Földindulás az Új Színházban

Október elején sokak meglepetésére Tarlós István főpolgármester a szakmai bizottság ellenében Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére. Az azóta eltelt időszakban sokat gondolkoztunk és viccelődtünk azon, milyen lesz az Új Színház népiesch fordulata. Március 23-án a lehető legkonkrétabban megmutatta magát, hogy Dörner Györgyék elindították az új érát, ami régimódi, politikus és mindenek előtt nagyon unalmas. Minden színház első premierje szimbolikus tett.

A premier ezért nem premier volt, hanem politikai kiállás. A Goj Motorosok már elég korán megmondták, hogy ők márpedig megvesznek sok jegyet, hogy saját szemükkel lássák, mi történik ott. Bőrmellényeikben, motoros csizmáikban fél órával a kezdés előtt megjelentek, kedvesek voltak, egymással viccelődtek: „Jöttél kulturálódni?". Még előadás előtt megtámadták a büfét, csúszott egy-két fröccs is, de hát ez ünnepe a kultúrának. Meglepetésre nem volt tele a színház.

A magyar kultúra ugyanis Dörner György vezetésével októberben bejelentette visszavételi igényét, és bár nem tudjuk pontosan, kitől és mit akarnak visszavenni, de sejtéseink vannak a blöffszerű pályázatból. Dörner tehát egy politikai közösség számára próbált most olyan alkotást felmutatni, ami bizonyítja, hogy van magyar dráma, magyar színház, és magyar kultúra. Már ahogy a magyart ők értik ebben a művelődési ház-hangulatú darabban.

Képeink a bemutatóról(Fotó: Barakonyi Szabolcs)

Egy idős bácsi nagy nevetések között köszöntötte ismerőseit, mert ő a fasizmus nevében jött, hiszen mindenki megírta, hogy ez egy fasiszta színház. A színes színházi társaságban volt szívcsakra-kereskedőnek tűnő, Gyurcsók József-szerű nagy szakállú alak nemzeti színű szalaggal a nyakában, de láttunk szép attilákat is. A motorosok megjelenésétől hiába vártunk autószerelő-hangulatot, benzingőzzel terhes nehéz levegőt, ez elmaradt, bár láttunk olyan nőt, aki motoros overalljának szerteszét lobogó ujjait maga előtt lazán megkötötte, mintha csak pár percre ugrana be. És még Jókai Anna és Bayer Zsolt is időben érkezett.

Amerikánus Dzsoni a Toy Storyból

Az Új Színház művészeti vezetője, Pozsgai Zsolt Kodolányi János nem sokat használt drámáját, a Földindulást vette elő. Az 1939-ben írt drámát annak idején főleg aktuális kérdései miatt szerették, de már akkor is leírták a kor kritikusai, hogy mennyire túlírt, dramaturgiailag gyenge alkotás, amiben a szerepeket feleslegesen túlbeszéltetik. 2012-ben a dráma feldolgozásáról is pontosan ugyanezeket lehet elmondani, amit meg Pozsgai hozzátett, az inkább elvett az egészből. A svábok helyett egy Amerikát megjárt magyar pénzember lesz az antihős, hangsúlyosabbá válik az abortusz, bár nem a nő döntéséről, hanem a férfiközösség bűnhődéséről szól ez a szál.

A történet egyszerű, megmutatjuk a hivatalos leírást, nehogy eláruljunk valamit feleslegesen.

Egy pajta a díszlet, ami az Új Színház amúgy sem nagy színpadi terét leszűkíti, fullasztónak mutatja. A nagy, omladozó gerendák úgy nyomják össze a játékteret, ahogy az amerikai befektetők veszik el a magyar földet a falusiaktól, más oka nem lehet. A pajta az egész világ jelképe, az a keret- és értelmezési rendszer: a pajta tetején cigány hegedül, a rendszeren kívülről adva melodramatikus aláfestést a történetnek.

A nyitó jelenetben a falu egy férfit temet, a halott vagy a koporsója erős fényeket vet a sír körül állók arcára, mintegy megvilágítva a problémát magát. A közel tízperces nyitó jelenetben végig ácsorognak, a bolond lány néha művirágokat dobál a sírba. Talán mert nem futotta vágott virágra.

Itt a sír mellett megismerjük a szereplőket és a viszonyokat. A lényeg, hogy Amerikánus Dzsoni, akit valami tréfás jelmezes a Toy Story Woodyjának öltöztetett, visszatér a faluba, hogy amerikai bankokat előtérbe tolva strandot építtessen, és közben persze át akar verni minden falusit. Dzsoni így beszél: „Ou té még itt koukádozou?" Egyébként ámérikábú gyütt kéjt éjve, mondja a Dzsonit alakító Lux Ádám, aki úgy váltogatja a nyelvjárási elemeket az akcentussal, mint egy kezdő humorista a kerületi tehetségkutatón.

A legkomolyabb hiba, hogy Pozsgai Zsolt semmibe vette a magyar nyelvet, annak teremtő értéke helyett kizárólag a viccesnek ható nyelvjárási elemeket tartotta meg egzotikus színezőelemnek. A rendező elfelejtette kitalálni, hogy miért úgy beszélnek a színészei, ahogy, ezért röpködnek a kakuminális t hangok. Ettől a zagyva darab persze viccesebb lesz a kívülállónak, de nem biztos, hogy eléri célját, ha drámainak vagy hangsúlyosnak mondott részekbe röhög bele a közönség, mert olyan vicces, hogy „a piókás Szüléhö mente". Az sem zavarta a rendezőt, hogy a falu bolondját alakító Földes Eszter meg sem próbálta a nyelvjárási formákat. A fiatal és nagyon tehetséges színésznő a régi Új Színház egyre fontosabb tagja volt, aki szerepelt néhány filmben is, úgy tűnt, hogy szépen fejlődhet, egy sokkal erősebb társulathoz szerződhet nemsokára. De itt ragadt és szenved, keresi a helyét, a feladatát.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Az Új Színházban bemutatott Földindulás legnagyobb baja, hogy olyan volt minden egyes pillanata, mintha színházban ülnénk. A színházban ugyanis nem utánozni kell a valóságot, hanem minden előadással új valóságot teremteni, ha ez nem történik meg, akkor az egész szart sem ér. Akkor a régimódiság és a rossz értelemben felfogott teatralitás kap szerepet. Széles gesztusokkal, rajzfilmes mimikával világot teremteni lehetetlen. Vagyis lehet, de ahhoz koncepcióra van szükség, megfelelő rendezőre és színészekre, és szakmai tudásra, ahogy Pintér Béláék is csinálják stilizált előadásaikkal. Amúgy de jó is lenne, ha ezt a Földindulást megrendezné kivagyiságból Pintér Béla.

Végre van mondanivaló

Pozsgai Zsolt rendezése mégis kísérleti színház, mert másnak nem nevezhetjük azt, hogy mindegyik jelenetben (összesen 7-8 tízperces jelenetből áll a darab) megjelent néhány vagy sok színész a színpadon, előresétáltak vagy leültek, majd az olasz fociligát megszégyenítő színészi játékkal, mindent túljátszva ezen a fura, már-már halandzsába torzuló nyelven beszélni kezdtek.

Dörner hivatalba lépésével több fontos színész elment, vagy hamarosan menni fog. Helyükre az igazgató még nem szerződtetett le senkit, de meghívottként a magyarság problémáit játékába sűrítő Szakács Tibornak és a Kárpátok öregedő Marlon Brandójának, Koncz Gábornak kellett volna elvinnie a darabot. Utóbbit ebben nagyban nehezítette, hogy szerepe szerint olyan vicces szélütést kapott, hogy mikrobiként mozgott. Melléjük a teljes szerepzavarban önmaga paródiáját alakító Lux Ádámot tették Amerikánus Dzsoninak, aki összevissza beszélt, gügyögött. A régebben meggyőző Bordán Irén most ordibált végig, a darab legsúlyosabb abortusztörténetét eljátszó Koncz Andrea pedig saját feladatával annyira nem tudott megküzdeni, hogy újabb próbaidőszakot kellene kiírni neki.

Sokan örülhetnek is: Koncz Gábor és Szakács Tibor játékával újra visszatér a normális, egészséges, macsó magyar férfi a színpadra, aki bár hibákat vét, de mindig tudja, mi a dolga. Pozsgaiék nem vetnek fel kérdéseket, nem akarják a nézőt olyan kellemetlen helyzetbe hozni, hogy nézőpontokat ütköztessenek. A magyar föld megtartása mindennél fontosabb, derül ki a darab végére, de ennél mélyebbre nem ásunk. Amikor Dzsoni azt mondja, hogy „mindenki mindenkinek a szolgája lesz", akkor még a pilisi szívcsakra álommanóival játszó nézők is felriadtak helyeselve. Végre van mondanivaló, ezért jöttek, és persze kaptak még anyaföldezést is, meg hogy rajtunk nem uralkodhat senki, amit a közönség sok bólogatással hangosan helyeselt. Amúgy ha már a nézők: a hosszú és vontatott párbeszédeket nem szerették a nézők, a szexista vicceken felröhögtek, de azért a dramaturg dolgozhatott volna még a szöveggel. Az előadás végén hosszú, álló vastaps fogadta a színészeket és a színpadra felhívott rendezőt. Ez ne vezesse meg az alkotókat, hazai pályán játszottak erős hátszélben.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Politikából nem lehet

Dörner és Pozsgai első bemutatója megmutatta, hogyan gondolkodnak a magyar kultúráról, a magyar nyelvről és a magyar színház szerepéről, viszont ez a gondolkodás nem visz előre, ellenben nagyon befele forduló, a világra nem nyitott jövőt jósol. Minden rendezői akarat nélkül, Szeszélyes évszakok-stílusban hol hunglishül, hol parasztosan, hol teljesen normálisan beszélő színészek állnak egy teljesen összezavart tér-időben (1939-ben vagy 2012-ben járunk? Kínaiak, strandépítés, kordnadrág?), hogy elmondják azokat a fontos politikai üzeneteket, amiket minden nap hallunk. Nem leszünk gyarmat, az atyai örökséget kell választanunk a megmaradáshoz, a külföldben és az idegenekben nem bízhatunk, a pénzemberekben meg végképp nem.

Nem lehet számon kérni ugyanazokat a szempontokat, mintha a Nemzeti Színház, a Katona József Színház, a Radnóti Színház vagy Pintér Béla valamelyik új darabját látnánk, és ez talán hiba. Viszont Dörnerék politikai színháza új koordinátarendszerben kap értelmezést: lehet, hogy egy kis közösségnek fontosabb a politikai gondolat és kiállás, mint a kulturális hagyományok és beágyazottság újraértelmezése, vagy a művészi akarat. És akkor jól ellesznek ezzel a színházzal.

A Dörner-színház egy kultúrpolitikai fikció éles tesztje, ami azt állítja, hogy a színháznak igenis politikai feladata és célja van, vagyis nem öncélú, mint az összes többi. A kísérlet, amit Csurka István és Dörner György megírt pamfletjellegű pályázatában, azt állítja, hogy létezett egy olyan kulturális közösség Magyarországon, ami el volt zárva a kultúra alakításának lehetőségétől, de most megkapták a jussukat. Tarlós és Dörner közös produkciója legitimálta, hogy két Magyarország létezik, és most végre lehetőséget kap az eddig kirekesztett fél is kultúrát teremteni magának. Itt jelezzük, hogy a Földindulást látva bebizonyosodott, politikai alapon nem lehet kultúrát teremteni. Kultúra hiányában politikát sem.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!