Szakadékba lökte az országát, majd lelépett

A konzervatív UKIP és az egész EP egyik legismertebb figurája volt a sokszor kétségtelenül szórakoztató Nigel Farage, aki évtizedek óta az Egyesült Királyság kilépéséért kardoskodott Nagy-Britanniában és EP-képviselőként Brüsszelben is. Ahhoz képest, hogy mennyire EU-ellenes volt, Farage politikai karrierjének egy jelentős részét éppen az EU központjában, Brüsszelben és Strasbourgban töltötte.

Most viszont látszólag éppen akkor hagyja ott váratlanul az egész nagypolitikát, amikor révbe érhetne, és évtizedek óta úton-útszélen hangoztatott céljai megvalósulhatnának. Nehéz nem úgy látni, hogy Boris Johnson volt londoni polgármester mellett egy újabb olyan politikus vonta ki magát a reflektorfényből, aki a kilépéspárti népszavazás egyik legfontosabb arca volt. Mindezt akkor, amikor még messze nem látszik, hogyan is nézne ki pontosan az Egyesült Királyság kilépése az EU-ból.

Nem ma kezdték

A brit függetlenségi pártot, az euroszkeptikus és populista UKIP-ot 1993-ban alapították, legfőbb programpontjuk pedig kezdettől fogva az volt, hogy az Egyesült Királyság lépjen ki az EU-ból. Emellett röhögtek persze a globális felmelegedésen, engednék a testi fenyítést az iskolákban, 31 százalékos egykulcsos adót és több börtönbüntetést akartak, illetve visszaengednék a dohányzást a kocsmákba, szállodákba. Viszont magukat – a nacionalista BNP-vel ellentétben – egyáltalán nem tartják rasszistának.

Nigel Farage szerint a UKIP „egy libertariánus párt, amely karcsúbb államot, alacsony adókat, személyes szabadságot és felelősséget szeretne egy nemzeti demokratikus kormány, nem pedig Brüsszel uralma alatt”. Rendszeresen olyan ékegyszerű érvelésekkel is előálltak, mint hogy a bevándorlók miatt hosszúak a kórházi várólisták, nincs elég hely az iskolákban, és drága a lakhatás.

Sokáig úgy tűnt, hogy számos európai euroszkeptikus párthoz hasonlóan a UKIP is képtelen lesz az áttörésre. Ám a teljesen marginális pozícióból sikerült annyira megerősödniük, hogy 2014-ben megnyerték az EP-választást, és a tavalyi parlamenti választásokon is 12,7 százalékot értek el – igaz, ezzel mindössze egyetlen képviselői helyet tudtak szerezni.

A kétkezi munkások közül sokan mára nem a Munkáspártban, hanem az új rendszerkritikus erőkben, mindenekelőtt a UKIP-ban találták meg a választásukat. „Még sosem szavaztam, nem láttam értelmét, a politikusok nem foglalkoznak az átlagemberrel. De tetszik az, amit Nigel Farage mond, mintha közülünk való lenne” – nyilatkozta a New York Timesnak egy kőműves még a tavalyi parlamenti választások előtt. Farage részben azzal tudta eladni magát, hogy

2005-ig azonban Farage és pártja ismertsége elenyésző volt. A politikus akkor vált igazán ismertté, amikor a brit EU-elnökség alatt nekiment Tony Blair brit kormányfőnek. Viszont azon már a miniszterelnök is meghökkent, mikor Farage lényegében pont azzal vádolta meg, hogy Blair elszigeteli az Egyesült Királyságot a többi európai országtól, és aláássa a közös Európát.

Az EB-nek is rendszeresen nekiment

Farage azonban az EU ellen kampányoló politikusként valójában az Európai Unióban építette fel igazán karrierjét. Először 1999-ben lett EP-képviselő a UKIP jelöltjeként, és első beszédében Botswanával és Dél-Afrikával példálózott, amelyekkel szerinte Nagy-Britannia az EU miatt nem tud kereskedni. Aztán napokig rajta gúnyolódott az angol sajtó, mondván, Farage a harmadik világ országait támogatja Európával szemben.

2005-ben Farage nagyot ment az EU-ban is: elérte, hogy bizalmatlansági szavazást tartsanak az Európai Bizottság (EB) akkori elnöke, José Manuel Barroso ellen, ahogy aztán két éve élen járt a Jean-Claude Juncker bizottsága ellen benyújtott indítványnál is. 11 éve akkor még alig ismert pártjával azt lovagolták meg, hogy nem sokkal azután, hogy a görög állam több milliárd eurónyi uniós támogatást adott egy görög iparmágnásnak, Barroso az üzletemberrel együtt vett részt egy jachtkiránduláson. A kezdeményezése végül elbukott.

Viszont Farage megérezte, hogy Barroso támadásával népszerűséget szerezhet magának, így folyamatosan bírálta a vezetőt. 2011-ben például, amikor Szlovákia csatlakozott az euróövezethez, háttérhatalom kiépítésével vádolta, mondván, a közös valuta másra nem jó, csak arra, hogy az adósság béklyójába kösse az európai országokat. „Ez olyan, mintha Barroso egy bunkerben ülve, figyelmen kívül hagyva, mi történik a világban, azt tervezné, hogy kiépítse a világuralmát” – szólalt fel az EP-ben.

Beszélni járt az Európai Parlamentbe

El kell ismerni, Farage üde színfoltja volt az európai parlamenti vitáknak. Élvezetes, lendületes beszédeket tartott, feldúltan szidta és sértegette az EU vezetőit. Az Európai Tanács korábbi elnökének, Herman van Rompuynek azt mondta: „Nem akarok udvariatlan lenni, de önnek annyi karizmája van, mint egy nedves felmosórongynak, a megjelenése pedig egy kis bankalkalmazotté.”

Farage-t tényleg nem lehet azzal sem vádolni, hogy ne tette volna meg a tőle telhetőt, hogy bojkottálja az Európai Parlament munkáját. Szinte csak felszólalni járt be, törvényjavaslaton soha nem dolgozott, írásbeli véleményt nem adott le, a szavazásoknak kevesebb mint a felén vett részt, ezzel a negyedik legtöbbet hiányzó képviselő volt az elmúlt két évben a Votewatch Europe adatai alapján.

Otthon nem zavarja a bevándorlás

2014-ben Farage-t azzal támadta meg a szintén euroszkeptikus Nikki Sinclaire az Európai Parlamentben, hogy saját szeretőjét alkalmazza titkáraként, akinek az EU-tól kapott keretéből ad fizetést. Amikor a BBC arról kérdezte, hogy miért Annabelle Fullert, miért nem mást alkalmaz erre a munkára, annyit mondott: „Nem hiszem, hogy bárki másnak kellene ezt éjfélkor, a lakásomban csinálnia. Átolvasni az emailjeimet, hogy azokból összefoglalót írjon nekem másnapra.”

Amiatt is magyarázkodnia kellett, hogy bevándorlásellenes politikusként Fuller német állampolgár, és mégis őt alkalmazza.

Szerény fizetésért dolgozik heti hét nap. Ez egészen más helyzet, mint az, hogy több százezer bevándorló özönli el a munkaerőpiac alsó szegmensét

– válaszolta a BBC-nek, hangsúlyozva, hogy nincs olyan brit, aki átvehetné a titkári feladatokat.

Putyint csodálja, Merkel túl hideg neki

A Krím félsziget elcsatolása után Oroszország pártját fogta két évvel ezelőtt. Úgy vélte, hogy az Európai Unió kezéhez vér tapad, amiért szította a felkelést Ukrajnában, és szerinte ez vezetett a krími incidenshez. 2014-ben kifejtette azt is, hogy Vlagyimir Putyin az a vezető, akit a leginkább csodál. „Operátorként, nem pedig emberként” csodálom, válaszolta a GQ magazin kérdésére. „Ahogy az egész szíriai helyzetet kijátszotta. Briliáns. Nem mintha egyetértenék vele politikailag. Hány újságírót is csukatott börtönbe?"

A német kancellárról is megvan a véleménye. „Hihetetlenül hűvös. Mindig mondom, és elhiszem, hogy ez durván hangzik, bármit is gondoljon az ember Merkel nyilvános imidzséről, személyesen még siralmasabb. Jobban kijövök az extrovertáltabb emberekkel.” David Cameronnal mellesleg semmi baja, csak hihetetlenül lenézi. „Egy nagyon kedves fickó, aki szilárdan kiáll a nagy büdös semmi mellett” – mondta róla, de egyébként a „kedves fickó, de" fordulatot nagyjából a legtöbb fontos brit politikusra alkalmazta már.

Lezuhant egy kisrepülővel

Farage kampányolásai is jó párszor emlékezetesek maradtak. A Telegraph szerint 2010 májusában majdnem belehalt saját kampányába: Buckinghamben éppen a UKIP transzparensét húzták fel egy repülőgéppel, amikor az rácsavarodott a gép hátsó propellerére. A repülő lezuhant, de a politikus és a pilóta, Justin Adams kisebb sérülésekkel megúszta az esetet. „Ez után a nap után rettenthetetlen lettem” – emlékezett vissza a balesetre Farage. Adams viszont azt mondta, a UKIP vezetője tönkretette az életét. Annyira haragudott rá, hogy állítólag bérgyilkost akart fogadni Farage megöletésére.

Farage-t érte már tojástámadás Nottinghamban, és sikerült ugyan az autójába menekülnie, de az egyik így is fejen találta. Az is nagyot szólt, amikor egy 62 éves magyar bevándorló égette be a tavalyi választási kampányban. A mostani brexit-népszavazási kampányban pedig már tömlőkkel vívott szabályos vízi ütközet is lezajlott a részvételével. A kakaskodás a Tower Bridge-nél csúcsosodott ki, amikor Farage vezetésével a kilépéspárti halászok flottillája összefutott a Bob Geldoff vezette rivális csónakokkal.

Cameron is kellett hozzá

Farage és a UKIP a 2014-es EP-választás megnyerése után került közelebb igazi céljához, a brexit-népszavazás kiírásához, amihez azonban a toryk belső megosztottságára és David Cameron miniszterelnök taktikázására is szükség volt. A tavalyi parlamenti választásnál már a kampány fontos kérdéseit határozta meg a UKIP megerősödése. Cameron végül részben a saját pártján belüli euroszkeptikus szárny lecsendesítését akarta elérni, részben viszont pont azért is ígérte be a brexit-népszavazást, mert attól félt, hogy a UKIP jobbról előzheti meg. Az ugyan nem volt reális, hogy a UKIP ezzel 2-3-nál több képviselői helyet szerezzen, de Cameron úgy gondolta, hogy fontos körzeteket bukhat a rivális Munkáspárttal szemben.

Farage ebben a kampányban sem hazudtolta meg magát. Azt mondta, ha maradnak az EU-ban, a kölnihez hasonló támadásokra számíthatnak, mert aki bejön, az kulturálisan különbözik a britektől, amivel nem igazán vette számításba például a brit gyarmatokról származókat. A kampányban az EU-ellenes toryk közül is többen támadták Farage-t, és még egyetlen parlamenti képviselőjük, a pártvezetővel nem éppen közeli barátságot ápoló Douglas Carswell is letolta a botrányos plakát miatt, amin hosszú sorban kígyóztak a migránsok.

A brüsszeli pazarlást gyakran támadó Farage-ról a kampányban az is kiderült, hogy napi hatmillió forintnak megfelelő összegért védte magát az EU-tól kapott adófizetői pénzből. Még a pénznél maradva, Farage egyébként ezer fontot tett fel arra, hogy a britek többsége a kilépésre szavaz majd, és mivel a fogadóirodáknál az utolsó pillanatokban is erősen a bennmaradást favorizálták, ezért végül 2500 font nettó haszonnal zárt.

Már vissza is táncoltak több témában

Hiába fogadott azonban a kilépésre, még a népszavazás estéjén is nagyon úgy tűnt, hogy Farage egy szűk vereségre készült fel lelkiekben. Alaposan beégette magát, amikor a YouGov napközben készített felméréséhez hasonlóan ő is azt jósolta, hogy győznek az EU-pártiak, aztán a többi kilépést támogató politikus nem győzte a fejét csóválni a nyilatkozat hallatán. Az este folyamán Farage aztán egyre finomított álláspontján, míg reggelre eljutott egy győzelmi beszédig is.

Azonban csak néhány óra telt a népszavazás vége óta, és Farage az ITV reggeli műsorában már meg is tagadta a brexitkampány egyik fő ígéretét. Ugyanis amikor arról kérdezték, hogy akkor átcsoportosítják-e az EU-nak hetente elutalt 350 millió fontot az egészségügybe, azt mondta, ezt nem tudja garantálni, de egyébként ő soha nem is állított ilyet, ez csak egyike volt azoknak a hibáknak, amelyeket a Leave kampány elkövetett. A kilépés melletti toryk egy olyan busszal kampányoltak, aminek az oldalára az volt írva, hogy „heti 350 millió fontot költünk az EU-ra. Költsük inkább a brit egészségügyre!"

Csütörtökön pedig a Le Figarónak azt nyilatkozta, hogy Nagy-Britannia hajlandó kompromisszumokat kötni azért, hogy hozzáférjen az EU közös piacához a brexit után is, például elképzelhető, hogy továbbra is fizetne az EU költségvetésébe, még ha ebben nincs is logika. Nem ő volt azonban az egyetlen kilépéspárti politikus, aki kicsit tanácstalannak tűnt a győzelem után, az Independent itt össze is szedett négy ügyet, amiben a kilépéspárti brit politikusok már vissza is táncoltak a korábbi ígéreteiktől.

De mi lesz az öröksége?

„A népszavazási kampányban azt mondtam, vissza akarom kapni az országomat. Most azt mondom, vissza akarom kapni az életemet" – jelentette ki a Sky News szerint hétfői lemondásakor Farage. „Nem fogom újra megváltoztatni a véleményemet, ezt megígérhetem" – mondta. Ezt azért is tette hozzá, mert 2015-ben egyszer már lemondott a pártelnökségről a parlamenti választások után, hogy aztán néhány nappal később visszavonja döntését, miután a pártvezetés nem fogadta el a lemondását. Lelépésével a toryk mellett a UKIP-nak is új vezetőt kell majd találnia.

Más kérdés, hogy Farage ugyan végigkampányolt jó pár évtizedet a kilépés mellett, de azt nehezen mondhatja, hogy elvégezte dolgát. A népszavazáson ugyan győztek a kilépés hívei, de meglehetősen messze vannak még a britek attól, hogy ténylegesen is búcsút mondjanak az EU-nak – egyelőre a toryk még a legalább két évig tartó, hivatalos kilépési folyamatot sem szeretnék elkezdeni, amíg nem dől el, ki lesz Cameron utódja. Ez azért is érdekes, mert Farage még a népszavazás estéjén is megígérte, mindent meg fognak tenni, hogy a kormány tartsa magát a választók akaratához.

Egyelőre marad EP-képviselő, és követni akarja a kilépési folyamatot, de az erősen kérdéses, hogy mennyire fog belefolyni a napi politikába, ha egyszer lényegében a visszavonulását jelentette be. Emellé Farage múlt héten, a brexit-népszavazás után az EP-ben tartott beszédében arra figyelmeztetett, hogy szerinte nem a britek lesznek az utolsó kilépők. Most megerősítette, hogy szívesen segít bármelyik másik tagországban fellángoló függetlenségi mozgalomnak a jövőben.

Most azonban az sem látszik, hogy egyáltalán mi lesz a UKIP-pel, ami egész politikáját az Európai Unióból való kilépésre építette, és ezzel most legfontosabb témáját és vezetőjét egyszerre veszítette el.