Irán az amerikai-európai szövetség kulcsa

George Bush maga is többször tett olyan kijelentéseket, amelyekből a kapcsolatok rendbe szedésének szándéka olvasható ki. A Brüsszelbe látogató, különböző rangú amerikai politikusok és diplomaták pedig egész kis offenzívát indítottak az európaiak meggyőzésére az elmúlt hónapokban - W really means it. Egy januári brüsszeli szemináriumon Tom Ridge amerikai belbiztonsági miniszter megnyitóbeszédében 24 alkalommal használta az "együttműködés" szót vagy valamilyen szinonimáját.

Talán tényleg így van, talán tényleg van szándék. De mik a buktatók? Irán a legfontosabb közös külpolitikai kihívás vagy probléma. Egyelőre olyan különböző a megközelítés, hogy sokkal rosszabbra is fordíthatja az európai-amerikai kapcsolatokat.

Nincs közös stratégia. Az atomfegyver építésére törekvő iszlám papköztársaság kezelésére Amerikának egyelőre egy stratégiája van: a fenyegetőzés. Európa - egész pontosan a Javier Solana kül- és biztonságpolitikai főképviselővel kiegészült brit-francia-német hármas - megközelítése egyelőre sikeresebbnek látszik. Az uniós kereskedelmi egyezmény ígéretét - és részben az amerikaiak haragját - belengető óvatos és csöndes tárgyalással tavaly sikerült elérni, hogy Teherán felfüggesztette a bomba építéséhez szükséges urándúsítást.

A probléma az, hogy valószínűleg ez nem lesz elég. Valójában Európának önmagában kevés eszköze van rá, hogy megakadályozza Irán nukleáris hatalommá válását. A tárgyalásokban ugyanis egyrészt nem igazán tudják Iránt mivel fenyegetni (Európa természetesen nem fogja lebombázni az iráni nukleáris létesítményeket, ha Teherán megmakacsolja magát), és leginkább nem tudjuk nekik megadni azt, amire valójában szükségük van. Irán aligha fog lemondani az atombombáról egy kereskedelmi egyezményért cserébe.

Ha valamiért, hát Teherán - mint minden állam - azért fegyverkezik, mert meg van róla győződve, hogy az atombomba az egyetlen eszköz, amivel megvédheti magát ellenségeivel szemben. A térképre pillantva kiderül, nyugaton az amerikai csapatoktól hemzsegő Irak, még nyugatabbra Izrael, délen az amerikai szövetséges Szaúd-Arábia, keleten a szintén nyugati ellenőrzés alatt álló Afganisztán és az amerikai szövetséges, szintén atomhatalom Pakisztán.

A teheráni ajatollahok figyelmét aligha kerülte el, mennyi ideig tartott Amerikának eltakarítania Szaddámot - és mennyire nem tud mit kezdeni a már szinte biztosan atomhatalom Észak-Koreával. A nyers valóság az, hogy Iránt teljesen legitim biztonsági szempontok vezérlik az atomfegyver építésében.

Közös stratégia kell

Ezen a helyzeten nem lehet javítani egy európai kereskedelmi szerződéssel. Lehet, hogy az európai tárgyalók azzal fenyegetik Iránt, hogy ha nem enged, akkor leveszik róluk a kezüket, és akkor majd megegyeznek Amerikával, ahogy tudnak. Ez jó fenyegetés, de nem változtat a fent vázolt alapproblémán. Azon csak az Egyesült Államokkal való, legalább részleges iráni kapcsolatnormalizálással és egy biztonsági garanciával lehet változtatni - ezt pedig csak az Egyesült Államok tudja Iránnak megadni, Európa nem. Az igazság az, hogy Európának nem nagyon van a kezében semmi ahhoz, hogy Iránt megállítsa a fegyverkezésben, ha egyszer erre szánta el magát. Ehhez Amerika is kell, mert Iránnak Amerikával van rendezetlen ügye.

Ez pedig azt jelenti, hogy a kérdésben végeredményben az amerikaiakhoz vagyunk kötve - mert az ő kezükben van a megoldás kulcsa. Ha pedig az amerikaiak úgy mérik fel a helyzetet - és egyelőre így tűnik -, hogy a tárgyalásnak nincs értelme, hogy Iránt már semmivel nem lehet megállítani a fegyverkezésben, akkor George Bush-t semmi nem fogja visszatartani attól, hogy előbb-utóbb bombázókat küldjön az iráni nukleáris létesítmények fölé. (Talán csak az, ha az izraeliek előbb megteszik helyette - ahogy megtették Irakkal 1981-ben, egyébként egy évtizeddel visszavetve az iraki atomfegyver-programot.)

Ez katasztrofális választás elé fogja állítani Európát: támogatja az akciót vagy sem. És ha nem támogatja, az valószínűleg a transzatlanti szövetség végét fogja jelenteni. A jól hangzó szöveg a nyugati "értékközösségről" ugyanis pont ennyi és nem több: szöveg. Amerikát és (Nyugat-)Európát elsősorban jól felfogott biztonságpolitikai megfontolások tartották össze ötven évig. Ha egy atomfegyver építésére törekvő iszlámista állam kérdésében magukra hagyjuk őket, akkor az amerikaiak egyszerűen le fogják vonni a következtetést, hogy ránk már nem lehet számítani, mint szövetségesre.

Kell tehát közös stratégia. De ehhez Európának el kell fogadnia, hogy hiteles fenyegetés nélkül Teherán nem fogja meggondolni magát. Amerikának pedig meg kell értenie, hogy adni kell Iránnak egy alternatívát, valamit, amitől le mer mondani a bombáról. Ha nem találnak közös stratégiát, nagy baj lesz.