Csípős finn humor a magyarokról

Kati Kovács olyan, mint amilyennek egy évtizedek óta olaszok között élő északi rokonunkat képzeljük. Szőkének szőke, de a temperamentuma miatt nehéz elhinni, hogy tízéves korában a világ legfélénkebb kislánya lett volna, ahogyan azt a Paprikás rapszódia elején leszögezi.

-  Mi az oka annak, hogy a magyarországi nyaralási élményeket megrajzoló könyvedet 15 évvel a megjelenése után adták csak ki itthon?

- Csak most kerestek meg az ötlettel azt követően, hogy tavaly volt itt egy kiállításom a Finnagorában. Amikor 94-ben kiadták a könyvem, jó kritikákat kaptam elsőkönyves szerzőként. A családban is jól fogadták, apukám majdnem megpukkadt a nevetéstől, mikor olvasta. A nagynénémnek viszont nem tetszett, kifogásolta, hogy nem festek benne szép képet Magyarországról. Most csodálkozott is, mikor a Helsingin Sanomatban megírták, hogy kiadják a magyar fordítást.

- 1986 óta Rómában élsz, Finnországban nőttél fel, miért Magyarországról készült az első nagyobb könyved?

- Valamiért ez az egész nagyon erősen megmaradt bennem.

- A képregényből kiderül, hogy egy Erika nevű lánynál voltál látogatóban, akivel addig csak leveztél. Tartod még vele és családjával a kapcsolatot?

- Már nem, de elképzelhetőnek tartom, hogy most a könyv megjelenése után nemsokára újra keresni fognak. Mókás lenne, rajzolhatnék belőle egy újabb képregényt. Még csak a neveket sem változtattam meg, hiszen tizenöt éve jelent meg a könyv Finnországban, és nem is gondoltam volna, hogy valaha itt is ki fogják adni. Egyébként aztán nem tartottuk a kapcsolatot, jött a kamaszkor, jöttek a kisebb-nagyobb szerelmek mind a kettőnk életében, egy csomó minden történt. Erika egyszer már felnőttkoromban próbált a családomon keresztül megtalálni, de akkor már Rómában éltem a férjemmel.

- Néhány éve például beválogattak a legrangosabb finn irodalmi díj, a Finlandia képregényeseknek meghirdetett pályázatán a legjobb tíz közé, úgy, hogy hosszú évek óta egy másik országban élsz. Ezt hogy sikerült elérni?

- Évente legalább egyszer hazalátogatok, de hogy széles körben ismernek, az abból fakad, hogy még otthon kezdtem meg a pályafutásomat, ott végeztem a helsinki Képzőművészeti Főiskolán. Szerencsém is volt, mert pont akkor tűntek fel a munkáim, amikor a képregények iránt megnőtt a kereslet Finnországban.

- Itt van ez a magyar származás is az apai nagyapád révén. Melyik kultúra a legerősebb benned? Valahol azt olvastam rólad, hogy a rajzaidból egyértelműen kiderül, hogy finn vagy.

- Ki írta ezt?

- Már nem emlékszem pontosan, de arról volt szó, hogy finn ritmusra ver a szíved rajzolás közben.

- Ja, hogy ebben az értelemben. Hát igen, tulajdonképpen igaz, mert mégiscsak finn maradtam, még ha a munkám bizonyos vonásaiban meg is jelenik az, hogy évek óta Rómában élek, például azt nézve, hogy a finn könyvekre kevésbé jellemző a kifelé tekintés. Valószínűleg ez az egész egyszerre van jelen bennem.

- És a magyar vonal?

- Ott van például a zene.

- Milyen magyar zenéket hallgatsz?

- Rapszódiákat... (nevet)

- Na és Kovács Katival hogy állsz?

- Ó, tőle a mai napig megvan egy lemezem otthon, Finnországban. Amúgy nem róla kaptam a nevem, hanem az egyik felmenőmről.

- Hongkongban hogy sikerült a bemutatkozás?

- A Finn Oktatásügyi Minisztériumon keresztül kerültem ki, egy kiállításra, ahová az EU minden országából meginvitáltak egy-egy művészt, de végül a képeim ott nem kerültek fel a falra. Arra hivatkoztak a rendezők, hogy a kiállítást iskolás gyerekek is látogatják, ezért nem lenne szerencsés kirakni őket. Még az angoloknál is konzervatívabbak arrafelé az emberek.

- És mit gondolsz, Magyarországon hogy fogják fogadni a képeidet? A Gödörben már most látható a kiállításod, és az egyik képen például premierplánban alulnézetből mutatja, hogy egy nőnek folyik a magzatvize.

- Igen, ezen gondolkoztam is, mikor átküldtem ezt az oldalt, mert nem ismerem a magyar közönséget. Finnországban semmi gondjuk nem volt az ilyen típusú rajzaimmal, soha nem minősítettek botrányosnak.

- Amúgy miért éppen a képregényezést választottad?

Tény, hogy mindig is kedveltem a képregényeket, faltam az összeset, ami csak a kezem ügyébe került. Az tetszett bennük, hogy annak ellenére, hogy rajzokról van szó, a képeken a szereplők megszólalnak, és ezáltal élővé válik az egész. Mindig is borzasztóan érdekelt, miért pont rajzokkal akar valaki elmondani egy történetet.

- Vajon mi az oka annak, hogy Finnországban olyan sok női művész van, aki hozzád hasonlóan ezt a pályát választotta?

- Korábban biztosan nem ez volt a jellemző. Valamikor a nyolcvanas években kezdődött, tulajdonképpen a mi generációnk az első. Ez összefügg persze azzal is, hogy akkoriban egyszer csak megjelent egy csomó olyan kiadvány, amik pont az ilyen nők által rajzolt képregényekre szakosodtak.

- Ott van például az Irtoparta antológia sorozata.

- Ismered? Azt Tiitu Takalo szerkeszti.

- Finnországban amúgy is nagy hagyománya van a képregényeknek. A közel ötmilliós lakosú Finnországban például mintegy egymillióan olvassák Donald kacsa kalandjait hétről hétre, míg a Persepolis finn változatát 2000 példányban adták ki. Hogy lehet ez?

- Igen, a Donald kacsa a legolvasottabb lap Finnországban, de a népszerűségében benne van, hogy a legkisebbek is olvassák, általában előfizetnek rá a kisgyerekes családok, ez már tradíciónak számít. Szerdán, vagy melyik nap is jelenik meg, már nem emlékszem, szépen megérkezik szinte az összes finn háztartásba.

- Te amúgy nem látnád szívesen filmen a történeteidet? Mostanában rengeteg képregénynek készül el a filmes adaptációja.

- A legnagyobb észak-európai animációs filmstúdió, az észt Nukufilm számára írtam egy forgatókönyvet egy bábanimációhoz, de ez nem kapcsolódik szorosan a képregényeimhez. Eredetileg az volt a kívánságuk, hogy valamelyik képregényem alapján készítsek nekik egy forgatókönyvet, de én inkább valami újat akartam lerakni az asztalra, nem akartam a régi anyagaimmal foglalkozni. Most már készül is ez a bábanimáció, jövő évben már be is fogják mutatni a tervek szerint.

- A cím honnan jött?

- Mi gyerekkoromban teljesen más koszton éltünk, mint a többiek. Anyu csinálta a hagyományos finn ételeket, apu meg a csípős, paprikás kajákat, amiket imádtam. Aztán jött a döbbenet, mikor ellátogattunk Magyarországra a rokonokhoz, és az itteni csípős paprikától égett a szám, mintha tüzet gyújtottak volna benne. A rokonok meg csak kérdezgették: na még egy kicsit, na még egy kicsit? Mamma mia.