Amikor a futball megrengetheti a társadalmat
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Külföld cikkek
- Legalább hárman meghaltak egy buszbalesetben Norvégiában
- Ketten meghaltak az osztrák Alpokban egy lavinában
- Jóslatok 2025-re: háború tör ki Nagy-Britanniában, visszatér a pestis, majd eljön a világvége
- Két nőt megkéseltek karácsonykor, belehaltak a sérüléseikbe
- Vészhelyzetet hirdettek Oroszországban
A győzelmek hatalmas ünneplést hoztak a továbbjutó országokban, de egy-egy nem várt vagy súlyos vereség szinte nemzeti tragédiával is fel tud érni – a vébék alatt ráadásul az is többször bebizonyosodott, hogy akár halálos áldozatokkal is járó, véres tüntetéseket nemcsak a vereségek, hanem a győzelmek is kiválthatnak. A futballnak az érintett országokban komoly társadalomegyesítő szerepe van, ezért is válthat ki ilyen felfokozott érzelmeket, ugyanakkor az egész társadalmat megrengető eseményeket csak számos tényező együttállásakor indított be a történelemben.
Bár, mint a Honduras és Salvador között, egy közép-amerikai vébéselejtező apropóján kitört 1969-es háborúcska is mutatja, nem szabad alábecsülni egy meccs lehetséges következményeit, azért a néhány napig tartó tüntetéseken túlmutató politikai felforduláshoz sok tényező együttállása szükséges egy focimeccsen kívül. Érdekes, hogy a két leginkább elhíresült világbajnoki kudarc (már ha nem számoljuk a brazil–német 1-7-et, aminek még nem volt ideje legendává válni) az 1950-es Maracanazo és az Aranycsapat '54-es veresége sem indított el különösebb politikai eseményeket.
Vöröskeresztesek a "futballháborúban", 1969-ben
Fotó: Express
A házigazda braziloknak Uruguaytól elszenvedett, súlyos nemzetlélektani következményekkel járó veresége a riói döntőben és az NSZK elleni 2-3 is inkább össztársadalmi sokként, nehezen gyógyuló traumaként él ma is az emlékezetben. Burjánzottak a különféle népi összeesküvés-elméletek (a csapat-összeállítás magyarázataitól odáig, hogy a nyugatnémetek autókkal fizettek volna a magyar játékosoknak), még utcai tüntetések is voltak.
Brazíliában a legnagyobb a tét
A hírhedten polarizált Brazíliában már tavaly nyáron komoly tüntetések robbantak ki, miután kiderült, hogy a vébét korrupciós ügyek lengik körül, a stadionépítések költségei messze meghaladják majd a tervezettet, miközben nem jut elég pénz az egészségügyre, az oktatásra és szükséges infrastrukturális fejlesztésekre. Brazíliában a vébé megrendezésének, és a 7-1-es történelmi vereségnek egészen konkrét politikai következménye is lehet.
Már a nyitómeccsen is jókora füttykoncert fogadta Dilma Rousseff elnök asszonyt, és a döntő végén, a díjátadásnál is többen fújoltak, amikor őt mutatta a kamera. Októberben elnökválasztást tartanak, és a kampányban könnyen Rousseff ellen fordíthatják a vébé körüli visszás kérdéseket. A brazil elnök a vébé előtt még 50 százalék környékén állt a közvélemény-kutatásokban, miközben az ellenzéki szavazatok két jelölt között is megoszlanak, de elemzők sebezhetőnek tartják, a kampány pedig még nem indult be. Az is sokatmondó, hogy 2012 végén még 60 százalék ítélte meg pozitívan Rousseff munkáját, mostanra azonban ez 34 százalékra csökkent.
A berni döntőt követő „focialista forradalom” miatt a rendőrség közel 500 embert állított elő, a belügyi iratok és Majtényi György kutatásai szerint voltak köztük felháborodott szurkolók, a (kényszerből akkor Kinizsi néven szereplő) Fradi kemény magjához tartozók és „utcai jampecek” is. A győzelemnek persze nálunk is komoly rendszer-legitimációs szerepe lett volna, hasonlóan az 1952-es, 16 aranyérmes helsinki olimpiához, de politikai megtorlásokról például nem tudunk.
A futball tényleg nagyon fontos, főleg a diktatúrákban, de azért lehet, hogy időnként túl van értékelve.
– összegezte Szegedi Péter szociológus-sporttörténész az Indexnek.
A berni vereség 1954-ben
A döntő után jött a baj
A futballválogatott vébésikerei Argentínában is összehozták a társadalmat, és feledtetni tudták a nehéz gazdasági helyzetet, a kiugró inflációt és a Cristina Fernández de Kirchner elnök embereit is érintő korrupciós botrányokat. A vébédöntő után órákkal aztán zavargások törtek ki a dél-amerikai országban, a vereséget korábban békésen viselő tömegből többen kiválva megtámadták a rendőröket Buenos Airesben. Legalább hetvenen, köztük tizenöt rendőr is megsebesült, több mint ötven embert pedig őrizetbe vettek. La Platában a rendőrség tíz embert vett őrizetbe rendzavarásért. A zavargások ellenére a többség felszegett fejjel viselte a vereséget. A Reuters és az AP helyszíni tudósítóinak nyilatkozva többen azt mondták, hogy ugyan nagy pofont kaptak a döntőbeli vereséggel, de szerintük nagyon szépen helytállt a válogatott a vébén.
Pedig Magyarországnak is megvoltak a politikai botrányokat is gerjesztő focikudarcai már az '54-es berni vereség előtt is. Az 1924-es olimpiára fő esélyesként utazott ki a csapat, ehhez képest még a nyolc közé sem jutottak be. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy 3-0-ra kikaptak a teljesen ismeretlen egyiptomi válogatottól, az emberek nem akarták elhinni a Párizsból érkező híreket.
A politika a magyar idegenlégiósokban találta meg a megfelelő bűnbakot.
Főleg a cionista klubokban, a Maccabi Brünnben és a Hakoah Wienben játszó zsidó focisták nemzeti elkötelezettségét kérdőjelezték meg – írta Szegedi a Magyar Narancsban (pdf). A parlamentben komoly vita alakult ki a vereségről, Gömbös Gyula az „internacionális professzionizmust” támadta vehemensen.
Valójában a pocsék körülmények, a patkányos szálloda és a szövetségi sikkasztások közepette inkább csak iszonyatos balszerencsénk volt az „egyiptomi csapásként” emlegetett meccsen: nyolc kapufát rúgtunk, az ellenfél meg mindhárom támadásából betalált. Az olimpiai bajnok az európaiak elképedésére (a dél-amerikai focit addig nem nagyon ismerték a kontinensen) Uruguay lett, ahol azon nyomban nemzeti ünneppé is nyilvánították a győztes döntő napját, hogy aztán 1930-ban ők rendezhessék az ország függetlenségének százéves évfordulóján az első labdarúgó-világbajnokságot is.
Az alig kétmilliós Uruguay futballhegemóniája azt is megmutatta, hogy egy kis ország is mindent elérhet, de a sportsikereket igazán hatékonyan először az olasz fasizmus használta ki. Minden győzelmet a latin faj diadalának újabb bizonyítékaként tálaltak, a testedzés kultuszának templomaiként hatalmas stadionokat építettek, a sport népszerűsége pedig közvetve a politikai mozgalmakat gyengítette.
Amikor a harmincas évek világverő olasz válogatottja hazai pályán világbajnok lett '34-ben, a döntő előtt Mussolini személyesen buzdította a csapatot, „az azzurrik a Duce nevében és jelenlétében szerezték meg újabb címüket” – írták a másnapi újságok. Amikor a négy évvel későbbi, Franciaországban rendezett világbajnokságon hangos tiltakozás fogadta az olaszokat, Pozzo, a minidiktátor szövetségi kapitány vezetésével a játékosok addig álltak fasiszta szalutálással, amíg a füttyszó el nem halkult – ők pedig a döntőben minket legyőzve védték meg a címüket.
Marseille-ben Algériáért
Az Egyesült Államok és Franciaország is kint volt a vébén, de komolyabb tüntetések mégsem a két válogatott, hanem Mexikó és Algéria szereplése miatt robbantak ki a két országban. Los Angelesben akkor is több embert őrizetbe vettek, amikor Mexikó továbbjutott a csoportkörből, és akkor is, amikor végül búcsúzott a vébétől. Algéria történelmi sikert ért el, először jutott be az egyenes kieséses szakaszba, aztán a legjobb 16 között vérzett el. Több ezer algériai bevándorló ünnepelte a válogatott sikereit Franciaország több városában, Marseille-ben azonban kövekkel dobálták meg a rendőröket, autókat gyújtottak fel. A Le Monde szerint radikális tüntetők használták ki az ünneplő tömeget, 74 embert őrizetbe vettek.
1938-ban Budapesten is nagy tömeg várta az ezüstérmes csapatot a pályaudvaron, a játékosokat éltették, viszont a kapitány lemondását követelték
– mondta Szegedi Péter. Ez persze nem volt akkora kudarcélmény, mint az '54-es, a politika sem ugrott rá annyira. A két világháború közötti időszakban egyébként is az olimpiák voltak politikai szempontból a legfontosabb dicsőséggyűjtő terepek. Közismert, hogy az 1936-os berlini olimpia megrendezése mennyire fontos volt Hitlernek, de a konzervatív rezsimek „a profi sportként működő labdarúgásra általában is ferde szemmel néztek, mert azt sokan zsidó biznisznek tartották” – tette hozzá a sporttörténész.
Az argentin tüntetők bekerültek a világsajtóba
Fotó: Michel Clement
Az ünneplés áldozatai
Kolumbia jelenti a másik végletet. A kolumbiai válogatott győzelmei amekkora örömet jelenthettek a helyieknek, akkora biztonsági kockázattal is jártak: a sikereket követő utcai ünneplésekben végül összesen tizennyolcan haltak meg. Az áldozatok egyike csak tizennégy éves volt. Hiába tiltották be az alkoholt, a győzelmi mámorban mindig előkerült egy-egy fegyver, ami rosszul sült el. Bővebben már írtunk erről itt>>>
A futball-világbajnokság legnyilvánvalóbb politikai kihasználása az 1978-as argentínai vébé volt. Két évvel az esemény előtt puccs döntötte meg a baloldali Peron hatalmát, az országot vezető katonai junta
a világbajnoksággal nemzetközi helyzetét igyekezett stabilizálni, otthon pedig győzelmekkel elfojtani az elégedetlenségeket.
Az utóbbi részben sikerült, igaz csak bundával: állami szinten vették meg és verték bucira a perui válogatottat, így jobb gólkülönbséggel bejutottak a döntőbe, ahol aztán a hollandokat is legyőzték. Az ország renoméját viszont nem sikerült fényesre sikálni, a Plaza de Mayon napról napra tiltakozó, a rezsim által elrabolt és megölt gyerekeikért tüntető anyák a vébé hírverése révén bekerültek a világsajtóba, néhány év múlva pedig fontos szerepük volt a katonai diktatúra felszámolásában.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
