„Ha meg kell halnom, tegye azt Adolf maga” – 90 éve volt a XX. század egyik legvéresebb leszámolása

Az 1930-as évek elejére Németországban az Adolf Hitler vezette szélsőjobboldali Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP), közismertebb nevén a náci párt lett az egyik legnagyobb támogatottsággal bíró politikai erő. 

Hitler mozgalmának megerősödésében sok tényező szerepet játszott, így például az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság és az ezzel járó munkanélküliség, amelyek voltaképpen megágyaztak a szélsőséges politikai eszmék – a nácizmus mellett a kommunizmus – térnyerésének és a weimari köztársaság megroppanásának.

A válság fokozatosan küldte újra a padlóra a hiperinflációt nagy nehezen leküzdő német gazdaságot, miközben a munkanélküliség meghaladta a 30 százalékot, a középosztály zöme pedig elszegényedett.

1930 után, Paul von Hindenburg birodalmi elnök regnálása alatt Németország élére a konzervatívok által vezetett kabinetek kerültek, amelyeket sorrendben Heinrich Brüning, Franz von Papen, majd Kurt von Schleicher vezetett kancellárként.

Mindezt annak ellenére sikerült elérnie, hogy a két baloldali politikai erőnek, a kommunistáknak és a szociáldemokratáknak közösen több képviselőjük volt, mint a NSDAP-nek. A KPD (Kommunisták Németországi Pártja – a szerk.) viszont a Moszkvából érkező tiltás miatt mégsem foghatott össze a politikai spektrum baloldalán álló másik tömbbel.

Teljhatalommal a totális uralom felé

1933-ra egyre inkább tarthatatlanná vált a politikai helyzet Németországban: az utcákon tombolt a szélsőséges csoportok által elkövetett erőszak, míg a gazdaság romokban hevert. Paul von Hindenburg elnök, korábbi tábornagy és német nemzeti hős végül a nácik egyre gátlástalanabb követelései, továbbá a német nagyipar gazdag vállalkozóinak nyomására

Hindenburg ugyanis benne látta azt a személyt, aki véget vethet az utcai erőszaknak, és talpra állíthatja a gazdaságot. 1933. február 1-jén Hindenburg Hitler javaslatára feloszlatta a Reichstagot. Három nappal később egy szükségrendeletet is kiadtak, amelyben alapjaiban korlátozták a gyülekezési jogot és a sajtószabadságot.

Egy hónappal később, február 27-én tűz ütött ki a Reichstag épületében, a nácik azonnal a kommunistákat kezdték gyanúsítani a gyújtogatással. Állítólag a gyújtogatást egy holland kommunista, Marinus van der Lubbe követte el, aki bár nem állt kapcsolatban semmilyen párttal, mégis elkeserítette a munkásosztály helyzete. A fiatal férfi az épület felgyújtásával kívánt tiltakozni a szerinte méltatlan helyzet ellen, ellenállásra késztetve ezzel a munkásokat.

Erre alapozva a rendőrség egymás után kezdte el letartóztatni a kommunista, a szociáldemokrata és a szakszervezeti tagokat. Hitler még február 28-án aláíratta Hindenburggal azt a rendeletet, amely hatályon kívül helyezi az alapvető emberi jogokat.

Hitler nem sokat tétlenkedett kancellári kinevezése után, és alig néhány hónap alatt teljhatalomra tett szert, majd kiépítette a totális egypártrendszert. Elképzeléseinek megvalósítását azonban nehezítette, hogy nem sikerült megnyernie a hadsereg bizalmát. Több olyan tábornok is akadt, aki nem sokra becsülte az I. világháborúban tizedesként szolgált osztrák születésű férfit, emellett a nácik paramilitáris szervezete, az SA (Sturmabteilung – rohamosztag) létét is gyanakvás övezte, mivel a katonák részéről sokan egy új forradalmi hadsereget véltek benne felfedezni.

Harcostársból ellenség, villanó kések

A túlnyomórészt a politikai ellenfelek megfélemlítésében, illetve az utcai harcok kiprovokálásában érdekelt SA élén Ernst Röhm, Hitler egyik régi harcostársa állt. Egyes források szerint Röhm volt az egyetlen, aki a keresztnevén, Adolfnak szólíthatta a Führert.

Röhm ugyanakkor túlságosan komolyan vette a szociális demagógiát, és meggyőződése volt, hogy szükség van egy második forradalomra, amely egyaránt elsöpri a nácik útjából a kommunistákat, a zsidókkal azonosított kapitalistákat és a reakciós konzervatívokat.

Az SA-vezér – aki az 1923-as müncheni sörpuccsban is részt vett Hitler oldalán – ezen elképzeléseivel alaposan magára haragította azokat a tehetős nagyiparosokat, akik támogatták a Führert céljai elérésében. Ám nem csupán a nagyiparosok orroltak meg az egyre többet kellemetlenkedő Röhmre, a hatalmi harcok révén a náci párt valamennyi fontosabb vezetője úgy vélte, hogy a jelentős katonai tapasztalattal rendelkező SA-vezér túl messzire ment.

Hitlert az NSDAP meghatározó alakjai közül többen is arról kezdték győzködni, hogy Ernst Röhm francia pénzen akar puccsot végrehajtani ellene. Az állítólagos összeesküvésbe azt a sokak által gyűlölt Gregor Strassert is belekeverték, aki részt vett a náci párt megalapításában. Hitler csak azt követően szánta rá magát a cselekvésre, hogy a hadsereg egy ultimátumban felszólította az SA létszámának csökkentésére és befolyásának korlátozására. Röhm ezzel nyíltan szembehelyezkedett.

Hitler végül 1934. június 30-át választotta időpontnak, ekkor az SA teljes vezetése a Bajorországban lévő Bad Wieseeben ülésezett. A Führer titokban repült a helyszínre, és hajnali négy órakor

A szervezet többi vezetőjét megérkezésükkor, a vasútállomáson gyűjtötték be. Az őrizetbe vett SA-tagokat ezután egy müncheni fogházba vitték, és nagyrészüket rövid időn belül kivégezték. Röhm megtagadta az öngyilkosság végrehajtását, egyes források szerint azt is kijelentette:

ha meg kell halnom, tegye azt Adolf maga.

Ernst Röhmöt végül 1934. július 1-jén két SS-tiszt lőtte agyon. A tisztogatás nem kizárólag csak a barnaingesekre korlátozódott: Hitler egyidejűleg leszámolt régi ellenségeivel és a konzervatív ellenzékével is. Röhmék letartóztatását követően megüzente Berlinnek a Kolibri-kódot, Hermann Göring pedig parancsot adott a Hitler által az 1920-as évek második felében, az SA ellensúlyozására létrehozott SS (Schutzstaffel – védőosztag) kivégzőosztagainak feladatuk elvégzésére.

A következő 48 órában az SA még szabadon maradt vezetői mellett több más embert is kivégeztek egy korábban összeállított lista alapján. Köztük Gregor Strassert, Kurt von Schleicher volt kancellárt, Gustav von Kahrt, az 1923-as müncheni sörpuccs leverőjét, illetve Franz von Papen alkancellár titkárát és egyik közeli munkatársát.

A Hitler kancellári kinevezését segítő Franz von Papent csak rövid időre tartóztatták le, majd belátva saját helyzetének reménytelenségét, lemondott az alkancellárságról, amit még Hitler kinevezése után kapott.

Adolf Hitler az 1934. június 30. és július 2. között lezajlott politikai tisztogatással végleg megszilárdította hatalmát, amelyet ezután senki és semmi sem veszélyeztetett Németországban. A hadsereg hűségesküt tett, az SA elvesztette jelentőségét, amelynek helyét az SS vette át.

A Joseph Göbbels által irányított propaganda az események után azt terjesztette, hogy Hitler a káosztól mentette meg az országot a tisztogatással, hozzáfűzve, hogy lényegében a homoszexuális praktikák kiirtása történt meg vele. Közismert volt ugyanis az SA több vezetőjének homoszexuális irányultsága. Köztük Ernst Röhmé is.

A hivatalos statisztikák szerint „a hosszú kések éjszakáján” – vagy másnéven a Röhm-puccsban, esetleg Kolibri-műveletben – 81 embert végeztek ki, de a valós szám akár több száz is lehetett az ezernél is több börtönbe került ember mellett.

(Forrás: Rubicon, MúltKor Történelmi Magazin, A hosszú kések éjszakája – Hitler hatalomra kerülése című dokumentumfilm.)

(Borítókép:  Adolf Hitler, Alfred Rosenberg (balra) és Dr. Friedrich Weber a Freikorps Oberland (Oberlandi Szabadcsapat) tagja a müncheni puccs idején. Fotó: Keystone / Getty Images)