Lukács
7 °C
22 °C

Tölgyessy Péter: Elveszett egyensúly

D KOS20161212023
2016.12.22. 06:59
Meginoghat az Európai Unió, de még távolról sem olyan veszedelmes a helyzet, mint a harmincas évektől volt, amikor egymás után omlottak össze a demokráciák. Egyelőre csupán a Nyugat régi egyensúlya bomlott meg. Pusztán megmozdult valami, ám feltehető: az eddiginél változékonyabb időszak nyitányának lehetünk a megélői. A két világháború közötti időkhöz hasonlíthatóan újfent Közép-Európa látszik a változások egyik kiindulópontjának. Mi történik a világban, és miért? Tölgyessy Péter elemzésének első része.

Az utóbbi időben egyre valószínűbb, hogy a magyar kormányfő formálódó rendszere az egyik első megjelenése a világ csaknem egészében tapasztalható mozgásoknak. Temérdek hazai körülményből származó sajátszerűség, lényegi köztes-európai durvaság jellemezi, mégis része a Nyugat országainak számottevő hányadában mutatkozó, hozzá valamiképpen hasonítható törekvéseknek. Ennek képviselői jobbára még távol vannak a főhatalomtól, ám így is kikezdték az 1945 utáni politika megszokott kereteit. Az Egyesült Államokban máris elnökválasztást nyertek. De másutt is sokszor az új politika embereinek offenzívái diktálják a közéleti témákat és kommunikációs módozatokat, a kormányzati gondok terhei alatt botladozó hagyományos centrumpártok inkább csak védekeznek.

Általánosan megbicsaklani látszik a régi politikai, gazdasági és kulturális elit problémamegoldó képességébe vetett állampolgári hit. Az évtizedes biztonságukat elvesztett közép-, alsó középrétegek sorra elhagyják régebbi politikai vezetőiket, valamint pártjaikat, és a legkülönbözőbb módokon mutatják meg elégedetlenségüket. Megkérdőjeleződik számos korábban előrevivő intézmény, bejáratott megoldás hivatása. Az átlagemberek meglátásai és vágyai, előítéletei kikezdik az elitek valóságmagyarázó monopóliumát. Minden eddiginél kisebb a hagyományos sajtóba vetett bizalom, szűkül a közgazdaság- és más társadalomtudományok igazságainak elfogadottsága. A szélesebb közvéleményben elgyengül az okfejtő racionális érvelés meggyőző ereje. Az új politika a globális kapitalizmus helyett a nemzeti, a helyi érdekek elsődlegességében keresi a siker: a hajdani nagyság és a jobb élet visszaszerzésének reményét. A régi véleményvezérek az új mozgásokat rendszerint a populizmus újbóli fellángolásaként ábrázolják, kihívóik viszont a végre elérkezett valódi demokrácia, a választói akarat elkerülhetetlen felülkerekedésének mondják.

Még nem tudható, mi lesz a vége

Egy szilárd civilizáció felépítése hosszú időt igénylő, összetett feladat, ám olykor egyetlen krízis okozta láncreakció sebtében felforgathatja azt. Most még egyedül a megoldásra váró gondok súlyossága bizonyos és a régi elintézési módozatok alkalmassága kérdéses, ám az új mozgások rendszerré állhatnak össze, és akár az 1945 utáni nyugati politika alapjait érinthetik. Még mulandó is lehet kihívásuk ereje, idővel bebizonyosodhat, képviselőik sem tudják lényegileg más irányba vinni a világot. Ám valószínűbbnek látszik: nem kizárólag a politikai korrektség 1968 utáni baloldali értelmiségi elvárásain lép át a közvélemény, hanem ennél mélyebbek lehetnek a változások.

Tölgyessy Péter

1989-es rendszerváltás egyik meghatározó személyisége. A rendszerváltás idején a Szabad Demokraták Szövetsége egyik képviselője a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon. 1990 októberéig az SZDSZ-frakció vezetője, 1991 és 1992 között a párt elnöke. 1990 és 2006 között országgyűlési képviselő, 1996-ig az SZDSZ képviselőjeként, majd két évig független képviselő volt, 1998 és 2006 között a Fidesz-frakció tagja.

Politikai pályája után, 2007-ben a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének tudományos munkatársa lett. Kutatási területe a magyar modell válsága és a helyreállított alkotmányosság gondjai a rendszerváltás óta. Ezenkívül az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézetének vendégoktatója. 2009-ben, a rendszerváltás során kifejtett tevékenysége elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. (Forrás: Wikipédia

Az új politikai törekvések a belpolitika átalakításán túl tartósan visszavethetik a globalizáció előrehaladását, protekcionista követeléseikkel zavart kelthetnek a világkereskedelemben és a pénzpiacokon. A külön nemzeti megoldások kutatása ütközésekkel telítheti a nemzetközi kapcsolatokat. A körülményes alkudozások rendjével szakítva visszahozhatja a folytonos külső ellenségkeresésből, kakaskodásból hazai előnyöket remélő politikai gyakorlatot. Általa visszafordulhat az európai integráció, meginoghat az Európai Unió. Még távolról sem olyan veszedelmes a helyzet, mint a harmincas évektől volt, amikor egymás után omlottak össze a demokráciák. Egyelőre csupán a Nyugat régi egyensúlya bomlott meg. Pusztán megmozdult valami, ám feltehető: az eddiginél változékonyabb időszak nyitányának lehetünk a megélői.

A Nyugat vezető államában máris államfői hatalomhoz jutott az új politika egyik jellegadó képviselője. A vagyonos üzletember voltára büszke Donald Trump minden bizonnyal kivételesen eredményes elnök kíván lenni. Energikusan tenni fog ezért, és nyilvánvalóan nem óhajt hirtelenjében belefutni valami nagy kudarcba. Érezhetően visszavett kihívó kijelentéseiből, elnöki adminisztrációját körültekintően állítja össze. Ám a régi elitek racionalitásán átlépő választási fellépésével sem szakíthat teljesen. Döntéseivel és főleg identitáspolitikájával fent kell tartania az eddigi igazságok ellen lázadó hívei bizalmát. Ehhez bizonyítania szükséges, hogy legalább verbálisan, de lehetőség szerint valóságosan is létezik más politika, mint a korábbi. Alapdilemmája ennyiben hasonlít a magyar miniszterelnök 2010-es indulásának eldöntendő stratégiai kérdéseihez.

A régi véleményformálók az Egyesült Államokban sem hiszik, hogy akadhat lényegileg más út, mint az övék volt. Orbán Viktor irányított kapitalizmusával és politikai váltógazdaság nélküli pluralizmusával számos ponton ténylegesen szakított a korábbi nyugatos konszenzussal, és újra elsődlegesen a hatalom eszközeivel koordinálja a magyar társadalom mozgását. Az Egyesült Államokban azonban összehasonlíthatatlanul szilárdabb a fékek és ellensúlyok két évszázad szentesítette alkotmányos mechanizmusa, és messze biztosabb talajon áll az autonóm polgári gondolkodás ethosza. Így aztán csak egészen más újításokra nyílhat lehetőség a tengerentúlon, mint a sokadik rendszerváltásán áteső, régóta a politika által közvetlenül mozgatott Magyarországon.

Világméretű gazdasági verseny

1989 varázslatos esztendejében még hódított a meggyőződés: globális győzelmet aratott a világkapitalizmus és a jogállami demokrácia rendje. Vége a történelemnek: az Egyesült Államok és általában a szabad világ, a Nyugat berendezkedése univerzális érvényű. Átfogó mintát ad nem csupán a történelmi latin-keresztény kultúrkör, hanem a Föld összes nemzetének. Előbb a belső bajaitól sebtében összeomlott szovjet befolyási övezet államai, utánuk Kína, majd az iszlám világ népei is idővel sorra megtérnek a Nyugat intézményes megoldásaihoz. Nem csupán a gazdaságuk, hanem a politikai berendezkedésük is közeledik a versengő plurális rendszerekéhez.

A hetvenes évek derekától a kapitalizmus logikája, a közgazdaság-tudományok észszerűsége gyorsuló ütemben hatotta át a legkülönbözőbb előtörténetű országok életét. Államok sora, köztük ősi ázsiai kultúrák tértek meg a piacgazdaság rendjéhez. A kommunikációs világháló szédítő sebességű térnyerésével, a távolsági közlekedés olcsóbbá válásával minden korábbinál inkább kinyílott a világ. Az 1989 óta eltelt negyedszázadban a világgazdaság kivételes ütemben globalizálódott. A termékek, a szolgáltatások, az információ, valamint a tőke előtti határok egyre biztosabban ledőltek. A verseny valóban világméretűvé vált. Ám a politikai váltógazdaság plurális berendezkedése korántsem emelkedett egyetemes rendszerré.

A liberális tömegdemokráciák térhódítása már 1989 nyarán megakadt. Kína kommunista egypártrendszere a Mennyei béke terén tankokkal tiporta el a fiatal tüntetők közéleti szabadság igényét. A Szovjetunió romjain felülről bevezetett orosz demokrácia még átmenetileg sem tudta konszolidálni országa helyzetét. Röpke létezése a kommunizmus örökségeként bekövetkezett gazdasági összeomlással, a megszokott életviszonyok felfordulásával, emberek tömegeinek újraproletarizálódásával párosult. Általánossá vált a szabálykerülés és a korrupció, valódi piaci teljesítmény nélküli oligarchák szabadultak rá a társadalmakra. A nyílt közéleti versengés már romboló hatású politikai polarizációt hozott, ami elgyengítette a közhatalom cselekvőképességét.

A volt Szovjetunió utódállamainak többségében a társadalom elemi rendjét végül a nyugatos pluralizmust tagadó autoriter rezsimek állították helyre. Irányított kapitalizmusukkal államosították és ezzel rendszerük részévé tették az országukban megszüntethetetlennek látszó korrupciót, megzabolázták a gazdaság nagyra nőtt hatalmasságait. A hosszú ideje sikertelen társadalmaknak erőteljes nemzeti mítoszokat, bűnbakokat és hatásos ellenségképet adtak. Megállították a gazdasági romlást, a politikai fordulat esztendőihez képest kiszámíthatóbbá tették az emberek életét. A zavaros idők káosza után kísérletet tettek a főhatalom eszközeivel felülről integrált társadalom otthonosságának helyreállítására. Mindezzel összes roppant belső feszültségük ellenére messze elfogadottabbak és főleg stabilabbak, mint a térségükben rövid életű versengő plurális demokráciák voltak.

Káoszba fordult nyugatos megoldások

Az Egyesült Államok fölényes katonai ereje szinte veszteségek nélkül söpörte el az iszlám világ vele agresszíven szemben álló hatalmait. Ám a demokráciaexport meglehetős kudarcot hozott. Csupán polgárháború, terror, menekültáradat következett belőle. Rendkívüli az Egyesült Államok katonai fölénye. Szabályos háborúban jó eséllyel bárki veszítene ellene. Csakhogy komoly ellenfél nem is hívja ki maga ellen a Nyugat vezető országának hadászati erejét. A kisebb lázadó rezsimek elbuknak, ám nem sikerül a katonai győzelem után helyükön tartósan működőképes rendet teremteni. Óriási erőfeszítések után is zűrzavar és pusztítás marad a fegyveres diadal nyomán. A nyugatos politikai intézmények a megfelelő társadalmi feltételek hiányában sorra eredménytelenek bizonyulnak. Ezért Barack Obama elnök már nem is igen vetette be közvetlenül állama haderejét.

Újra bebizonyosodott: az angolszász világ joguralomra, politikai váltógazdaságra alapozott rendje hallatlan civilizációs sikereket hozhat a Nyugat magországainak, ám létezése nem univerzális érvényű. A parlamentáris demokráciák intézményrendszere módfelett törékeny, az őket éltető szükséges feltételek hiányában mozgásuk könnyen saját önfelszámolásukba mehet át. A hatalommegosztás rendjének hatóköre ismétlődően kitágul, de a plurális versengés önmaga ellen fordulhat. Az angolszász világ mindhárom döntő győzelme után, az első, a második, majd a hidegháborús diadal után előbb sokfelé átveszik intézményeit, szabad piaci megoldásait, ám utóbb ez a folyamat ellenkezőjébe válthat. A demokráciák gyors expanzióját, dagályát, azok tartósabb megingása, apálya követheti.

Elmaradt révbe érés

A régi Köztes-Európa országaiban már messze több sikerrel kecsegtetett a nyugatos megoldások elfogadása, másfél évtized várakozás után a Nyugat szövetségi rendszere és integrációs intézményei is befogadták a térség jelentékeny részét. A társadalmi boldogulás lehetőségeit alaposan átformáló, súlyos visszaesés után itt már hat-nyolc reménykeltően dinamikus esztendő következett. Ám a 2008-as világméretű válsággal a felzárkózás tempója máig tartóan megtorpant. Ha azt az eredményt tekintjük igazi sikernek, amelyet mondjuk a finnek vagy az olaszok értek el 1950 és 1972 között, vagy a spanyolok 1965 és 1990 között, akkor a térségen belüli jelentékeny eltérések ellenére a csaknem teljes konvergencia sehol sem látszik közelinek.

Így azután meglehetősen különböző szinten és módon, ám valamennyi országban erőre kaptak a nyugatos megoldásoktól kezdettől idegenkedő elképzelések. Immáron többfelé ők adják az irányt, és az európai felzárkózás sikereit elindító pártok kiestek a kormányzati hatalomból. A sokáig kifejezetten eredményesnek számító Szlovákiában még a parlamentből is. Helyükre a nemzeti különutak, a korábbi doktrínák szempontjából olykor irracionális politikát hirdető, különböző felfogású erői kerültek. A nyugatos példakövető hullám ellaposodásával évszázadok óta ismétlődő módon a térség jelentékeny hányadában a közélet átváltott a nemzeti öncélúságot hirdető, a külső elvárásoknak óvatosabban vagy dacosan ellenszegülő szakaszba.

A hetvenes évek dereka óta rendszerválságról rendszerválságra bukdácsolódó Magyarország bizonyult ismét az egyik olyan államnak, ahol először mutatkozott meg az új trend. Az elmúlt évszázadban nem egyszer voltunk lényegi folyamatok úttörő országa. A proletárdiktatúrába forduló első magyar tömegdemokrácia kudarca után a Horthy-rend­szer egy olyan európai tendencia egyik első megjelenése volt, amely később sokfelé talált folytatásra. 1953-ban részben nálunk indult el és utóbb egészen Kínáig ért el a felemásan újrapiacosító reformkommunista teória. 1989-ben is Lengyelország és hazánk számított a politikai fordulat két élenjáró államának. Az Orbán-rendszernek most is számos irányjelző vonása mutatkozik. A magyar fejlemények nagyszámú hazai eltéréssel rendelkeznek, mégis ezek általában az itthoni állapotoknak megfelelő erőteljes megjelenései a térség és a világ egészét átható mozgásoknak.

Bajok a magországokban is

A két világháború közötti időkhöz hasonlíthatóan újfent Közép-Európa látszik a változások egyik kiindulópontjának. Ismét nem csupán a reménytelen perifériák sokszor ciklusszerűen ismétlődő lázadásainak egyike tapasztalható. A bajok nem álltak meg dél-amerikai módon a nyugatos polgárosodásukban megakadt államokban, hanem a válságjelenségek beköszönni látszanak a Nyugat magországaiba is. Korábban az angolszász világ és mindinkább az Egyesült Államok számított a nyugatos civilizáció „aranytartalékának”, ahonnét az előrevivő újítások időről időre kisugározhattak. Általuk a Nyugat legsúlyosabb válságba jutott része is regenerálódhatott. Most azonban az Egyesült Államokat is áthatja a korábbi megoldásokba vetett hit megingása. Az új mozgások a legrégebbi magországok közéletét is elérték.

A kontinentális Európa legnagyobb hatalmai közül számos sokáig ellenállt az alkotmányosság, a parlamentarizmus és a politikai váltógazdaság igényének. A két világháború közötti új demokráciák csak időlegesen tudták konszolidálni létezésüket. 1940 nyarára a kontinentális Európában meglehetősen általános volt a nézet: a versengő kapitalizmus és a joguralmán alapuló parlamentarizmus képtelen megoldani a világ felgyülemlett bajait. A racionálisan érvelő polgári nyilvánosság gyengíti a kormányzat cselekvőképességét. A jövő az akarat diadalával kecsegtető vezérelvű rendszereké. Ám az angolszász hatalmak kitartása parlamentáris hagyományaik mellett, partraszállásuk, majd eltökélt beavatkozásuk a kontinentális Európa nyugati felében a polgári társadalmak minden korábbinál eredményesebb korszakát hozta el 1945 után.

A szabad piacgazdaságok rendjének racionalitása soha nem látott szintre emelte a világ produktivitását és civilizációját. A jóléti állam korrigálta kapitalizmus jó ideig a középrétegek folyamatos kiszélesedését hozta a Nyugat társadalmaiban. Ezek biztonságának és gyarapodásának zavartalan időszaka és a nagy centrumpártok politikai váltógazdaságának aranykora a hetvenes évek derekáig tarthatott. A vegyes piacgazdaságok dinamikája az ismétlődő olajválságok képében jelentkező mélyebb bajok jelentkezésével tört meg. Az ekkortól stagnáló és egyidejűleg magas inflációtól szenvedő gazdaság versenyképességének visszaszerzése érdekében a dominánssá emelkedő neoliberális-neokonzervatív közgazdasági teória a piacon alulmaradók javára történő jóléti újraelosztás visszafogását és a vállalkozásokat, valamint a magasabb jövedelmeket sújtó adóterhek jelentős csökkentését ajánlotta. Rugalmasabb munkapiac megteremtését, és általában is az állami reguláció visszavágását, ezzel a piaci racionalitás határozottabb érvényre juttatását javasolta.

Ez a paradigmaváltás és az informatika forradalma idővel újra a növekedés felé vitte a Nyugat gazdaságait. Hatásukra azonban vékonyodni kezdtek a középrétegek, a gazdasági szerkezetváltás vesztes csoportjai sorra lemaradoztak. A piaci szempontokat kevésbé elfogadó államoknak minden addiginál sebesebben romolhatott a nemzetközi versenyképessége, ami idővel általános szegénységbe taszíthatta társadalmukat. A világ nem piaci alapon szerveződő gazdaságai pedig végképp leszakadtak. Államaik jó része a nyolcvanas évek végére szabályos rendszerváltásra kényszerült.

Sikerből keletkezett válság

A nyugatos kapitalizmust minden tekintetben meghaladni kívánó kommunizmus bukása, a különböző harmadik utas kísérletek kudarca után a versengő piacgazdaságok logikája az egész világot magával ragadta. Ezzel a kapitalizmus rendkívüli innovációs késztetése, rombolva teremtő lendülete csak tovább erősödött. Ám a kivételesen gyors növekedés centruma részben átkerült a régi Nyugat államaiból a minden elszánásukkal felfelé törekvő ázsiai térségekbe. A hetvenes évek közepétől lényegében megfeleződött az európai demokráciák gazdasági növekedésének az üteme. Demográfiai lendületük ereje megroppant, a nagy európai államok és Japán népessége stagnál vagy egyenesen csökken, viszont rohamosan gyarapodik a legidősebb korosztályok aránya. Az eltérő kultúrák közötti érintkezés megsokszorozódásával megugrott az Európán kívülről érkező bevándorlók száma. Az ötvenes évek homogenitásához képest a Nyugat államai sokkultúrájú országgá váltak. Ennek minden sokszínűségével és kétségesen feloldható konfliktusával együtt.

A komparatív előnyök évszázados tana a világkereskedelem korlátozások nélküli növekedését látja minden piaci szereplő részére előnyösnek. A korábbi korlátok ledőlése, a különböző kultúrák közelebb kerülése egyúttal minden addiginál kifizetődőbbé tette a kevésbé szakképzett munkát igénylő termelés olcsóbb bérű országokba helyezését, valamint bevándorlók hazai alkalmazását. A törekvő és szerény igényekkel élő délkelet-ázsiai, mexikói munkavállalók versenye azonban leértékelte a nyugati középrétegek teljesítményét. Mindeközben a nagy globális termék- és értékláncokat uraló gazdasági elitcsoportok ereje lényegileg megnövekedett. A középrétegek folyamatos lesüllyedésével párhuzamosan a felső közép csoportok és főleg az egész globalizációs folyamatot mozgató személyek jövedelmei rohamos emelkedésnek indultak. A világméretű gazdasági versengés közepette a régi jóléti nemzetállami eszközök alkalmatlanok a korábbi viszonylagos jövedelmi egyensúly megtartására. Az újra polarizálódó nyugati társadalmakban ezzel azonban alaposan meggyengült a középre tartó politika eddig biztosnak látszó bázisa. A piacon alulmaradó legkülönbözőbb társadalmi csoportok a demokratikus intézményrendszert felhasználva a politikától remélnek maguknak védelmet, kárpótlást kapni, vagy legalábbis vágyaiknak, meglátásaiknak megfelelő érzelmi támogatást, együttérzést nyerni.

Az ókori görög városállamok hatalmi szerkezeteit osztályozva már Arisztotelész pontosan érzékelte: a demokrácia milyen törékeny berendezkedés. Milyen könnyen fordulhat vezetőinek hatalmi ambícióit követve önmaga alapjai ellen. Az egzisztenciájukban bizonytalan emberek döntései érzelmi alapon egyszerűen manipulálhatók. Autonóm akaratú, szerteágazó társadalmi középrétegek nélkül bajosan elképzelhető az általános népuralom kiegyensúlyozott létezése. Most pedig éppen a jövőjében magabízó társadalmi közép ingott meg. 1945 után a világháború és a nagy gazdasági világválság bizonytalanságából felemelkedő Nyugat jóléti államaiban néhány évtized alatt az emberek háromnegyede emelkedhetett ki a korábbi évezredes proletárlét szegénységéből. Jelenleg viszont a folyamatos gyarapodás lehetősége helyett a képzetlenebb alsó középosztály hatalmas csoportjai ragadhatnak meg szüleik már elért életnívója alatt.

A hetvenes évek közepe óta az Egyesült Államokban nem vagy alig növekszik a középrétegek reálbére. Rövidebb javuló időszakok után időről időre visszatér a bérek stagnálása vagy csökkenése. Az utolsó tíz esztendőben a Nyugat 25 legfejlettebb gazdaságában a háztartások kétharmadának esett a tényleges jövedelme. Egyúttal a munkavállalók munkaerőpiaci pozícióját megtámogató állami szabályozás, illetve szakszervezeti védelem ereje is sokat gyengült. A gyorsuló technikai és kulturális változások keltette alkalmazkodási kényszernek kitett középrétegek bizonytalanságérzete ezzel csak tovább fokozódott.

Meggyengült az elitekbe vetett hit

A kapitalizmus rendjének ésszerűségét érvényre juttató elitek váltig állítják: egy darabig nehezebb évek jönnek, ám a versenyképesség fájdalmas helyreállítása után, belátható időn belül, csaknem mindenkihez eljutnak majd növekedés jótéteményei. Csakhogy lassan negyven esztendeje ennek éppen az ellenkezője történik. A középrétegek bővülése áttevődött a lendületes felzárkózást mutató ázsiai térségekbe. A piaci versenyképességüket megerősítő nyugati országokban is sorra gyengültek a korábbi jóléti vívmányok, megingott a régi biztonság.

A felsőbb osztályoknak egyre jobban megy, a többséget sújtó nehézségek viszont alig akarnak enyhülni. A versenyben lemaradó államokban pedig még égetőbb a baj. Így azután a hozzáértő elitek tudományát a lemaradó többség mind nehezebben fogadja el magáénak. A piaci logika elvi racionalitása egyre biztosabban nem a versenyben alulmaradók széles csoportjainak az igazsága. Ami ennyire fáj, az nem lehet helyes szerintük. Ezzel azonban lényegileg szembekerül a gazdasági ésszerűség követelménye a tartalmi demokrácia igényével.

A 2008-as válsággal egyszerre összegyűltek a korábbról induló gondok. A közvetlen pénzpiaci bajokat tulajdonképpen hamarjában sikerült megoldani. Csakhogy ezek mérséklődésével is, minden jegybanki stimuláció ellenére, régóta nem látottan szerény a gazdasági növekedés. Továbbhaladt előre viszont a társadalmi polarizáció. Az 1989 előttinél lényegesen inkább befolyásolják a világot a Nyugat eszméi, miközben a Nyugat államai gyengének tűnnek a globális konfliktusok megoldására. Az emberek évtizedes gondjait illetően a régi elitek érzéketlennek látszanak. A tömeges migráció és a terrorizmus tapasztalata pedig végképp alkalmatlannak mutatta a hagyományos európai vezetők jelentékeny hányadát. A közéletet olykor másfél évszázada, de legalább az ötvenes évek eleje óta irányító pártok problémamegoldó képességébe vetett hit általánosan megbomlott.

A régi politikai erők megingásának mértéke országonként eltérő, ám jelenségei szinte mindenütt érzékelhetők. Az Európa egyik legszilárdabb demokráciájának számító Németországban, 2016 tartományi választásain a két vezető párt együttes választói támogatottsága negyven százalék tájára zuhant. Pedig a nyolcvanas évekig még meghaladta a nyolcvan, olykor a kilencven százalékot. A korábbi rendszerépítő konszenzust a legkülönbözőbb irányból kikezdő erők viszont virulnak. Az Európai Unió egyik leggazdagabb országának, Ausztriának az államfőválasztásán a két örökös kormánypárt jelöltjei együttesen alig 23 százalék szavazatot kaptak. A megismételt második fordulóban csaknem az egész politikai erőtér összefogása kellett az új megoldásokat követelő jobboldali radikális induló legyőzéséhez.

A pénteki folytatásban részben a nyilvánosság megváltozott szerkezetéről, pártok, pártrendszerek átalakulásáról és ezek hatásairól olvashat. Érdemes lesz visszatérni.