Bertalan
11 °C
27 °C

A menekültválság új pokla

2015.12.04. 08:06
  • A görög–macedón határnál néhány hete nem engedik tovább a menekülteket.
  • Több ezer ember torlódott fel a frissen felhúzott kerítésnél.
  • Nincs elég élelem, sátor, miközben egyre hidegebb lett.
  • A menekültek nem tudják, mi lesz velük, teljes a kétségbeesés.
  • Néhányan az öngyilkosságba menekültek.
  • Mit tervez ez a világ minden tájáról összeverődött tömeg a semmi közepén? 

Nem láttam még félrevezetőbb helyet, mint a menekülttábor a görög–macedón határon. Arabok, feketék, ázsiaiak ezrei bóklásztak a színes sátrak közt az éles, délelőtti fényben. Mintha valami furcsa fesztiválra keveredtem volna, abban a békés idősávban, amikor a közönség már túl van az első kávéján, de még nem lépett túl az előző éjjel élményein. A képet csak az zavarta össze, hogy a sátrakat olajos sínekre verték fel, a háttérben kormos vasúti kocsik sorai álltak, és a nagyobb sátrakat a világ segélyszervezeteinek emblémái díszítették. A közönség azonban kedélyes volt, még a határzóna szögesdrót kerítésénél, a rohamsisakos rendőrök sorfalánál állók is mosolyogtak. Szörnyen félreértettem a helyzetet.

Érthető persze, hogy eleinte elterelte a figyelmemet a lényegről a nyüzsgés. Mintha a világ katasztrófaskanzenjében jártam volna. A görög–macedón határon egymásra torlódva álltak a világ legszomorúbb helyeit képviselő menekültek sátrai.

Pedig Idomeni, ez a kis görög falu nemrég még az Európába vezető menekültútvonal egyik jellegtelen állomása volt. Itt léptek át a menekültek Macedóniába, hogy aztán Szerbián, Horvátországon, Szlovénián át belépjenek Ausztriába, majd szétszéledjenek Nyugat-Európában. De néhány hete a szlovénok lezárták a határt, és ennek hatására hirtelen a fél világ megtanulta Idomeni nevét. Legalábbis az a fele, amely napi egy dollár alatt keres.

A szlovénok miatt ugyanis a horvátok is lezárták a határt, nehogy náluk ragadjanak a menekültek. Amire a szerbek és a macedónok is ugyanígy tettek. Az Égei-tengerre viszont sokkal nehezebb szögesdrótot húzni, úgyhogy Törökországból továbbra is érkezik az utánpótlás: a menekültek partra lépnek Görögországban, megindulnak nyugatra, majd a macedón–görög határon, Idomeninél fennakadnak.  

Néhány napja a menekültek megpróbáltak áttörni a rendőrkordonon, akkor könnygázzal verték vissza őket. A macedónok gyorsan felhúztak egy néhány kilométeres kerítést, mindkét oldalon rohamrendőrökkel, és kialakult az állófront. Hiába tűnt enyhítésnek, hogy a német kormány döntésére folyamatosan átengedik a tömeg legnagyobb részét adó szíreket, irakiakat és afgánokat, hogy eljuthassanak Németországba. A menekültek csak jönnek, és az eredetileg tranzittábornak épített területen néhány nap alatt összezsúfolódott a világ minden nyomorgó nemzete. Amikor megérkeztem, irániak, jemeniek, marokkóiak, pakisztániak, bangladesiek, nepáliak, kongóiak, ugandaiak, libanoniak ezrei éltek a Görögországból Macedóniába vezető vasútvonal sínjein. A terület úgy festett, mintha nem is az EU-ban, hanem egy lepukkant afrikai zónában járnék.

A hangulat érdekes módon mégsem volt tragikus, az emberek szinte kedélyesen osztották meg velem menekülésük történetét.

Inkább meghalnak, de nem mennek vissza

„A török rendőrök voltak a legdurvábbak. Kiverték a fogaimat.” A harmincas marokkói férfi a szögesdrót melletti kordonon ülve előrehajolt, hogy megmutassa fogatlan ínyét. Értetlenkedésemre, hogy miért kerülte meg a fél világot, amikor Marokkónak közös határa van Spanyolországgal, felvilágosított: ott életveszélyes átkelni. Nem is csak a hét méter magas kerítés miatt, hanem mert a marokkói rendőrök lőnek saját állampolgáraikra is. (A spanyol és marokkói kormány titkos megállapodásról a Vice tudósított egy riportjában.)

A férfi legálisan repülhetett viszont Törökországba, ahonnan a menekültek szokásos módján, embercsempészek csónakjában folytatta útját. „Kétszer kaptak el a tengeren. Egy hónapig tartottak börtönben, de amikor kiengedtek, újra próbálkoztam. Elkaptak, megint börtön jött, ott verték ki a fogaimat. De a börtönből úgyis mindig kiengednek. Harmadszorra sikerült átjutnom” – mesélte nevetve. Furcsa volt ez a könnyedség, de pszichologizálás helyett inkább megkérdeztem, miért kellett eljönnie Marokkóból.

Nem volt munkám, nem volt autóm. Jövőt akartam magamnak. És most itt várok már tíz napja. Megőrülök.

Torz grimasz jelent meg az arcán. „Mikor nyitják ki végre a határt?” – kérdezte. Őszintén válaszoltam. „Az európai politikusok csak a háborús országokból érkezőket fogadják be. Nálatok pedig nincs háború.”

A férfi sorolni kezdte, mennyire nehéz Marokkóban az élet, és bennem feltámadt a kíváncsiság: mit mondanak a menekültek a hiperracionális német politika érveire?

„Voltam Marokkóban, láttam, hogy szegénység van, de a világ nagyobbik részén azért rosszabb a helyzet, mint nálatok.” Hiába érveltem.

„Nálunk elnyomás van. Ha nem vagy jóban a kormánnyal, esélyed sincs jó munkát kapni. Olaszországba szeretnék menni.” Elkapott a technokrata hév: „Olaszországban 40 százalékos a fiatalok munkanélkülisége. Ha egy olasznak nincs munkája, neked miért lenne? És még olyan segítséget sem kapsz, mint a szír menekültek.” „Tudok hegeszteni, tetőt fedni. Amíg nincs munkám, az Olaszországban élő barátaim segítenek.” „Vannak olyan barátaid, akik évekig is eltartanak, ha nem találsz munkát?” – néztem rá kihívóan. De az érveknek nem volt helyük ebben a rendszerben.

„Majd kiderül. Hátha szerencsém lesz. Hamarosan talán kinyitják a határt.” Inkább már a közelben álló barátaihoz beszélt. „És ha zárva marad?”

Akkor itt halunk meg.

Szavainak komor színt adott, hogy néhány napja egy marokkói férfi végső elkeseredésében felmászott egy vagon tetejére, és megfogta a felsővezetéket. Halála miatt robbant ki az első nagyobb lázadás a területen.

Átalakulok Angela Merkellé

A figyelmünket azonban elvonta a sátorváros felett megjelenő porfelhő, amiből kiáltozó tömeg bontakozott ki. „Open the border” – skandálta a tömeg, arab fiúk táncoltak, egy pakisztáni műanyag hordón dobolt, irániak lengettek egy „Open the bonder” feliratú táblát, a menetet színes ruhás fekete nők követték szégyenlősen. A vidám felvonulás végül nem egy színpad előtt torpant meg, hanem a drótkerítésnél, amely mögött sisakos, pajzsos macedón rohamrendőrök sora, egy vízágyú meg jó néhány rabomobil várakozott.

Rasztahajú srác mászott fel a szögesdrót elé épített barikádra, hogy hangosbemondón vezényelje a tömeget.

Merkel, help us!

– kántálták percekig, de mivel Merkel nem materializálódott előttük, átváltottak az „Obama, Obama”, és „open the border” rigmusokra. Később volt a „rendőrség a barátunk” szólam is, a rohamrendőröknek címezve. Csak a megmozdulás intenzitása volt furcsa: órákig kiabáltak, ugráltak fáradhatatlanul, miközben a rendőrsorfal egy tapodtat sem mozdult.

A táborba visszatérve tűnt fel, hogy hiába tolongtak rengetegen a kerítésnél, a sátrak közt továbbra is hatalmas volt a tömeg. Dél volt, több százan álltak sorba ételért. Megszólítottam néhány pakisztáni férfit, de másodpercek alatt vették kezükbe a beszélgetés fonalát: „Mikor nyitják meg a határt?” A fejem ingattam. „Az útlevél, és vízum nélkül érkezőknek talán soha – válaszoltam kegyetlen őszinteséggel. – De még ha egyeseket be is engednek, a pakisztániak biztosan nem lesznek közöttük.”

Olyan hévvel érveltek, mintha én lennék Angela Merkel. „Pakisztánban rendszeresek a robbantások. Nincs munka. Aki dolgozik, az is csak néhány dollárt kap.”

Szinte éreztem a német kancellár nadrágkosztümjének szorítását, ahogy megszólaltam: „Pakisztán szegény, de a világon még mindig az élhetőbb országok közt van. Egyes régiók tényleg veszélyesek, de nem úgy, ahogy Szíria.”

A pakisztáni fiúk bólogattak, majd egyikük megjegyezte: „Azt hallottuk, holnapután kinyitják a határt.” Úgy éreztem magam, mint aki Kovács Zoltánnak próbálja megmagyarázni, hogy a terrorizmus és a migráció két külön dolog. Csüggedten mondtam: „Innen nektek csak Pakisztán felé vezet az út.”

„Akkor örökké itt maradunk.” Hangjukban nyoma sem volt a korábbi derűnek. „Ha kell, itt élünk évekig.”

Hirtelen megértettem, hogy amit eddig kedélyes hangulatnak véltem, az valójában a menekültsors súlytalanságából fakadó tét nélküliség. Ezeknek az embereknek semmijük nem maradt: a szírek a lebombázott életüket hagyták maguk mögött, a marokkóiak, pakisztániak pedig a rosszul fizető munkát, a korrupt hivatalokat. Európai szemmel hatalmas lehet a különbség, de ez mit sem változtat a tényen: a szögesdrótnál feltorlódott tömeg – okkal vagy ok nélkül –  úgy érzi, csak előre vezet az út. Inkább választja az embertelen körülményeket, mint hogy visszaforduljon.

Az emberi pszichére építő érvekre nyilván csak legyint az ember, ha a parlamenti dolgozószobájában olvas közepesen szörnyű országok menekültjeinek furcsa döntéseiről. De a helyszínen, ahol a hátunk mögött éppen elrobogott egy újabb kedélyesnek induló, de a kerítésnél már köveket dobáló tüntetés, nyilvánvaló volt: a kétségbeesés olyan erő, amivel számolni kell, ha a cél a helyzet megoldása.

Az irániak hova álljanak?

A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy a tábor második legnagyobb csoportját az irániak alkotják. „Keresztények vagyunk, azért jöttünk el – mutatott a sátorban ülő feleségére és fiára a hatvanas úr. – Ő pedig egy barátom, zoroasztriánus.” A szemközti kis sátorban stílusidegen elemként egy joviális úr kuporgott. „Minket otthon felkötnek, ha kiderül, nem vagyunk muszlimok.” A zoroasztriánus mutatta is a kezével, ahogy a nyaka körül szorul a kötél.

Történetük hihető volt, egyedül azt nem értem, miért pont most indultak útnak? Irán nem a múlt hónapban lett szigorú iszlám ország. „Az élet is egyre rosszabb, a gazdaság a szankciók miatt gyenge, nincs munka, üresek a boltok.”

Akkor eszerint ők gazdasági menekültek? Erre csak Orbán Viktor válaszolna igennel. Hogy lehet eldönteni, hogy a perzsák – muzulmánok vagy keresztények – gazdasági okokból jöttek, vagy a kemény iszlám diktatúra politikai menekültjei? És ha gazdasági bevándorlók: deportálásuk attól még egyenlő lenne a kivégzésükkel, vagy súlyos meghurcolásukkal.

Merkelnek lenni egyébként meglehetősen kényelmes állapot volt, és megkímélt attól, hogy túlságosan mélyen megérintsen a körülöttem tomboló káosz. Csak az volt kellemetlen, amikor ez a máz egy pillanat alatt lefoszlott rólam.

A szír menekülteket figyeltem, ahogy a beérkező buszokról átvezetik őket a pusztában, szögesdrótok alatt kialakított határátkelő kapuhoz. A tábor több ezer lakója baljós csendben figyelte, ahogy a vigyorgó, integető menekültek átlépik azt a határt, ami előtt néhányan már két hete rostokolnak. Aztán újra por kerekedett a tábor felől, és megjelent az eddigieknél sokkalta hangosabb tömeg.

Csak a szokásos szlogeneket kántálták, agressziónak nem volt nyoma, de minden gesztusból több volt, mint eddig. Többet kiabáltak, hangosabban verték a dobokat, az arab fiúk pedig olyan vad körtáncot jártak, hogy nyilvánvaló volt: ez a legjobb módja, hogy levezessék a csalódottságból felszabaduló energiát.

Európa véletlenül elfelejtette Szomáliát

A kávébarna bőrű fiú a kerítés mellől nézte a vadul forgó dervistáncot, és a szírek diadalittas vonulását, majd a szokásos kérdéssel fordult hozzám. „Ők miért mehetnek tovább?” Rutinból válaszoltam: „Mert náluk háború van.” „És nálunk? Szomáliából jöttem.” Nem tudtam mit válaszolni. Szomáliánál nem létezik kaotikusabb ország, talán még Szíriában is erősebb a központi hatalom, mint náluk.

„Velünk mi lesz, hova küldenek minket vissza?” Ezt már a szomáliaiak nagy közös sátrában kérdezte egy férfi. A földet borító színes pokrócokon gyerekek játszottak, nők és férfiak beszélgettek két külön körben. Válasz helyett taktikusan inkább az itteni körülményeikről kérdeztem őket. „Éjszaka nagyon hideg van. És kevés az étel, naponta néha csak egyszer jut. Túl sokan vannak a táborban.” És mi a tervük? Várnak.

Ez az, amit nem értettem. Ha nincs visszaút, miért nem próbálkoznak más úton, ahogy a menekültek akár egy évvel ezelőtt is, amikor még minden egyes határon át kellett szökni? Ezen a határon csak néhány kilométer hosszan húzódik a kerítés, mellette bármikor át lehet szökni.

Felrémlett, amit egy német menekültügyi szakember magyarázott: minden menekülthullámnál először a tanult, ügyes, vállalkozó kedvű réteg indul el. A szegényebbek, bátortalanabbak vagy a kisgyerekes családok pedig akkor szánják el magukat az utazásra, amikor bejáratódik az útvonal.

Így kell átszökni a határon

Éjjel aztán kiderült, hogy aki akar, az még mindig elindulhat nyugat felé. A fiatal arab társaságra nem is azért figyeltem fel, mert farmerjaikban, sportcipőikben, kapucnis pulcsijaikban úgy néztek ki, mint egy közel-keleti rap együttes. Hanem mert olyan intenzíven kérdezgették a tábor mögötti, poros mezőn parkoló taxikat, mint aki egy szabadtéri buli elején jön rá, hogy nincs is kedve az egészhez, és amilyen gyorsan csak lehet, hazamegy.

Meglepő őszinteséggel mondták nekem, hogy a határon akarták átvitetni magukat, de senki nem vállalta. Hogy mi lesz most? Megpróbálnak átmászni a kerítésen. Megkapó volt az a könnyedség is, ahogy rábólintottak a kérésemre. „Újságíró vagy? Persze, gyere velünk, ha akarsz. Csak ne vakuzz.”

Már a tábor mögötti földúton gyalogolva tudtam meg, hogy Libanonból és Jemenből jöttek, és kevesebb mint egy órát töltöttek a táborban. Lazaságuk nem ördögi tapasztaltságukból fakadt, derült ki, amikor döbbenetemre a csapat fele átmászott az első elénk kerülő kerítésen. Alig kétszáz méterre voltunk a tábortól. Bátortalanul jegyeztem meg, hogy szerintem most egy faluvégi ház kertjébe fogunk bemászni. „Ez nem a határ?” „Nem, annak a tetején dupla szögesdrót van.”

Nem sokkal később már az igazi kerítés előtti bokrokban hevertünk, és lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy eltávolodjon a macedón oldalon strázsáló őrjárat. Pontosabban én fojtottam vissza a lélegzetem, a srácok pedig ordítva suttogtak. Aztán odarohantak a kerítéshez, óriás zajt csapva letépték egy darabon, majd egyenként átbújtak, és eltűntek a sötétben. Egyszer láttam őket viszont. Két perc múlva, amikor egyikük fojtott hangon kiabált a túloldalról. „Miszter, miszter, a táskám ott felejtettem a bokorban. Dobd át nekem.” Átdobtam.

A táborba visszatérve mintha semmi nem változott volna. Aztán kiderült, hogy a feszültség alattomosan tovább nőtt. Egy másik marokkói férfi is felkapaszkodott a vonatok tetejére, és tiltakozásul megfogta a nagyfeszültségű vezetéket. Az egyre dühösebb tömeg órákra közszemlére tette az összeégett holttestet.

Cikkünk második részében kiderül, hogyan durvult el a helyzet a táborban, és miért fordultak egymás ellen a menekültek.