Pszichiátriai esetek, ámokfutók és terroristák Európa közepén

Nézzük csak meg sorban ezeket az eseményeket!

Ezek csak az Európában történt esetek, de ebben az időben történt az Egyesült Államok legtöbb áldozattal járó tömeggyilkossága, amikor a 29 éves, Iszlám Állammal is szimpatizáló, de egyben homoszexuális Omar Mateen 50 embert gyilkolt meg egy orlandói melegbárban. Egy japán férfi pedig 19 embert ölt meg késsel egy fogyatékkal élőknek otthont adó intézetben Tokió közelében. A mai hírfogyasztási szokások mellett az Európán kívüli eseményeket is szinte azonos időben éljük át és közelinek érezzük. Mindez még inkább fokozhatja azt az érzést, hogy a terrorizmus vagy az utcai erőszak a hétköznapjaink részévé vált, és ennek már mi is áldozatául eshetünk.

Nem kiterjesztett öngyilkosság

Nem mindegyik eset írható azonban az Iszlám Állam számlájára, sőt klasszikus értelemben nem is terrorcselekmény. Ezeket az eseteket az köti össze, hogy az áldozatok minden esetben vétlenek, a tettesek pedig labilis vagy kóros személyiségek. 

Mivel a legtöbb esetben az elkövető vagy öngyilkos lett, vagy tudhatta, hogy nem fogja túlélni az akciót, akár a kiterjesztett öngyilkosság fogalma is felmerülhetne lehetséges magyarázatként. Csakhogy ezek közül az esetek közül egyik sem sorolható ebbe a kategóriába. A kiterjesztett öngyilkosság során ugyanis az elkövető jellemzően a hozzá közel álló embereket, gyermekeit, családtagjait gyilkolja meg.

Az indulatok ilyenkor nem terjednek ki a tágabb társadalmi közegre, megmaradnak az intim téren belül, és előfordul, hogy a családtagokat a tettes saját egója kiterjesztéseként vonja be önagressziója áldozatai közé, mondja Kulcsár Gabriella jogász és pszichológus, a Pécsi Tudományegyetem Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszékének kutatója. A motiváció általában az, hogy a gyilkos nem akarja itt hagyni szeretteit, mert nem tudja, hogy halála után ki gondoskodik majd róluk.  

A terroristák az utolsó töltényig harcolnak, vagy felrobbantják magukat, mások maguk ellen fordítják a fegyvert. Vannak viszont olyanok, akik azt várják, hogy a rendőrök lőjék le őket. Ilyen lehetett a riasztópisztollyal túszokat ejtő olasz fiú. Ezt a szakirodalom suicide by copnak, azaz rendőr által végrehajtott öngyilkosságnak nevezi. Ma ugyanis már mindenki okkal számolhat azzal, hogy ha csak egy fegyvernek látszó tárggyal is hadonászik és túszokat ejt, bármikor lelőhetik. 

Az ámokfutó isten akar lenni

Az ámokfutók és a terroristák között van néhány jelentős különbség, mondja Kulcsár Gabriella, aki könyvet is írt az iskolai ámokfutásokról. Az ámokfutókat egyéni motiváció jellemzi, tettük elsősorban saját megoldatlan belső feszültségeikről szól. Előfordul ugyan, hogy valaki közülük politikai okokkal indokolja cselekményét, valójában azonban a rendellenes személyiség-fejlődésük következtében kialakuló személyes indíttatásból ölnek, magyarázza a kutató. Feltehetőleg ez a helyzet az Utøya szigetén több mint nyolcvan embert meggyilkoló Andreas Breivikkel.

Az ámokfutó valójában a helyzet és az áldozatok feletti korlátlan hatalmat szeretné átélni, „istennek” akarja érezni magát. További motivációként mindig ott van a figyelemkeresés igénye is: tettükkel hírnevet szeretnének, amelyet a sajtónak köszönhetően általában meg is kapnak. 

Az ámokfutókat sokszor az köti össze a terroristákkal, hogy a tettnek mindkét csoport esetében demonstratív jellege van. Az ámokfutók is sok ember megölésére törekszenek, és véletlenszerűen kiválasztott embereket támadnak meg, vagy legalábbis nem törődnek a vétlen áldozatokkal. Épp ezért választanak olyan zsúfolt helyszíneket, mint az iskolák, utcák, éttermek, szórakozóhelyek, mozik, ahol sok könnyű célpont akad.

A terrorista legalább tartozik valahova

A terroristák ezzel szemben nem egyénként, hanem egy csoport részeként és annak nevében cselekednek. Nem egyéni probléma, hanem valamilyen vallási vagy politikai motiváció vezérli őket. Szintén kontrollt akarnak, akárcsak az ámokfutók, de nem „istenként”, hanem valamely „istenség” (tehát vallási, társadalmi, politikai cél) nevében, a csoportjukat képviselve, magyarázza Kulcsár Gabriella.

A terroristák is keresik a nyilvánosságot, de ekkor sem önmagukra, hanem az általuk képviselt csoportra vagy szervezetre és annak hatalmára akarják felhívni a figyelmet. Ez látszik a hátrahagyott üzenetekből is: az ámokfutók mindig a saját nevükben kommunikálnak a világgal, a terroristák a szervezetük nevében.

A terrormerényletek elkövetőinek profiljából is kirajzolódik, hogy sokan mentális problémákkal küszködtek. Sok későbbi terroristáról tudható, hogy nem találták helyüket a nyugat-európai társadalomban, ezért a radikális iszlamizmus felé fordultak. Kulcsár Gabriella szerint a terrorszervezet részévé vált ember egyéni frusztrációinak vagy pszichiátriai zavarainak itt kisebb jelentősége van, ezek ugyanis elmosódnak a csoporttagság hatására. A kutató szerint ma, amikor hódít az online toborzás, a legégetőbb kérdés annak vizsgálata, hogy akinek lenne más választása, miért csatlakozik mégis egy terrorszervezethez. Ebben biztosan szerepük van az egyéni frusztrációknak és főleg a gyenge identitásnak, amely egy erőt demonstráló csoport részeként remél támaszt találni.

A beilleszkedési probléma az ámokfutókra is jellemző, csak másképpen. Az ő tragédiájuk pontosan az, hogy nem képesek integrálódni sem a társadalomba, sem valamely kisebb csoportba – magányosan állnak a világban. Mivel nem képesek a csoporthoz való kötődési vágyaikat kielégíteni, egyre értelmetlenebbnek tűnik számukra a saját létezésük, ugyanakkor saját kudarcaikért a világot okolják, dühüket másokra vetítik ki. Mivel nem tudják megfelelően alkalmazni  a társadalomban elfogadott  megoldási módokat a problémáikra, a normákat feladva az ámokfutást választják.

Muszlim ámokfutók?

Franco Berardi olasz filozófus viszont a Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban már úgy vélte: ma már nincs értelme különválasztani az ámokfutó és a terrorista fogalmát. Szerinte mindkettő ugyanarra a pszichopatológiai zavarra vezethető vissza: ezek az emberek korábban vesztesnek, kitaszítottnak érezték magukat, és most a kezükbe vették a sorsukat, „hőssé” válnak. Ők is szenvedtek, és most másoknak akarnak szenvedést okozni. Szerinte a terrorcselekmények elkövetőinek ezért sokkal több köze van a frusztrációhoz, a depresszióhoz, a kétségbeeséshez, a dühhöz és a globális kapitalizmushoz is, mint a valláshoz. A vallás csak ezután jön, ha jön egyáltalán.

Mindez magyarázatot ad arra is, hogy az Iszlám Állam „harcosának” kikiáltott merénylők nagy része már rég nem felel meg a terrorszervezet szigorú vallási törvényeinek. Több terroristáról tudható, hogy korábban köztörvényes bűnözők voltak, drogoztak vagy homoszexuális kapcsolatuk volt. Utóbbiakat az Iszlám Állam területén szabályosan kivégezték volna. 

Feltehetően az előítéletek is szerepet játszanak  a terror és az ámokfutás összemosásakor. Amikor a fenti példák között szereplő német férfi az autójából válogatás nélkül lő le embereket, senki sem gondol terrorizmusra, csak arra, hogy „begőzölt”, „besokallt”, „megőrült”. De mi a helyzet akkor, ha egy labilis személyiségű, muszlim ember ámokfutásáról van szó? Ezt sokkal inkább hajlamosak vagyunk terrornak felfogni.

Július 27-én Brémában egy pszichiátriáról megszökött algériai férfi okozott pánikot, aki egy bevásárlóközpontban a müncheni lövöldözésről hablatyolt és az Iszlám Államot éltette. Előfordulhat, hogy az Ansbachban magát felrobbantó szír férfi esetében is ugyanerről volt szó, még ha tettét az Iszlám Állam nevében is követte el. Súlyos traumákat élt át a háborúban, megsebesült, menekültként csak fokozódtak megpróbáltatásai Bulgáriában. Németországban többször fenyegetőzött öngyilkossággal, és amikor vissza akarták toloncolni Bulgáriába, betelt nála a pohár. Nem mintha ez bármiben is felmentené őt cselekedete súlya alól. 

Magányos farkasok

Az ámokfutás és a terror összemosódását erősíti a „magányos farkasok” elterjedése is. Míg a terrortámadásokat korábban alapos szervezés előzte meg, és az akciókat is jellemzően többen követték el, ma már Európában is találkozni magányos terroristákkal, ami eddig inkább az ámokfutók jellemzője volt. Náluk már nem lehet kimutatni „intézményes” kapcsolatot sem az Iszlám Állammal, sem más terrorszervezettel. A radikalizálódás sokszor otthon, a négy fal között, az internetet böngészve következik be.

A boszniai polgárháború óta tudjuk, hogy a boszniai muszlimok szenvedéseit hogyan használták fel az Angliában élő bosnyákok radikalizálására, mondta az Indexnek Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő, a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa. Az Iszlám Állam propagandistái ma bőséges mennyiségű kép- és videóanyaggal látják el az embereket: lerombolt városokat, halott gyerekeket, hősi halált halt harcosokat mutatva gondoskodnak arról, hogy a Nyugat-Európában felnőtt, háborút sohasem látott fiatal bevándorlók is átéljék otthoni honfitársaik szenvedését, és bennük is kialakuljon a düh. Peter Neumann, a londoni King's College tudósa szerint az Iszlám Állam azután lehetővé teszi számukra, hogy személyes problémáikat politikai projektbe csatornázzák be, és ehhez az Iszlám Állam márkanevet használják.

Wagner Péter szerint a magányos terroristák elterjedése mögött egy másik ok is állhat. Bármennyire könnyű ma azt mondani, hogy egy bombarecept bármikor elérhető az interneten, jól működő bombákat gyártani, fegyvereket, autókat és pénzt szerezni egy nagyobb terrortámadáshoz az európai titkosszolgálatok ébersége miatt egyre nehezebb. Iszlamista terrorszervezetek ezért már korábban arra hívták fel híveiket hogy bombák és lőfegyverek helyett késsel, autóval, kővel hajtsanak végre terrortámadásokat.

Ilyenekkel először Izraelben próbálkoztak palesztin terrorszervezetek. A nizzai gázolós és a würzburgi baltás támadás know how-ja ott egyben már megvolt. Tavaly októberben Jeruzsálemben egy merénylő a saját szolgálati autójával hajtott neki a Geulá nevű ultraortodox negyedben a buszmegállóban várakozók közé, majd baltával támadt a sérültekre (18+). A merénylőt egy közelben álló biztonsági őr lelőtte. Izraelben, ahol sok katona és fegyveres van az utcán, az ilyen merényleteknek nem sok sikere lehet. És vajon Európában?