Jasszer már nem fél a helikopterektől

A fénnyel elárasztott kis focipálya bizarr látványt nyújt, bár első ránézésre nincs vele semmi probléma. A mesterséges gyepet magas rács veszi körül, hogy ne szálljon el a labda, a rácsra pedig reflektorokat erősítettek, hogy este is lehessen rajta focizni. A gyepen tizenéves forma gyerekek rohangálnak a labda után, őszintén szólva nagyobb lelkesedéssel, mint hozzáértéssel, de a körülményeket tekintve ez sem rossz.

A körülmény a nehéz, tompa dübbenések szinte soha nem szűnő háttérzaja. A szír kormányerők ágyúzzák a szomszédos települést. De a legtöbb ember már észre sem veszi, a játékosok biztosan nem, ahogy feszült koncentrációval rohannak a labda után.

Az élet szinte minden része tele van ilyen éles kontrasztokkal Szíria északi részén, a török határtól a körülbelül Idlib-Aleppo vonalig terjedő sávban, ahova az Index a felkelőkkel szimpatizáló csempészek segítségével jutott be. A szír kormány nagyrészt elveszítette a vidék feletti ellenőrzést. Itt az FSA (Free Syrian Army), a felkelők katonai szervezete az úr, egy civilekből és a hadseregből elszököttekből verbuvált gerillacsoport.

Megvagyunk

A kormány még nem adta fel teljesen: a nagyobb városokat ellenőrzik, és a városokon kívül is van néhány kisebb támaszpontjuk. A török-szír határon fekvő Azaazban komoly harcok folynak az FSA és a kormányerők között. De a köztes zónában már hónapok óta megszűnt az államhatalom és virágzik a forradalom. "Senkinek nincs már pénze, de azért megvagyunk. Ez egy mezőgazdasági környék, segítünk egymásnak, senki nem éhezik" - mondja Jasszer Alhádzsi, egy helyi üzletember és aktivista.

A településekről az emberek nagy része elmenekült – a legtöbben Törökországba –, de az élet mégis normálisnak érződik. A határtól mintegy húsz kilométerre lévő Ma'ariban például sok bolt nyitva van, az utcákon motorbiciklivel száguldoznak az emberek – az autó túl sokat fogyaszt, és az olajembargó bevezetése óta nagyobb megemelkedtek a benzinárak –, házaik előtt férfiak üldögélnek, gyerekek játszanak. Sok épületet leégett, ugyanis áprilisban bevonult a hadsereg, nagyjából véletlenszerűen kifosztott és felgyújtott néhány házat, aztán újra kivonult, mondják a helyiek.

A kormányépületek üresen állnak – sok településről már majdnem egy évvel ezelőtt elkergették a rendőrséget és a mukhabaratot, a titkosrendőrséget –, a pártszékházakba az FSA költözött be, a falakra pedig a régi-új szír zászlót festették (a Ba'ath párt által bevezetett zászlókat leszaggatták), meg különböző forradalmi szlogeneket. A városok irányítását ad hoc bizottságok vették a kezükbe, meg az FSA. Ők szervezik a kenyérosztást, a sebesültek kijuttatását Törökországba, az utánpótlás behozatalát, jórészt saját zsebből.

A települések szélén FSA-ellenőrzőpontok vannak, nézik, nem próbálnak-e beszivárogni a kormány ügynökei, a rettegett sabíha, akiknek a nevéhez sok mészárlás fűződik. A falvak közti utakon közlekedők folyton feszülten kémlelik az eget, nézik, nem jön-e helikopter. Áram hol van, hol nincs. Sok helyen megrongálódtak a vezetékek, a generátorok, ráadásul a kapacitás békeidőben sem volt elég. Víz sincs mindenhol elég. Dél felé, Aleppóba és azon túl problémás a közlekedés, mert az utakon kormány-ellenőrzőpontok vannak.

Az FSA nincs jól felszerelve: Kalasnyikovok, egy-egy gránátvető, pár házilag barkácsolt rakéta. Külföldi felszerelésnek nem látni nyomát. De a különböző csoportok között egyre jobb a koordináció. Az Azaazban lévő kormánytámaszpontot például több irányból is támadják, és nagy lendületben vannak.

Senki nem kétli, hogy a város hamarosan teljesen a felkelők kezére kerül. Két nappal korábban a kormányerők egy egész támaszpontot feladtak a várostól délre a nem szűnő támadások miatt. Ha a határellenőrzőpontot is elfoglalják, akkor megnyílik a Törökország felé vezető főút.

A cél a terrorizálás

Az ágyúzás Azaazban hétfőn öt ember ölt meg, de a felkelők azt mondják, két tankot is megsemmisítettek. Sok épület meg van rongálódva, bár a város nagy részén nem annyira extenzív a kár. Az utcák szinte teljesen üresek, de furcsa módon még mindig látni néhány civilt, egy-egy gyereket is. Egy férfi, aki a háza előtt ül meglehetősen leverten, csak széttárja a kezét és bámul, amikor megkérdem, miért van még itt. "Nincs hova mennem" - mondja végül.

Egy kormánykatona, aki néhány nappal korábban dezertált és állt át az FSA-hoz, azt mondja, a tisztek explicite azt a parancsot adták, hogy a lakosságot kell terrorizálni az ágyúzással. Egy másik dezertőr egy másik alakulattól azt mondja, a katonáknak azt mondták, a városokból már elmenekült a lakosság, és csak terroristák – az al-Kaida – van ott. Akármi az igazság, a kulcs ez: a pusztítás lényegében random, a gránátok és a rakéták rendszer nélkül hullanak a szerencsétlen városra, a lakóházakra ugyanúgy, mint az FSA-állásokra.

Azaazon kívül, ahol nincs harc, a legtöbb ember jókedvűnek tűnik. Pont ugyanazt a felszabadultságot látni az arcukon, mint Líbiában vagy Egyiptomban a tavalyi forradalmak alatt: mintha megkönnyebbültek volna és visszanyerték volna a tartásukat azzal, hogy nem hagyják magukat és ellent mernek állni a fegyveres erőnek.

Jasszer azt mondja, soha nem volt még ilyen büszke, mint az elmúlt egy évben. Egy paraszt, aki krumplit szed a földjén alig néhány kilométerre Azaaztól, és akinek a házán egy nagy luk tátong egy rakétától, csak mosolyog, amikor megkérdem, nem fél-e a helikoptertől, ami talán tizenöt perccel korábban még a fejünk fölött keringett és a várost lőtte. Megrázza a fejét: "Már nem."