Tripoli az apokalipszis után

Abdul Hakim a mai napig emlékszik a verések minden egyes másodpercére. Nem is tud róla sokáig beszélni, annyira traumatizálta az időszak, amit a tripoli Abu Szálem börtönben töltöt 1998-tól 2002-ig. Most mégis derűs és mosolyog, mert amikor a líbiai fővárost elfoglalták a Muammar Kadhafi diktatúrája ellen fellázadt harcosok, az őrök elmenekültek, a rabok elszöktek, és a börtön most üresen áll. Abdul Hakim és cellatársa, Abdul Basszet most járnak itt szabadulásuk óta először, és borzadállyal vegyes örömmel keresik meg a kis cellát, ahol 12 másik emberrel együtt raboskodtak.

Hatos osztály, tizenkettes cella

„Akkoriban nem ilyen volt a cella” – mondja Abdul Hakim, ahogy körülnéz a körülbel 15 négyzetméteres, kopár szobában. „Nem volt lefestve a fal, nem voltak ablakok, a plafonon befolyt az esővíz, volt, hogy egész éjjel a vizet itattuk fel a padlóról  —szörnyű volt.” Megmutatja, a fal melyik részére firkálta a francia nyelvleckéit egy darab faszénnel, amivel megpróbálta megőrizni a józanságát.

„Mindenki tanult ember volt itt, orvos, mérnök, nyelveket tanítottunk egymásnak fejből, és megpróbáltuk memorizálni a Koránt—én a feléig jutottam. Volt időnk bőven. De néha elveszítettük a hitet, hogy valaha is kijutunk” – mondja. Egy kis lukon a szomszéd cella lakóival is tudtak kommunikálni, így tartották egymásban a lelket. Rengeteg papírdarab hever mindenhol, amire a foglyok imákat írtak, leveleket fogalmaztak, vagy amin a német nyelvtant gyakorolták. A kis élelmiszerdobozok fedelei, amiben az ennivalót kapták.

Mindkét férfit azzal vádolták, hogy összeesküvést szőttek Kadhafi ellen. A mai napig nem tudják, hogy honnan jött ez a vád vagy ki jelentette fel őket. Amikor bezárták őket, még azt sem mondták meg nekik, meddig fognak ülni. „Azt mondták a rendőrök, hogy csak öt percre visznek el, aztán négy év lett belőle. Ismerek valakit, aki 33 évet ült így. Líbiában nagyon könnyű volt eltűnni. Az volt a mondás, hogy aki az Abu Szálembe kerül, az olyan, mintha meghalt volna” – mondja Abdul Basszet.

Az első hónapokban egyáltalán nem lehetett kimenni a cellából, ami a kisebbik baj volt. „Este tízkor kezdődött, és reggel hatig tartott. Bekötötték a szememet, rákötöztek egy székre, a széket hátradöntötték, aztán ütötték a lábamat botokkal és kábelekkel. Közben arról faggattak, hogy kik voltak a társaim az összeesküvésben. Az első éjszaka után vért vizeltem, nem láttam, és nem tudtam járni. De utána második éjjel megint visszavittek, és újra megvertek. Nagyon szomorú tapasztalat volt” – mondja Abdul Hakim meglepő visszafogottsággal.

Furcsa derűvel néz végig celláján és az üres, felforgatott és kifosztott börtön nyomasztó folyosóin, ahol most patkányok rohangálnak a földön fekvő szemét és szétszórt élelmiszer között. „Boldog vagyok, és nem csak magam miatt, hanem egész Líbia, sőt az egész emberiség miatt. Kadhafi veszélyt jelentett mindenkire” – mondja. 2002-ben szabadult, amikor a rezsim kicsit lazított a brutális elnyomáson, sok politikai foglyot elengedtek, és még az Abu Szálem-beli állapotok is javultak valamennyit.

Tripoli Mad Max

A csupán néhány napja elesett Tripoli szombaton még mindig nem volt a felkelők kezén. Egy negyedben még harcoltak, bár jóval kisebb intenzítással, mint eddig. Helyenként orvlövészek rejtőznek a magaslatokon, és az alapvető szolgáltatások sem álltak helyre. Alig van áram, és teljesen megszűnt a vízellátás—az augusztusi afrikai melegben ez könnyen katasztrofális állapotokat idézhet elő a kétmilliós városban.

Az utcákon mindenütt barrikádok vannak, sokat kiégett kocsikból építettek, fegyveres felkelők álldogálnak körülöttük—van köztük olyan, aki nem lehet több 15 évesnél. Nem túl jó a közbiztonság sem, van, ahol fosztogatnak, és állítólag sok köztörvényes bűnöző is az utcára került. De az emberek mégis kezdenek kimerészkedni, és most először sokan hangot mernek adni örömüknek, hogy a Kadhafi-rezsimet elsöpörte a forradalom. „Nincs áram, és csak kevés víz van és ennivaló. Én mégis boldog vagyok” – mondja egyszerűen a 40 éves Mahdi, aki egy kórházban dolgozik. „Egy szabad ember” – mutat a mellette álló kisfiára, aki talán három éves lehet.

Igaz, van olyan is, aki ennyire nincs oda az új helyzetért, és a felkelőket sem szereti. „Muammar alatt volt áram” – mondja tömören Mohammed, aki egy gyógyszertárban dolgozik. „Azt pedig ne mondja nekem senki, hogy a NATO a demokrácia miatt bombázott minket. Szerintem a pénzünket akarja.” Mohammed elég óvatos ahhoz, hogy hozzátegye: tudja, hogy milyen erőszakos tetteket hajtottak végre a kadhafista erők az elmúlt hónapok polgárháborúja alatt, és „ezt nem támogatom”.

A város legszörnyűbb helye egy elhagyatott kórház, ahol körülbelül kétszáz rothadó holttestet találtak néhány nappal ezelőtt. Az épület előtt rémálomba illő alakok mászkálnak, önkéntesek, akik próbálják eltakarítani a holttesteket és fertőtleníteni a kórházat, és a gyomorkavaró bűz ellen  gázmaszkokkal védekeznek. A bejáratnál egy orvos álldogál, aki most van itt először, és láthatóan sokkban van. „Isten irgalmazzon nekünk” – mondja tompán, végignézve a nejlonzsákokba csavart vagy egyszerűen csak hordágyokon fekvő halottakon, akik körül legyek keringenek ezerszámra.

Egyelőre nem tudni, pontosan mi történt itt, ki és hogyan ölte meg ezeket az embereket—úgy tűnik, amikor a harcok elérték ezt a negyedet, a személyzet elmenekült, és itthagyta őket. Orvosok azt mondják, a halottakat a harcokból hozták be a múlt héten. Egy részük kadhafista harcos, de vannak köztük civilek is. További ötven holttestet egy raktárépületben találtak pénteken Tripolitól délre—helyi lakosok azt mondják, a Kadhafi-párti milicisták ölték meg őket.

Az biztos, hogy a kaotikus állapotok ideálisak arra, hogy egyes emberek a saját kezükbe vegyék a törvényt. Állítólag sok kadhafista harcost kivégeztek a felkelők. Több történet is kering leszámolásokról Kadhafi- és felkelőszimpatizáns családok és csoportok között is, bár ezek hitelességét képtelenség ellenőrizni.