Minden falnak két oldala van

Nem ámítom magam azzal, hogy képes vagyok elfogulatlanul írni arról, ami a Közel-Keleten történik. Ugyanakkor azzal sem hitegetem magam, hogy az „én igazságom”, az egyetlen igazság. Abban viszont biztos vagyok, hogy senki sem tud teljes(ebb) képet alkotni anélkül, hogy megismerné, átgondolná és megszívlelné a másik fél álláspontját. Téved, aki azt hiszi, hogy a háborúban álló országok polgárai egymás ellenségei. Megvisel és összetör minden halálhír, kétségbeesetten keresgélek a friss hírek között, rakéták robbannak a fejem felett, és két kutyával rohangálok naponta többször a bunkerszobába – amit mostanra egész otthonosan kicsinosítottam.

Ahogy ebből a fenti mondatból is kitűnik, az élet egyáltalán nem zajlik a normális mederben, és akkor nekünk még jó dolgunk van. Gázában ugyanis már rég nem zajlik semmilyen mederben: a várost a legvadabb horrorfilmek vagy lövöldözős számítógépes játékok végkifejletéhez lehet csak hasonlítani – vagy talán még inkább a végkifejlet előtt álló bizonytalansághoz. Ez az írás két héttel az után született, hogy Tel Avivban - ahol már öt éve élek - felhangzottak a légiriadót jelző szirénák. Akkor nem lepődtünk meg különösebben, volt már ilyen. Ma viszont - amikor a Hamász ellenállói izraeli katonai egyenruhában, alagutakon át próbálnak bejutni Izraelbe, a hadsereg pedig mentőket bombáz - mert a terroristák ezeken menekülnek a kórházak tetejéről kilőtt rakéták útnak indítása után - azt hiszem, sokunk nevében mondhatom, hogy más emberré formálódtunk. 

Hogy történhetett meg mindez?

Izrael hadserege több mint két hete kezdte meg az Erős Szikla hadműveletet a Hamász ellen, válaszul a Gázát uraló ellenállás számtalan rakétájára, amelyeket eleinte még csak Izrael déli városai kaptak, majd a légiriadók elérték Tel Avivot is. Mindezt egy 2012-ben kötött fegyverszünet után, amit Hillary Clinton zongorázott le annak idején – és aki egyébként a mostani ügy kapcsán is brillírozott néhány amerikai tévé show-ban. A kívülállóknak egyértelmű a helyzet: az agresszor Izrael halomra gyilkolja a palesztinokat, hogy megkaparinthassa Gázát, és eltörölje Palesztinát a Föld színéről. Azóta több mint ezer ember halt meg Gázában, a világ pedig mintha egy emberként csakis Izrael fejét követelné, ignorálva minden korábbi eseményt, amelyek a jelenlegi állapotokhoz vezettek: a közös felelősséget.

Palesztin édesapák nyilatkoznak a gyermekeik fájdalmas elvesztéséről, az interjúkban pedig arról győzködnek: ezek az emberek nemhogy terrorszervezetként könyvelik el, de kimondottan szeretik a Hamászt, és inkább meghalnak a hazájukért, minthogy behódoljanak az őket elnyomó cionisták hatalmának, akik őket elűzték, és évtizedeken át egy nyomornegyedbe kényszerítették.

Ez az ő valóságuk - ideát viszont egész más valóságot látunk: az izraeliek ugyanis szerencsére nem azonosak azzal a két tucat tébolyulttal, akik tapsviharral köszöntik a gázai robbantásokat. Az országban másfél millió arab van, főként muzulmánok, de akadnak keresztények is, és rengeteg városban - mint például Haifán vagy Tel Aviv Jaffában - egy emberként tüntetnek a háború ellen. Ahogy egy jaffai arab barátom fogalmazott: "Mindkét félre mérgesek vagyunk, a Hamász csinálja a balagant" - mondja héber szlenget fűzve a mondandójába. 

Ugyanakkor koránt sem ilyen rózsás a helyzet a gázai palesztinokkal: vezetőik, a Hamász a palesztinok szenvedéseit véres kardként hordozva agitálja a világot a cionisták ellen, az anti-Izrael kampányokba pedig rengetegen szállnak be nem tudván, hogy a zsidók infrastruktúrát és üzemeket hagytak maguk mögött Gázában, amelyekkel az új lakosok javíthatták volna az életminőségüket – de a betelepülők inkább felégettek mindent, minthogy létrehozzák „az arab Tel Avivot”. Miközben ideát felnőtt egy békés generáció, a nagyszüleink kortársainak – egyes esetekben vált, máskor valós – tetteiért kapjuk a rakétákat a fejünkre. Ugyanakkor tény: egyfajta buborékban élünk, és nem szembesülünk naponta a palesztinok szenvedéseivel, pedig ignorálni őket nem megoldás. Ez egy olyan probléma, amit csak együtt tudunk kibogozni. Sok történetet és sorsot kell megismernünk, és tisztában kell lennünk a történelemmel is - már csak azért is, mert a palesztinoknak is tartozunk annyival, hogy védelmet biztosítunk nekik, ha már a többi arab ország nem fogadta be őket.  

Egyre több palesztin személyes története lát napvilágot arról, hogyan fosztotta meg őket a Hamász otthonuktól, hogyan kötelezi a szervezet védelmi pénz fizetésére a térség keresztény lakosait, és hogyan nevelnek tökéletes emberi pajzsokat gyerekekből – abban bízva, hogy mindezt (és még többet) Izrael nyakába varrják, amely így a globális szociális elszigetelődés áldozata lesz.

Egyenlőtlen küzdelem?

"Egyenlőtlen küzdelem” – mondják sokan. Szerintünk is az. Izrael egyenlőtlen küzdelmet folytat egy olyan politikai vezetés ellen, akik kilóra adják el halott palesztin gyerekek képeit az anti-Izrael szalagcímekért cserébe, a nyugati média pedig boldogan fogadja, hisz sztori van, és a második világháborút megelőző zsidógyűlölet is épp kezd visszatérni a divatba: zsidók boltjait törik fel, zsinagógákat témadnak, és Európa-szerte borzasztó kényes dolog a zsidókérdés. Pláne az izraeli kérdés - mert sokan készpénznek veszik, hogy minden izraelit az Illuminati pénzel, és mind palesztin gyerekekre lő hobbiból. 

A mi valóságunk ezzel szemben az, hogy bár Izraelt vádolják agresszióval, Tel Avivban másfél percünk van az óvóhelyre menekülni (mostanság átlagosan napi háromszor) a déli városokban viszont non-stop riadó van, és nekik mindössze tizenöt másodpercük marad fedezékbe vonulni.

Egyenlőtlen a küzdelem, mert a Hamász vezetői gyerekeket szállító mentőkben, mecsetekben bújnak el, a tűzszünetet pedig arra használják fel, hogy tengeren, terroralagutakon keresztül tömegével hatoljanak be Izraelbe – felfegyverkezve. Egyenlőtlen a küzdelem, mert amíg a világ nem vonult utcára több száz ezer szír lemészárlását követően, amint Izrael a téma, Európa azonnal forrong. És persze egyenlőtlen, mert van egy fél, amely hajlandó lenne egyezséget kötni, és egy, amely nem egyezkedik, nem fogadja el Izrael létezését, és nem törekszik semmiféle békére.

Ebben a pillanatban mi itt Izraelben kizárólag a katonaságban, és az izraeli hadászat vívmányaiban bízhatunk - ők pedig, odaát kizárólag a közvéleményben. A világ mérges ránk, amiért van felettünk egy rakétapajzs, amely az elmúlt 13 napban több, mint 1500 rakétát védett ki. És bár a napi száz-százötven rakéta 90%-át leszedi (ami rendkívül látványos, így történik) azért jó tudni, hogy a fennmaradó tíz százalék is több, harminc halálos áldozatot jelentett Izraelben. Ebből kettő ártatlan civil, egy háromhónapos csecsemő kritikus állapotban van, de benzinkutat robbantottak fel és házakat romboltak le a Hamász rakétái - köztük egy Hebronban élő arab családét is. 

Tisztában vagyok vele, hogy a gázai áldozatok száma ennek sokszorosa – ám míg Izrael azért a világ egyik legdrágább országa, mert elképesztő mennyiségű pénzt fektet – jogosan – a biztonságba, addig a Hamász vezetője az elmúlt tíz év Gázának szánt adományait fegyverkezésbe, saját luxuskocsikba és négy feleségbe fektette, a polgárait pedig hagyta védelem nélkül senyvedni. Nem kell túl szofisztikáltan gondolkodni, hogy az ember feltegye a kérdést: ki a felelős a gázai civilek haláláért - a  Hamász, vagy Izrael? Egyértelmű választ adni erre a kérdésre lehetetlen - hiszen egyénenként, politikai és vallási meggyőződésenként változik, ki hogyan látja a helyzetet. 

De akkor hogyan tovább?

Ami a személyes meggyőződésemet illeti – és ez talán sokaknak furcsán hangzik majd, hiszen Izraelben van az otthonom –, én szabad Palesztinát akarok. És emellett ugyanígy szabad Izraelt is. Nem hiszek a „ki volt itt előbb” játszmában, amellyel mindkét fél extrémistái vagdalkoznak (hiszen mindkét kultúrának ugyanúgy helye és joga van a térségben létezni), és végképp nem hiszek a sérelmek megtorlásában, mert vallom, hogy mindkét fél nagyjából egyenlő arányban sokat tett a békétlenségért. 

A békés együttélésben hiszek, és abban, hogy hogy senki se érezze magát kevesebbnek vagy többnek másoknál a származása vagy a vallása miatt. Itt szeretném elmondani, hogy az interneten terjedő, a cionista összeesküvéseket "leleplező" mesteri videókban bemutatott szélsőjobbos hazafi cionisták éppen olyan kínos kisebbség Izraelben, mint Magyarországon a buziverő extraszuperszélsőjobbos turbómagyarok. Minden országban vannak radikális, mások kirekesztésén munkálkodó csoportok, és mindenhol vannak a világon mindent és mindenkit elfogadó liberálisok. És persze Izraelben és Gázában is akadnak szabadgondolkodók, akik a dobozon kívül keresik a megoldásokat.

A cionista muzulmán

Izraelben például van egy tizenhat éves srác, Mohammad Zaobi, akinek már a nevéből sem nehéz kitalálni: a fiatalember arab és muzulmán. A csavar viszont az, hogy ezzel párhuzamosan izraelinek vallja magát – és cionistának. YouTube csatornáján hétről hétre beköszön, és elmondja a véleményét az aktuális politikai helyzetről – héberül, arabul, és angolul. Elképesztően hatásos például az a videója, amelyben – a mostani háború kezdetén – ahhoz a két palesztin férfihoz szól arabul, akik elrabolták majd kivégezték a három izraeli kamaszfiút. Amikor pedig szélsőséges nacionalista izraeliek „válaszul” elraboltak egy palesztin kisfiút és kegyetlenül végeztek vele, Mohammad kijelentette: a cionizmust nem szabad összemosni a vallási fanatizmuson alapuló kegyetlenségekkel.

„A cionizmus nem azt jelenti, hogy csak a zsidóknak van helye ebben az országban, hanem azt, hogy a zsidók teremtettek egy országot, ahol mindannyiunknak van helyünk.” A srác odáig merészkedett, hogy amikor egy interjúban megkérdezték tőle, mit tanácsolna, hogyan éreztethetné még inkább a kormány Izrael másfél millió arab állampolgárával, hogy egyenlő tagjai a társadalomnak, így felelt: „Lehetetlen, hiszen eleve minden jogunk megvan: egyetemre mehetünk, munkát vállalhatunk, gyakorolhatjuk a vallásunkat. Egyetlen tanácsom lenne: katonaságra kötelezni a muzulmán vallású izraelieket is – hiszen, ha egyenlőek a jogaik, a kötelességeik is egyenlőek kell, hogy legyenek.” Mohammad nem titkolt szándéka, hogy „ha nagy lesz”, politikusként egyengesse Izrael útját, vagy ahogy ő fogalmaz: „Ezt a csodálatos, demokratikus nemzetet!”

Izraeli összefogás a palesztinokért

Persze az izraeliek között sem ritkák, akik mélyen azonosulnak a palesztinok nemzeti érzelmeivel. Mint minden országban, itt is van jobb és bal oldal – ez utóbbi azt propagálja, Izraelnek el kell szakadnia a valláson alapuló állam fogalmától, és zsidónak, kereszténynek, muzulmánnak, de a bevándorló szudániaknak is azonos jogokat kell biztosítani. Nincsenek is kevesen, és nem halkak: Tel Aviv – Izrael legnyüzsgőbb és legnépszerűbb városa - identitása például alapvetően „balos”. Ha az emberek tüntetnek a magas lakbérek és ingatlanárak ellen, sátrakkal vonulnak utcára, és ott is maradnak hetekig. Ha a háború ellen tüntetnek, magukkal hívják az összes arab haverjukat, és a kulturális sokszínűséget, a kölcsönösen hasznos együttélést propagálják - akár több ezren. David Pearl egy partiproducer barátom izraeli, zsidó, négy éve egy párt alkot egy arab sráccal, és tökéletesen akceptálja, hogy a pasija palesztinnak vallja magát. „Napi két órát vitatkozunk politikai kérdéseken, de megfogadtuk, hogy ha valaha – ne adj Isten – szakítunk, az sosem azért lesz, mert ő arab, én pedig zsidó vagyok. A szeretetet soha nem írhatja a politikai meggyőződés” – mondja.

Gázai gyerekek, zsidó orvosok

Az együttlétezés eszméjét követi a nemzetközi Save a Child's Heart projekt is, amely Izraelben, Tel Aviv elővárosában, Holonban palesztin, afrikai, és iraki gyerekek életmentő műtéteit végzi. A gyerekek történeteiről naponta hallok, a férjem, Matan Attias ugyanis a szervezet egyik gyermekorvosa. „A kardiológiai osztályunkon és az intenzív osztályunkon is találkozunk velük. A gázai, hebroni, betlehemi – azaz palesztin – édesanyák a szervezet költségén, adományokból utaznak Tel Avivba. „Bár a szülők nagy része hálával és kedvességgel tekint ránk, előfordul – főként ha a gyermek egészségi állapota aggasztó -, hogy egyfajta ellenségként tekintenek ránk” – mondja Matan. A szervezet ars poétikája egyszerű: ők nem azzal foglalkoznak, hogy az országok vezetői és hadseregei háborúznak, hanem azzal, hogy minden anya számára egyformán fontos a gyermeke élete. "Akárki akármit mondhat Gázában, a saját szememmel láttam: ideát nem számít, hogy zsidó vagy vagy arab, az számít, hogy jó szándékú ember vagy-e" - mondja egy gázai anya. Hasonlóan járnak el az izraeli magánkórházak is: nemrég például Mahmud Abbász, a palesztin vezető felesége járt itt egy rutinműtéten. 

A palesztin lány, aki élni akar

De mi újság a fal túloldalán? Hol vannak azok a szabadgondolkodók, akik Malala Yusufsaihoz hasonlóan bátran felállnak, és elmondják, mi a helyzet. Van ilyen – igaz, röviddel a „coming out”-ja után Londonba kellett költöznie, mert halálos fenyegetéseket kapott.

Christy videó blogja azzal vált híressé, hogy elmondta a világnak: ő bizony vásárolgatni, tanulni, tornázni, bulizni szeretne, és egyébként is, ő a maga részéről úgy hordja a haját, ahogy neki tetszik. „A palesztin közösség mindig is kivetett magából, mivel az én családom keresztény. Arról nem beszél senki, hogy ők épp olyan kegyetlenül kergetik el a keresztényeket a földjükről ma is, ahogy anno minket a zsidók” – mondja.

Christy egy gyermekkori barátnőjét veszítette el, amikor egy izraeli katona összetévesztette az autójukat egy terrorista kocsijával. „Ugyanolyan típusú és színű kocsi volt, és mindkettőt kilőtték” - meséli. „Kérdés viszont az, hogy az én embereim miért hoznak engem olyan helyzetbe, hogy vadásszanak ránk. Miért tanítanak ötéves gyerekeket zsidókat kövezni? Én, mint palesztin azt mondom: mi más választása lett volna Izraelnek, mint hogy felhúzzon egy falat?”

Facebook-háborúk és Instagram-csaták

Én magam feltétel nélkül hiszek a kommunikációban – gyakran beszélgetek homofóbokkal és zsidógyűlölőkkel (addig a pontig, ameddig értelmét látom), ezért mindenképpen fel akartam venni a kapcsolatot gázai fiatalokkal – akár olyanokkal is, akik a Hamászt támogatják. Tudni akartam, hogy miért. Egy Katarban élő lány segítségével találtam rá a Közel-Kelet Médiakutató Központra, amely arab országok médiumat figyeli, és fordítja angolra. Az első döbbenetet az okozta, hogy megtudtam: a környező arab országok nemhogy támogatnák a Hamasz dzsihádját, de kacagnak rajta. „A palesztinokért gondolkodás nélkül háborúba küldenénk a csapatainkat, de a Hamászért soha. A Hamászért, amelynek a vezetői katari luxushotelekben ejtőznek, míg a tizenhatéves terroristáik kiirtatják a saját népüket?” – hangzik el egy egyiptomi tévéműsorban.

A Központnál akadtam rá a Hamasz pro-palesztina aktivistáit megcélzó hírlevélre is, amelyben hasznos tanácsokat ad a mellettük érvelő kommenthuszároknak. Ilyen például, hogy ha bárki egy vitában a korábbi, Izrael által Palesztinának ajánlott egyezségre hivatkozik – amelyeket ők elvetettek – egyszerűen reagáljanak a palesztinokat ért szenvedésekkel, és ne tágítsanak ettől. Továbbá minden Hamász támadásról hírt adó posztokban kerülni kell a fotókat és videókat a rakétakilövésekről, és ragaszkodni kell a mantrához: „Válaszul a kegyetlen izraeli támadásra a Hamász helyben eszkábált rakétákkal felel, amely természetes reakció az őket elnyomó terrorra.” Ekkor értettem meg, miért jutunk olyan nehezen egyről a kettőre a Facebookon a Hamasz mellett kommentelőkkel: a beszélgetésnek még csak a csírája sem tud kibontakozni az ilyen „copy-paste” mondatok miatt.

Végül az Instagram hashtagekre hagyatkoztam – így találtam rá Ebrahimra, aki Gázában él, és valóban a Hamásznak drukkol. Vele végül eljutottunk oda, hogy azt mondta: „Elfogadnám, hogy a cionisták is a földünkön maradhassanak egy olyan demokratikus országban, amit Palesztinának hívnak.” Azért még egyszer bepróbálkoztam: „És ha Palesztina-Izrael lenne a neve, akkor inkább tovább háborúznál, mint hogy békét kössünk?” A válasz ez volt: „Sajnálom, igen.”

Amikor pedig arról kérdeztem, miért játszóterekről, lakóházak elől, mecsetek elől lő rakétákat a Hamász, (annak ellenére, hogy Izraeltől hivatalos értesítést kaptak a civilek evakuálására), azt mondja: „Gáza nagyon szűkös. Nincs más hely, ahonnan lőhetnénk. Egyébként is, inkább halunk meg hősként, minthogy a cionisták talpnyalói legyünk." Meggyőződésekkel nehéz vitatkozni - egy gázai kamaszt pedig nem sikerült megkérdeznem, nem menne-e inkább Tel Avivba egyetemre, mint hogy meghaljon az egyetlen ügyért.

És a következő generáció?

A Kids Creating Peace alapítvány amely palesztin és zsidó gyerekeknek szervez közös programokat. A Tel Aviv-i szervezet zsidó és arab önkéntesei muzulmán iskolákba látogatnak el, máskor a palesztin gyerekek érkeznek zsidó iskolákba, és kreatív játékokon keresztül igyekeznek megmutatni: ha legyőzik az egymástól való félelmüket, barátok is lehetnek

Karen Berg, az alapítvány igazgatója azt szokta mondani: „A gyerekeink a jövőnk.” Mélyen egyetértek, és az egyetlen megoldást a tanításban, taníttatásban látom. És pontosan ez az az ok is, amiért 2009 óta ennek az alapítványnak ajánlom fel a könyveim bevételének 11%-át. Mert ha nem tanítjuk meg a gyerekeket arra, hogy ne kövessék el a mi hibáinkat, a világunk hamarosan lángokba borul. Ha meg akarjuk adni nekik a lehetőséget arra, hogy boldog, hosszú életük legyen ezen a bolygón, nem nevelhetjük őket gyűlöletre – sem a fal semelyik oldalán, sem bármelyik országban.