nincs bűntudatom, de ez nem olyasmi, amiért ostoroznom kéne magam. Sajnálom akiket megvertem, de nem kárhoztatom magam. Azok viszont joggal kárhoztatnak, akiket bántottam” – mondja a 33 éves Pawel.

Ma mindketten a varsói zsidó közösség aktív tagjai: Pawel kóser mészárosnak tanul, Ola a zsinagóga konyháján a kóser előírások betartását felügyeli.

„A tény, hogy mindketten szkinhedek voltak, csak növeli a megbecsülést, amit irántuk érzek. Amiért ott voltak, ahol, aztán megértették hogy ez nem jó így, és elfogadták, hogy azokhoz tartoznak, akiket korábban gyűlöltek, pedig meg is futamodhattak volna” – meséli róluk a főrabbi.

„Azt hiszem, ez a történet arról szól, hogy senkit nem szabad leírni. Az számít, ahol most tartanak, nem az, hogy tíz éve mit csináltak. Az embernek megvan az a határtalan képessége, hogy változzon, néha akár a jó irányba."