Finn oktatási csoda: felnőttnek nézni a gyerekeket

Az oktatási bezzegországként elhíresült Finnország a legutóbbi, 2012-es PISA-teszten jelentőset rontott a korábbi előkelő helyezésein: szövegértésben a másodikról az ötödik helyre, matematikából a harmadikról az ötödik helyre, természettudományokból pedig a hatodikról a tizenkettedik helyre csúsztak vissza. Pasi Sahlberg, a Harvard Egyetem finn oktatásügyi szakértője szerint az eredmény ugyan nem lepte meg a finneket (mivel a saját országos felmérésük egy kicsivel korábban is ugyanezt mutatta), de mindenképpen rávilágított bizonyos hibákra, amelyeket azóta igyekeznek korrigálni.

Sahlberg a szintén finn Nokia kudarcának analógiájával magyarázza az okokat. Amilyen sikeres volt a telefongyártó a mobilpiacon, olyan nagy számnak számított a finn oktatási modell is tíz éve, de mindkét esetben ugyanabba a hibába estek: nem mertek változtatni a jól bevált módszereken, és így megálltak a fejlődésben. A mostani visszaesés ellenére persze a finn példa még példaértékű marad (pláne, hogy mint azt később látni fogjuk, nem ülnek ölbe tett kézzel az eredményeket látva, ellentétben Magyarországgal, ahol a legutóbbi katasztrofális PISA-s teljesítmény óta sem történt semmi). Lássuk, mitől van évtizedek óta a világ oktatási élvonalában Finnország.

Nem félnek az egyéni megoldásoktól

A finn felsőoktatásban nem veszik félvállról a tanító- és tanárképzést, egy alsó tagozatos általánosában iskolások oktatására készülő diáknak is ötéves egyetemet kell elvégeznie, mielőtt munkába áll. A képzés talán legfontosabb része az elméleti anyag kipróbálása élesben, az északi országban ugyanis nem félnek rábízni az iskolásokat a diáktanárokra: számos olyan gyakorlóiskola működik, ami a tanárképző karokkal együttműködésben egyszerre látja el a kisiskolások és a leendő tanárok oktatását. A brit lap egy ilyen intézménybe látogatott el, és olyan megoldásokat látott, ami a világ legtöbb országában elképzelhetetlen lenne.

A gyakorlóiskolák itt lényegében úgy működnek, mint az egyetemi kórházak, amelyek az orvosképzésben tanuló diákokat készítik fel szakmailag.

Ez az egyik módja annak, ahogyan kifejezzük, mennyire értékesnek tartjuk a tanítást. A tanárok munkája ugyanolyan fontos, mint az orvosoké

– mondja Kimmo Koskinen, a Helsingin Normaalilyseo, a tucatnyi gyakorlóiskola egyikének igazgatója.

A gyakorlaton a kistanárok szinte teljesen szabad kezet kapnak, maguk választhatják meg a tanítási módszereiket. A helsinki gyakorlóiskolában az egyetemistáknak lehetőségük van egész napos kurzusokat tartani 13–19 éves diákoknak, amelyeken többféle tudományterület nézőpontja felől is megközelítik ugyanazokat a témákat, és vitatkoznak. Egy 24 éves gyakorlótanár például azzal kísérletezik az iskolában, hogy híres oktatási elméletalkotókat (Dewey-t, Montessorit, Steinert) olvastat a diákjaival, akiknek az ő műveiket kell elemezniük. Vagyis az oktatásnak részévé válik a tanár-diák párbeszéd magáról az oktatásról, ami nemcsak a tanulók gondolkodását fejleszti, de a tanítás demokratizálását és a rossz gyakorlatok leleplezését is segíti. Ugyanez megjelenik az egyetemi oktatásában is.

Kognitív disszonanciát akarunk teremteni az oktatókban. Az a jó, ha a diákok el tudják bizonytalanítani a tanáraikat, nehogy azt gondolják, hogy ők már mindent tudnak a tanításról. Az, hogy valamit már húsz éve csinálsz, és neked működik, még egyáltalán nem garantálja, hogy más tanároknak, más diákokkal vagy más témában is működni fog.

– mondja Patrik Scheinin, a tanárképző kar dékánja.

Az egyéni tanítási módszereket persze nem könnyű úgy alkalmazni, hogy a gyakran cserélődő gyakorlótanárok ne okozzanak káoszt az általuk oktatott iskolások fejében. Ezért nagyon fontos, hogy a gyakorlótanárokat kimagasló színvonalon képezzék és minél nagyobb önállóságra szoktassák. Leena Krokfors, a Helsinki Egyetem professzora szerint a leglényegesebb dolog, amit megtanítanak a diákoknak, az az, hogy hogyan hozzanak fontos pedagógiai döntéseket egyedül.

A tanároknak a legjobb képzést kell kapniuk, hogy aztán jól tudják használni a nagyfokú szabadságot, amit kapnak, és beletanuljanak a kutatásalapú problémamegoldásba.

A képzés minőségét talán elég jól bizonyítja, hogy Finnországban iszonyatos túljelentkezés van a tanárszakokra. A Helsinki Egyetemen tavaly a jelentkezőknek csak 7 százaléka jutott be a tanárképzésre, ami nem csak Magyarországon elképzelhetetlen arány: nehéz elhinni, de ebből az következik, hogy

Inspiráló tanárnak lenni

A tanári pálya persze nyilván nem csak az egyetemi évekből áll, a jó iskolák még nem jelentenének elég vonzerőt ekkora érdeklődéshez. Finnországban tanárnak lenni viszont szerencsére elég jó, mivel a szakma magas társadalmi megbecsültségnek örvend. Ennek egyrészt történelmi gyökerei vannak: a kicsi és viszonylag későn modernizálódott országban mindig a tanárok voltak azok, akik eljuttatták a civilizációt az apró falvakba, magyarázza Krokforks.

Másrészt a tanári munkában olyan nagy autonómiára és kreativitásra van lehetőség, amelyet kevés munkahelyen tapasztalhatnak meg a dolgozók. Egy gyakorlóiskolában tanító 24 éves tanárpalánta így magyarázza, hogy miért választotta ezt a pályát:

Itt olyasmit csinálhatok, ami tényleg számít. Rengeteg újfajta tanítási módszer létezik, és itt kipróbálhatunk mindenfélét. Ez nagyon inspiráló.

Finnországban egyébként a tanárok fizetése nem kifejezetten magas az OECD-országok között, ebből a szempontból a középmezőnyben helyezkedik el azon a skálán, amin Magyarország az utolsó előtti, egyedül Szlovákiát megelőzve (az ilyen típusú ábrák kedvelőinek itt van a legutóbbi, teljes oktatásra fókuszáló OECD-dokumentum). A finn felsőfokú végzettségűek átlagfizetése jelentősen több a tanárok átlagfizetésénél, ennek alapján nem valószínű, hogy a bérek miatt vonzó a pedagógusszakma. Pedig úgy tűnik, hogy valamiért mégiscsak az, mivel Finnországban a tanári pályán megmaradók aránya kiugróan magas: egy OECD-jelentés szerint a tanárként végzettek 85-90 százaléka tanári munkából is megy nyugdíjba. Ha az anyagi juttatások bősége nem is annyira, de a közösségen belüli elismertség talán közrejátszhat ebben. Pasi Sahlberg megfogalmazásában:

Finnországban a tanárokra autonóm szakemberekként gondolunk, akik nagy hatással vannak fiatalok életére.

És ha már a pénznél tartunk: Finnországban az oktatásra fordított pénz GDP-arányosan messze nem annyival több, mint amennyivel a finn iskolák eredményesebbek például a magyaroknál (itthon 5,2 százalék, míg ott 5,9 százalék), tehát valószínű, hogy a minőségi iskolarendszer nem annyira a rengeteg pénz, sokkal inkább a megfelelő hozzáállás és módszerek kérdése. 

A finn álom

Ez persze nem volt mindig pont így. A ma már több szempontból is mintaadóként számon tartott Finnország nagyon sokáig, nagyjából a huszadik század közepéig kifejezetten elmaradottnak számított. A felzárkóztatásban fontos szerep jutott az erős iskolarendszernek, amit az 1970-es években kezdtek el kialakítani. A finn álom, ahogyan Sahlberg nevezi az ország oktatási koncepcióját, lényegében arról az egyszerű, de nehezen kivitelezhető célról szól, hogy

A módszerek a kezdetekhez képest változtak, de az alapelvek a mai napig megmaradtak. A korai szakaszban úgy biztosították a minőséget, hogy az iskolákat nagyon szigorú állami felügyelet alatt tartották: részletesen előírt tantervek szerint oktattak, folyamatos külső ellenőrzés folyt, és részletekbe menő szabályozás vonatkozott minden apróságra. Az irányváltás valamikor a 90-es években következett be, innentől kezdve az oktatáspolitika fókuszába az állami szervek és az iskolák közti bizalom, a helyi szintű felügyelet, a komolyan vett szakmaiság és az önállóság került. Innentől kezdve az iskolák maguk alakítják ki a saját tanterveiket, az állami ellenőrzést pedig szinte teljesen elhagyták.

Bőven voltak persze olyan csoportok, a piaci és az akadémiai szférában egyaránt, akik nyomást gyakoroltak a kormányra, nagyobb egységet, szigorúbb ellenőrzést, és hagyományosabb szemléletet követelve az oktatásban. Ekkor azonban berobbant az első PISA-teszt, aminek eredményei rögtön hivatalosan is az oktatás élvonalába repítették Finnországot. A 2001-es felmérésen a 15 éves finn diákok kimagaslóan teljesítettek mindhárom vizsgált területen (alkalmazott matematikai műveltség, alkalmazott természettudományi műveltség és szövegértés), ez jó időre elhallgattatta a kritikus hangokat.

A mostani visszaesés után persze jogos az igény, hogy vizsgálják meg ennek okait, de úgy fest, a finnek gyorsan reagálnak az új helyzetre. A tavaly hivatalba került új oktatási miniszter programjának része, hogy nemcsak a PISA által mért három területen, hanem az egész oktatási rendszeren belül vizsgálják meg, mi vezetett idáig. De a fejlesztés persze nem állhat meg a mérhető kompetenciák javításánál, mert az iskola sokkal többről szól, vagyis szólhatna ideális esetben.

Az iskolának segítenie kellene a diákokat, hogy rájöjjenek, mik az erősségeik, a szenvedélyeik. Képessé kéne tegye az embereket arra, hogy boldog, teljes életet élhessenek. Úgy kell újragondolnunk a tanterveket, hogy a hagyományos akadémiai témákról inkább erre kerüljön át a fókusz

– mondja Sahlberg, aki szerint ez lesz a finn oktatási rendszer következő iránya.