Tudtuk, nincs visszaút

Ha valakinek eddig gyanús volt, hogy az arab világot a feje tetejére állító forradalmi hullámhoz valahogy köze kell legyen a pénznek és a kábítószernek, annak tetszeni fog, amit Rania Salah Seddik kairói diák mesél. „Nagyjából két éve egyre kevesebb lett a hasis Egyiptomban. A hasist jellemzően nem büntetik nálunk, mármint a fogyasztást. A terjesztőkre lecsapnak a rendőrök, de még inkább beszálltak az üzletbe. Elkezdtek drágábban újraelosztani."

Az egyik ilyen újraelosztási akciót filmezte le az alexandriai Khaled Said, aki a forradalom szimbolikus alakja lett. Ő volt az, akit a felvétel miatt a nyílt utcán agyonvertek a rendőrök, és akinek az esetéből készült Facebook-oldal a tüntetők fő kommunikációs eszköze lett. Ez az ügy szimbolizálta a rendőrség elképesztő brutalitását.

De miért pont ez az eset, ha a kínzás mindennapos gyakorlat volt a rendőrségnél, és rengeteg hasonló eset történt az utóbbi években? Az áldozat társadalmi státusa miatt. „Khaled Said a középosztály feletti rétegből származott, családjának, barátainak és ismerőseinek megvoltak az eszközei, hogy felkeltsék a figyelmet az ügy iránt." Vagyis nem teljesen véletlen, hogy éppen ő lett a szimbolikus figura.

Rania éppen olyan, amilyet az új generációs tüntetőkről szóló egyiptomi tudósítások alapján elképzeltünk. 29 éves, a világra nyitott, idegen nyelveken beszélő, a Facebookon aktív kairói fiatal, aki most éppen Budapesten, a Central European Universityn tanul politikatudományt. A tüntetések kezdetekor szünet volt az egyetemen, így hazarepült, és kiment a Tahrír térre. A kezét nem a rohamrendőrökkel vívott harcban, hanem még Budapesten törte el.

Jönnie kell a forradalomnak

A világ Egyiptomon kívüli része nem figyelt fel az előzményekre, de a forradalom nem a semmiből jött. Seddik korábban is járt tüntetésekre, amelyeken jellemzően néhány százan voltak. „Olyan volt a helyzet Egyiptomban, hogy mindannyian tudtuk, valamikor jönnie kell a forradalomnak. Közben pedig el se tudtuk képzelni, hogy a néhány százból egyszer egymilliós tömeg lesz."

Családjával, amely szerinte egyiptomi mércével a középosztály feletti réteghez tartozik, nem beszéltek túl gyakran a politikáról. „Apám nem szerette Mubarakot, de mindig úgy volt vele, ezt szokta meg, ez a helyzet. Ha arról láttunk híreket, hogy tüntetőket vertek meg, azt mondta, maguknak csinálták a bajt.”

Khaled Said megölése után azonban az apja hozzállása is megváltozott, és amikor Seddik kiment tüntetni, már ő is egyetértett vele. Az ő példájuk is mutatja, tényleg ezzel az esettel telt be a pohár.

Ez itt a pillanat

Seddik nem az első naptól kezdve vett részt a tüntetéseken, de amikor látta, hogy forronganak az utcán, hazarepült, és éppen a düh és az igazság péntekjének nevezett tüntetésre érkezett meg. Barátaival kiment a Tahrír térre. „Tudtuk, eljött a pillanat, és innen nincs visszaút. Éreztük, hogy most addig leszünk kint, amíg meg nem bukik Mubarak.” Azon a pénteken sokan meghaltak, ő maga megúszta egy kis könnygázzal, de azt mondja, ekkor már nem a félelem volt a meghatározó érzés.

Alaposan felszerelkeztek a tüntetésekre, szereztek maszkokat, ecetet és síszemüveget a könnygáz ellen. „A Tahrír téren megvalósult a tökéletes demokrácia. Mindenről közösen szavaztunk, olyan volt, mint egy külön ország” - mondja Seddik. A tüntetések fontos jellegzetessége volt, hogy az ellenzéknek szinte egyáltalán nem volt vezetője, és ezt a jelenséget kívülről nem is igazán lehetett érteni.

Nincs szükség vezérre

„Ez nem volt probléma. Az volt a közös cél, hogy Mubarak mondjon le, ehhez nincs szükség vezérre. És ezzel szinte mindenki egyetértett. Ha valaki felemelt mondjuk egy el-baradeies táblát, mindenki lehurrogta, hogy ez nem erről szól. Ezért működött az, hogy muszlimok, keresztények, iszlámisták, a legkülönfélébb emberek tudtak együttműködni a téren. Egyáltalán nem beszéltünk arról, mi lesz Mubarak után. Amikor egy iszlámista fiúval beszélgettem, és mondtam neki, hogy az alkotmányból ki kellene venni az iszlámra vonatkozó részeket, ő nem ellenkezni kezdett, csak azt mondta, ne foglalkozzunk még ezzel” - meséli Saddik.

Látszott, hogy ez nemcsak közösségi kérdés, mindenkinek egyesével személyes ügye lett. Kairóban az emberek kijöttek az utcára, sok helyen a szomszédok először kezdtek el beszélgetni, meséli. A téren esténként fesztiválhangulat volt, tánccal és tűzrakással. És meglepően kevés hasissal. Igaz, Seddik minden este hazament, mert családja nem engedte, hogy kint alujdon, de aztán reggel visszatért.

A katonák eleinte nem voltak a tüntetők ellen, ahogy a tudósításokból is kiderült. Szerinte kifejezetten kedvesek voltak, aztán ahogy telt az idő, egyre türelmetlenebbé váltak. A hadsereg nem volt igazán érdekelt abban, hogy elhúzódjon az instabil időszak, és ezt ki is fejezték a katonák. „A második héten már látszott, kezd elegük lenni. Volt, akit nem engedtek be a térre, másoktól elvették a személyes tárgyait."

A téren ugyan végig fennmaradt a forradalmi hangulat, de a második hét végére úgy tűnt, Kairó többi részében kezd visszatérni az élet a szokásos menethez. Neki pedig vissza kellett jönnie Magyarországra, ezekkel a felemás érzésekkel. Éppen azon a napon repült vissza Budapestre, amikot a híressé vált Google-alkalmazott, Váel Gonim szabadon engedésével új lendületet kaptak a tüntetések.

Nincs katarzis

A személyes történetéből így épp a katarzis hiányzik, amit Mubarak lemondásakor éreztek a téren. Ő egy prezentációt tartott akkor az egyetemen. “Innen úgysem lehet ezt igazán átérezni”.

Barátaival azóta is minden nap beszél, és azt mondja, nagyon izgatottak az emberek most Egyiptomban. Mindenki, akit ismer, valami újba akar kezdeni, élni akar az új lehetőségekkel, vállalkozni akar. Persze ő sem tudja megmondani, mi lesz, ahogy arra sem tippel, hova fejlődnek az egész régió eddigi rendjét felborító forradalmak. Iszlámista fordulattól nem igazán tart. „A Muzulmán Testvériség főleg arra volt jó, hogy Mubarak velük ijesztgethessen mindenkit, valójában nem olyan népszerűek. A nemzettudat fontosabb most, mint a vallás - mondja, és hozzáteszi: - Bármi is lesz, jobb lesz, mint Mubarak alatt.”