Máté, Mirella
11 °C
13 °C

Recepciós voltam a nemzeti marihuánaboltban

2014.08.07. 10:54
2012 novemberében, az elnökválasztással együtt tartott népszavazáson két amerikai állam, Washington és Colorado a marihuána rekreációs célú használatának legalizálása mellett döntött. Coloradóban már vagy fél éve üzemelnek a hivatalos fűtrafikok, Washingtonban azonban csak most júliusban sikerült megnyitni az első néhányat. Seattle-ben, az állam legnagyobb városában 600 ezren élnek (a teljes agglomerációban több mint 3 millióan), rájuk jelenleg egyetlen hivatalos bolt jut. Mivel a Microsoft vendégeként pár napot amúgy is a városban töltöttem az Imagine Cup innovációs verseny alkalmából, a hivatalos program végeztével a nyakamba vettem a várost, hogy megnézzem, milyen egy igazi nemzeti marihuánabolt.

Füstbe ment terv

Seattle egyetlen hivatalos marihuánatrafikja, a Cannabis City a város Sodo nevű kerületében van, bő 20 perc buszozásra a belvárostól. Nem egy különösebben turistacsalogató környék, bár ha az ember elnéz észak felé, még látszanak a városközpont felhőkarcolói, előttük a város sportbüszkeségei, a Seahawks és a Mariners stadionjai. A másik irányban meg nagyjából ez:

unnamed

Aki nem tudja, mit keressen, sosem találja meg a boltot, ami egy jellegtelen szürke épületben, minden különösebb cégtábla vagy hivalkodó hirdetés nélkül húzódik meg egy autószerelő műhely és egy Subway szendvicsező szomszédságában. A sárgára mázolt ajtó mellett postaláda, fölötte pár centis felirat: Cannabis City. Az ajtóra ragasztva pedig ez az üzenet vár:

unnamed (3)

„Sajnos kifogytunk a marihuánából, keddre érkezik utánpótlás” – világosít fel a biztonság kedvéért még egyszer az ajtó mellett álldogáló Cannabis City-pólós fekete srác. Ő Ty, aki egyébként eladó lenne a boltban, de most ez a hálátlan feladat jut neki már második napja. Jobb híján beállok mellé eligazítani az érdeklődőket, közben mesél a legális marihuánabizniszről.

Plusz áfa, plusz áfa, plusz áfa. Plusz áfa.

Bár a hivatalos nyitásig még vagy fél óra hátra lenne, 1-2 percenként érkeznek, majd távoznak csalódottan a vevők. Zavarbaejtően sokfélék, az első kuncsaft például rögtön egy élő karikatúra: raszta haj, palesztin kendő, meghatározhatatlan mintájú póló, lassú, kásás beszéd. Aztán három ázsiai lány jön, a University of Washington lila W-logós cuccaiban, utánuk egy ősz hajú, hatvan körüli bácsi, drága napszemüvegben és US Navy-s baseballsapkában. Aztán egy rendszergazda külsejű, szakállas srác, „Nem használok Binget, a feleségem úgyis tud mindent” feliratú Microsoft-pólóban. Egyik sem tűnik különösebben mérgesnek, amiért hiába jött, inkább azt kérdezik, hol van a legközelebbi legális bolt. A harmadiknál már én vágom rá Ty helyett, hogy Tacomában, vagy 30 mérföldre, de már ők is kifogytak az áruból.

„Tudod, ki volt az első vevőnk?” – találja ki a gondolatom Ty. „Egy 65 éves nyugdíjas csaj, igazi őshippi, szerintem Woodstock óta nem jött le a cuccból. Idejött nyitás előtti nap este hétre kempingszékkel, hálózsákkal, aztán itt aludt az ajtó előtt. Két grammot vett, azt mondta, az első adagot odaadja a múzeumnak, állítsák ki.”

unnamed (4)

A Cannabis City július 8-án nyitott meg, 11-én pedig kénytelen volt bezárni, mert kifogyott a teljes raktárkészlete. „13 font (közel 6 kg) füvet adtunk el két és fél nap alatt, igazi népünnepély volt, az emberek órákat álltak a sorban” – meséli Ty. Aztán két hétre kénytelen volt bezárni a bolt, míg utánpótlást szerez. Az már kitartott majdnem egy hétig. „Nem akarom azt mondani, hogy az állam ott szívatja az egész iparágat, ahol éri, de az az igazság, hogy az állam ott szívatja az egész iparágat, ahol éri” – mondja Ty. Nézzük például az adókat: a rekreációs marihuánán 25 százalékos különadó van, így képtelenség a feketepiaccal versenyezni árban.

Ahonnan én jövök, ott 27 százalékos forgalmi adó van mindenen, próbálom vigasztalni. Az se teljesen normális, ismeri el, aztán kifejti a maga 25-ösét, és be kell látnom, hogy ebben a versenyben ő nyert. A termesztő elülteti, felneveli és learatja a marihuánát, eladja a feldolgozónak – itt jelentkezik az állam 25 százalékos adóért. A feldolgozó füstölésre alkalmas formára hozza, csomagolja, ellenőrzi, eladja a boltnak – itt jön még egyszer 25 százalék adó. Végül a bolt eladja a végfelhasználónak, és itt az állam harmadszor is rácsap 25 százalékot. A szokásos áfán felül (ami egyébként Washington államban 9,5 százalék). Ez a gyakorlatban úgy jön ki, hogy egy gramm fűért a feketepiacon az ember fizet 8-9 dollárt, míg legális fű ára a Cannabis Cityben az összes adó után 22 dollár per gramm. (Összehasonlításként Magyarországon a marihuána feketepiaci ára 2000-2500 forint, ami a mostani szupergyenge forinttal számolva 8-11 dollárnak felel meg.)

De ha ilyen áron is viszi a nép, mint a cukrot, vajon miért ez az egy bolt van csak a városban, és az az egy miért nem tud utánpótlást szerezni? Ty sztorijai alapján a boltok nyitását legalább akkora kavarás előzte meg, mint a mi nemzeti dohányboltjaink esetében. A két történet között persze akad pár, roppant tanulságos különbség.

Fűre lépni szabad, de nem egyszerű

Mivel a legális fű nagyjából az alkoholhoz áll a legközelebb (elvégre az is rekreációs célra árusított drog, hasonló szabályozás mellett, pl. csak 21 év felettiek vehetik), a népszavazás után az állam a Washington State Liquor Control Board nevű szervezetre bízta az egész marihuánaügy kezelését. Ez egy három emberből álló bizottság, aminek a feladata az alkoholárusítás szabályozásának betartatása, engedélyek kiadása és hasonlók. Ahogyan itthon a dohányboltok esetében, úgy az amerikai szervezet is azzal kezdte, hogy limitet határozott meg a füvet árusító helyek számára: úgy döntöttek, az egész államra pontosan 334 bolt lesz elegendő, ebből 21 helyet kaphat Seattle városa. A licencekre kiírt pályázatra több mint 7000-en jelentkeztek, hónapokig tartott, mire az összeset elbírálták. Többek között azért, mert az állami szabályozás értelmében a jelentkezőket egytől egyig, alkalmazottastul-családostul át kellett világítani, hogy volt-e köze valaha a marihuána feketepiacához.

Hogy a korrupciónak a gyanúja se merülhessen fel, a pozitív visszajelzést kapott pályázatok között végül sorsolással osztották ki a 334 engedélyt. És itt kezdődött az igazi tortúra az üzletek számára, kusza, folyton változó szabályokkal, és a fű árusítását gyanakvóan szemlélő, vétójoggal rendelkező szervezetekkel. Az állami engedélyezés mellé például kiskapuként beépítették a törvénybe, hogy bármelyik városi vagy kerületi vezetés megtilthatja a területén a marihuánaboltok üzemeltetését. Az üzlethelyiség bérlése sem egyszerű: marihuánabolt nem lehet 1000 méternél közelebb iskolához, óvodához, parkhoz, könyvtárhoz, játékteremhez, busz/vonatpályaudvarhoz. A bürokrácia, és az engedélyek nehézkes beszerzése miatt történhetett az, hogy július 8-án végül a 334-ből mindössze 25 bolt tudott kinyitni az egész államban. Seattle-ben a 21-ből egyetlenegy.

„Tudod mi a legnagyobb vicc? Hogy valami szövetségi banki szabályozás miatt nem fogadhatunk egy hitelkártyát. Be kellett állítani egy ATM-et a sarokba, és mindenki készpénzzel fizet. Készpénzzel! Mint a középkorban!” – dohog egy sort Ty, és inkább nem mesélek neki semmit a magyar bankkártyahelyzetről, hogy ne tűnjek nagyon provinciálisnak. Épp azt számolgatom, hogy a három nap alatt eladott hatkilónyi fű grammonként 22 dollárral számolva mekkora készpénzhalmot is jelent, amikor Ty lecsapja a saját magának feldobott labdát: amellett hogy készpénz használatára kényszeríti a boltot a törvény, egyben megtiltja, hogy fegyveres biztonsági őrt alkalmazzanak.

De a termesztőket is szívatják a kismillióféle engedéllyel, és az állandóan változó szabályozással – ezért akadozik a Cannabis City utánpótlása is. „Márciusban adták ki az engedélyeket a termesztőknek. Tudod mennyi idő kell egy növénynek az elültetéstől számítva, hogy learathasd? 3-4 hónap, de a jobb fajtáknál akár 6-7 is. Aztán pár héttel később kitalálták, hogy a törvényben addig szereplő 90 ezer négyzetláb helyett 20 ezer (kb. 8400 négyzetméter helyett 1800) lehet egy hivatalos fűtermesztő farm maximális mérete. Ilyenkor mit csinálsz? Mit mondasz a megrendelőidnek? A befektetőidnek? Mit csinálsz az üzleti terveddel? Hát ezért üres a raktár, a washingtoni termesztők nem tudnak eleget aratni, Észak-Kaliforniából próbálunk utánpótlást beszerezni. Mondjuk a legjobb minőségű cucc amúgy is ott nő, de hát ezt neked biztos nem kell magyaráznom” – kacsint Ty, és egészen estig nem értem, mire gondol. Aztán rádöbbenek: aznap a Humboldt State egyetem pólója volt rajtam, Humboldt megye pedig a leghíresebb marihuánatermesztő környék az egész nyugati parton. Hát ezért köszöntek rám ismeretlenül annyian délelőtt az egyetemi negyedben, és kérdezték többen is, hogy van-e egy kis eladó cuccom.

Diktál a beteg, írja a doktor

A legális fű konkurenciáját nemcsak a feketepiac jelenti, hanem az orvosi célú marihuána is. Bár az amerikai szövetségi törvények a mai napig tiltják, a kilencvenes évektől kezdve egyre több állam (jellemzően a liberális nyugati parton és északkeleten) legalizálta a marihuána orvosi célú használatát. A füvet eleinte a kemoterápia mellékhatásainak enyhítésére írták fel előrehaladott állapotú rákos betegeknek, aztán az engedélyezett felhasználási kör lassan addig bővült, hogy egyes államokban már olyasmikre is lehet marihuánakártyát kapni, mint a krónikus fáradtság, insomnia, étvágytalanság vagy ízületi fájdalmak. A kártyát, ami feljogosít az orvosimarihuána-klinikákon vásárlásra, 100 dolláros regisztrációs díj fejében lehet kiváltani, ha az ember orvosi papírt hoz arról, hogy segítene az állapotán a szer. Az orvosi papírt pedig, nos, Ty elmondása alapján nagyjából annyira nehéz lehet ilyet beszerezni, mint a kilencvenes években Magyarországon a sorkatonai szolgálat alól mentesítő E kategóriát, vagyis az „egészségügyi okokból alkalmatlan” igazolást.

Magyarán, aki ma az amerikai nyugati parton füvet akar venni, az már vagy 15 éve megteheti ezt legálisan is, némi adminisztráció és pénz árán (ami persze nem hálapénz zsebbe, hanem a vizsgálat hivatalos díja). Seattle-ben több mint száz helyen tudnak orvosi marihuánát beszerezni a kártyatulajdonosok – ami komoly kontrasztban áll az egy szál hivatalos nemzeti fűtrafikkal.

Az orvosi marihuána ára 12-15 dollár között mozog, vagyis lényegesen olcsóbb, mint a legális rekreációs fű, de érezhetően drágább, mint a feketepiaci. A mostani legalizálás így leginkább azoknak szól, akiknek különösen fejlett a jogtudatosságuk és az igazságérzetük, nem szívesen használják az egészségügy kiskapuit, viszont örömmel kifizetik a feketepiachoz képest a több mint kétszeres árat, ha tudják, hogy mindezt legálisan teszik, és a pénzük nem a mexikói maffiát támogatja. És persze a legális fűnél a hatóanyag-tartalom biztosan annyi, amennyi rá van írva a csomagra, és garantált, hogy az anyag növényvédő szerekre, penészgombára, egyéb szennyeződésekre alaposan ellenőrizve lett.

Gyújt, szív

Dél van, most kellene nyitni a boltnak, meg is sűrűsödnek az érdeklődők. Ugye csak azért találtátok ki a déli nyitást, hogy elsüthessétek a High Noon szóviccet? (magyarul Délidő címmel futó klasszikus western; high az amerikai szlengben azt is jelenti, hogy valaki be van szívva) - érdeklődöm, és Ty pont úgy néz rám, ahogy nálunk a hungry-Hungary szójátékkal tréfálkozó külföldiekre szokás. Az egyik csalódott vevő közben ott helyben rá is gyújt, hozott anyagból. Na ez az, amit elvileg nem lenne szabad. A törvény gyakorlatilag csak otthon, a négy fal között engedélyezi a legálisan megvett marihuána elfogyasztását, közterületen tilos.

A gyakorlatban ezt persze nem veszi mindenki halálosan komolyan, maga Seattle városa csökkentette az államilag meghatározott, 1000 dolláros büntetést 27 dollárra közterületen füvezésért. A közterületen alkoholfogyasztás büntetése Washington államban szintén 1000 dollár, Seattle-ben ez is 27. Viszont a legálisan megvett drogot nem adhatjuk tovább, ha csak megosztjuk valakivel, már az is terjesztésnek minősül, és akár börtönbe is kerülhet érte az ember. Tilos továbbá a füvet az államból kivinni, és persze autót vezetni a hatása alatt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a munkáltatónak joga van kirúgni az alkalmazottját, ha a drogteszt marihuána fogyasztását mutatja ki nála. Akkor is, ha a munkahelyén már nem volt az anyag hatása alatt.

A rendőrök nem is különösebben zargatják az utcai fogyasztókat, az egyetemi negyedben, de még a belvárosban sétálva is gyakran lehet érezni a marihuánafüst jellegzetes szagát. Legendák szólnak egy zsaruról, aki egyszemélyes keresztes hadjáratot hirdetett, és a város közterületi füvezésért kiszabott bírságainak 80 százalékát egymaga osztotta ki. Utánanéztem, a legenda tényleg igaz. Az ominózus rendőrt azóta áthelyezték, mert direkt a feketékre utazott a bírságokkal. Nem nehéz meglátni a párhuzamot a pár hete nagy visszhangot keltett hazai üggyel.

Lenn tart, kipufog

A döcögős start után várhatóan még az idén megnyílik az állam maradék, több mint 300 engedélyezett, hivatalos fűárusító boltja, így a Cannabis City konkurensei is Seattle-ben. Hogy mik lesznek a marihuána legalizálásának hosszú távú következményei, arról egyelőre csak hatástanulmányok vannak, illetve a coloradói példa, ahol bő fél évvel a washingtoni előtt jár az egész folyamat.

A fűre kivetett adókból az állam több százmillió dolláros bevételt vár, a törvény pedig jó előre meghatározza azt is, mire lehet ezt a pénzt elkölteni. 70 százalék megy az egészségügybe (ezen belül 15 százalék drogprevencióra), 19 az általános állami költségvetésbe, 10 az oktatásra, és 1 százalékot kap a University of Washington a marihuánával kapcsolatos kutatásokra. Coloradóban mérhető módon csökkent a bűnözés a legalizáció után, és ez nem csak azt jelenti, hogy a fű miatt indított eljárások kikerültek a statisztikából: az erőszakos bűncselekmények és a lopások-betörések száma is csökkent, vélhetően azért, mert a rendőrségnek több energiája marad az ilyesmik felderítésére és megelőzésére, miután nem kell a piti füves ügyekre vesztegetnie az energiáját. Egyes előrejelzések szerint ha normalizálódik a piac, a fű ára a töredékére csökkenhet, a durva adók ellenére. A kezdeti hiány és problémák után kiütközik majd, hogy legálisan olcsóbb lehet a termesztés, mivel nem kell titokban tartani, csempészni, hatóságokat lefizetni.

Ty nem ennyire optimista, szerinte a feketepiacot sosem tudja teljesen legyőzni a legális marihuána. „Mexikóban gyakorlatilag nulla költséggel termesztik a füvet a kartellek. Állítólag ha Ciudad Juarezben bemész egy kocsmába és elkezdesz azzal dicsekedni, hogy te mekkora király csempész vagy, egy órán belül lecsapnak eléd az asztalra egy 25 kilós zsákot, hogy oké, bizonyítsd be, találkozunk a határ túloldalán, El Pasóban. Ennyire nem kerül nekik semmibe a termesztés, hogy 200 ezer dollár piaci értékű anyaggal tesztelnek. Persze ha nem vitted át, megtalálnak bárhol, és neked annyi. A lényeg, hogy ezeknek a fickóknak csak rontani tudja a bizniszét a legális fű, de tönkretenni soha, mert akkor is nyernének az ügyön, ha a mostani tizedéért adnák az anyagot. A cigi például mindenhol legális, aztán mégis mekkora üzlet a csempészet, csak a vámok meg az adók elkerülése miatt.” És itt megint nem lehet nem a nemzeti dohányboltokra, és a magyarországi csempészcigi-fellendülésre gondolni.

Mindenesetre akármennyire döcögősen indul a washingtoni legális marihuána sztorija, úgy tűnik, mindenki jól jár vele – kivéve persze a mexikói drogkartelleket, amelyek milliárd dollárban mérhető összeget buknak a legalizációval.

A történet pedig folytatódik, felkészül Oregon és Alaszka.