Minek mentél oda, te szerencsétlen?

Merre mentek? Milyen műsort forgattok most?

András: Chilébe. 17 óra az út Budapestről.

Eszter: A tematika a diktátorok gyermekei, még ha ez nem is mindig közvetlenül vér szerinti, hanem örökbefogadott gyermeket jelent, máskor unokahúgot, de így vagy úgy mind diktátorok leszármazottai, többnyire gyerekei. Nagy feladat vár ránk Santiagóban, Augusto Pinochet lányával fogunk eltölteni remélhetőleg pár hetet kisebb-nagyobb megszakításokkal, és róla, az apjáról, a rendszerről és a mai Chiléről lesz majd szó.

Ezt hogy sikerült elintézni?

A: Legalább harminc diktátorgyereket kerestünk meg, és ebből hat mondott eddig igent. A többi vagy még mindig gondolkodik, vagy nemet mondott.

Ha nemleges a válasz, indokot is kaptok?

A: Van, aki indokol, dilemmázik, lelkizik velünk telefonon vagy Skype-on, Oszama Bin Laden fiát például emailben győzködtük hosszasan, de végig elutasító volt, és közölte, hogy értsük meg, egyszerűen nem teheti, hogy a kameránk elé áll, de bővebben nem indokolt.

E: Általában azért kedvesek szoktak lenni. Előfordult, hogy valakivel hónapokig beszélgettünk telefonon, de nem mindegyik beszélgetés szólt a rábeszélésről, akadt, ami baráti párbeszéddé alakult, a végén viszont nemet mondott, mert bár szimpatikusak voltunk egymásnak, nem vállalhatta. Nagyon nehéz lehet nekik, gondolj csak bele, beengedni valakit az intim szférádba, és mesélni az apádról, a közszereplőről, aki sokak életét tönkretette vagy egyenesen elvette. Érdekes dolgok történtek a forgatások alatt, mert rengeteg mindenről kell beszélni, onnan kezdve, hogy mi a diktátor, addig bezárólag, hogy van aki úgy gyűlöli az apját, hogy mindent elutasít vele kapcsolatban, mert belebetegedett, depressziós lett miatta stb. Az is nagyon érdekelt minket, hogy ki hogyan viseli ezt az iszonyú terhet. És erről tényleg kevesen hajlandók beszélni. Majdnem két évbe telt, mire megtaláltuk őket.

Van egy csapat, aki az adatgyűjtést végzi, aki segíti a munkátokat?

A: Igen, Gál Krisztiánnak hívják, de a különböző évadoknál voltak más segítőink is: a törzseknél antropológusok, a diktátorok gyerekeinél most történészek és kutatók segítenek nekünk. Alapvetően Krisztián végzi a munka oroszlánrészét az előkészítésben. A vágónk már ötödik éve Pap Levente, rajta kívül az utómunkacsapat filmenként változhat, ez 3-4 embert jelent.

Egyszerre több filmen is dolgoztok ezek szerint, ezt hogy kell elképzelni? Az egyiket forgatjátok, a másikat előkészítitek, a harmadikat vágja valaki éppen?

E: Előkészítés mindig folyik.

A: A gyártási tervünk szerint előkészítés januártól folyamatosan, forgatás szeptembertől folyamatosan, vágás októbertől folyamatosan, szóval minden párhuzamosan zajlik.

Évadokban gondolkodtok, témakörökben vagy blokkokban? Hány epizód egy évad?

A: 8-10 részes egy évad. Van, hogy tematikus, mint pl A törzsek, vagy most a diktátoros, a Harcosok alcímű viszont csak négy részből állt.

E: Az egy tematikus miniévad volt. Az első három széria ugye a klasszikus On the Spot vegyesválogatott, mélyebb és felszínesebb témákkal, amin most dolgozunk, egy téma köré épül, de ez sem feltétlenül lesz mindig így.

Min dolgoztok még? Csak a Diktátorokkal foglalkoztok?

A: Most igen.

E: Amikor még két csatornára dolgoztunk, akkor előfordult, hogy két témát forgattunk egyszerre, de az nagyon nem volt jó.

A: Őrület volt, azt nagyon nem szeretnénk megismételni.

Tisztázzuk le a helyzetet azok kedvéért, akik nem az elejétől követik az On the Spotot. Hol kezdtétek?

A: A Spektrumon kezdtük, amiért mindig hálásak leszünk nekik, aztán jött egy év, amikor a köztévének és a Spektrumnak egyszerre dolgoztunk, ebbe majdnem belegebedtünk.

E: Mi azt szerettük volna, hogy készüljön az egész koprodukcióban. Erre azt mondták, hogy nem, mert nem tudnak megegyezni, hogy kinél legyen a premier és kinél az ismétlés, úgyhogy mindketten kértek egy-egy évadot maguknak.

A: Csak a tisztánlátás kedvéért: ezt bő egy év alatt kellett szállítani.

E: Nagyon sokat gondolkodtunk rajta, de mivel nem nagyon volt más opció vagy alternatíva, igent mondtunk. Kis híján belerokkantunk, de megcsináltuk, most már csak a köztévének csináljuk a filmeket.

Jobb így?

A: A Spektrumon most 6-7 percenként reklám van. Ez teljes egészében ellehetetleníti a mi műfajunkat. Az On the Spot-epizódokat nem engedtük ennyiszer megszakítani, így nálunk maradt a szokásos egy reklámblokk. Erre betették az összes reklámot egy blokkba, középen kettévágták a filmet húsz perc reklámmal. Özönlöttek a kommentek, hogy ezt meg így hogy. A Spektrummal nem is lehetett volna zöld ágra vergődni ebben a kérdésben.

E: Nagyon jó az M1-ben, hogy nem szakítja meg a műsort reklámmal, és az egész országban fogható, nemcsak azoknak, akiknek van kábeles előfizetése.

A: Így aztán legrosszabb esetben hatszor, de néha negyvenszer annyian nézik a filmeket, mint a Spektrumon.

E: Sokan már amúgy is műsorspecifikusan tévéznek.

Ha már itt tartunk, milyen a nézettség az m1-n?

A: A Törzseknél volt olyan film, amit majdnem 400 000 ember látott, az is előfordult, hogy az adott napon a 18-49-es korosztályban az On The Spotot nézték a legtöbben a csatornán.

E: A Monte-Carlóban díjnyertes filmünk, a gázai, a legrosszabb nézettséget hozta az összes közül, mert az volt a legborúsabb, legkomorabb történetünk.

A: Amikor azzal szembesültünk, hogy az, amit mi a legjobb filmünknek tartunk, és Európa legjelentősebb tévés fesztiválján a legjobb dokumentumfilmnek választanak, itthon a legkevésbé nézett, akkor azt mondtuk, hogy nem fogunk többet a nézettségen görcsölni.

E: Jó, a nézettség sok mindentől függ, nem mindegy mi vezeti fel az adott epizódot, mi megy vele szemben, szóval nem csak a nézőn és a műsoron múlik a dolog.

A: Jó, de hogy a negyven filmből pont ezt nézzék a legkevesebben, az kicsit erős. Szerencsére a törzsközönségünk azért látta.

Ha a nézettségre hajtanátok, átmehetnétek egy kereskedelmi tévére, már ha lennének ajánlatok. Vannak?

E: Voltak ajánlatok, de mi azt választottuk, hogy inkább maradunk kisebbek, de országosan elérhetők. Ráadásul ez a brand kvázi összeegyeztethetetlen a mai kereskedelmi televíziózással. Fene se tudja, mit csinálnának belőle.

A: Volt konkrét megkeresés és tárgyalás is. Két éve párhuzamosan tárgyaltunk az MTVA-val és egy országos kereskedelmi tévével.

E: Igen, az első körben leültünk, és persze a tévé mindent megígért az utolsó vágás jogától addig, hogy abszolút nem szólnak bele abba, miről forgatunk és hogyan. Mi inkább hosszú távon gondolkodunk és az ország határán túlra tekintünk, ahol a dokumentumfilmes műfaj egy virágzó, keresett, menő, tévés szegmensnek számít, és nem kell eladnunk magunkat egy kis extra nézettségért.

A:  Valóban fűt-fát ígértek, de voltak olyan kérdéseik, afféle tapogatózás jelleggel, amiből pontosan lehetett érteni, hogy ha hozzájuk igazolunk, nem fogjuk megúszni azt a bulvárműsorözönt, amiben ők egyébként a saját műsoraikat is promótálják. Megmondtuk konkrétan, hogy hová nem szeretnénk elmenni szerepelni, de láthatóan nem értették, nekünk ezzel mi a bajunk. Ehhez képest a köztévénél olyan integritást és szabadságot kaptunk, amiben nyugodtan tudunk dolgozni.

Meddig lehet ezt csinálni?

E: Ha azt kérdezed, lehet-e évi 18 filmet forgatni két csatornának, akkor semeddig. Azt, hogy tízet meg lehet-e csinálni, az már más kérdés. Ha olyan dolgokról forgatsz, amik érdekelnek, ha tudsz tematikusan jól összerakott évadokat forgatni, akkor viszont addig, amíg van bennünk spiritusz.

Mennyire láttok előre?

A: Vannak pár jegyzetfüzet teli tervekkel, ennek alapján azt mondanám, 2016 közepéig látjuk konkrétan a tematikát.

E: Ha az ember ennyit repül, mint mi, akkor a gépen vagy átszállás közben  ötletelsz…

A: Vagy olvasol…

E: …és kitalálod a legvadabb dolgokat, aztán amikor eltelik pár hét, és a realitásérzéked megnyugszik, akkor az ötleteket összerakod és kirajzolódik belőle egy új irány. Ez persze nincs kőbe vésve, mert lehet, két hét múlva jön valami jobb. Ahhoz, hogy a mostani, diktátorgyerekes tematika összejöjjön, az ötletet ki kellett dolgozni úgy két és fél éve, aztán másfél éven át csak a kutatás, az adatgyűjtés ment. És persze ezzel párhuzamosan forgattuk az aktuális évadot.

Be lehet lőni az egy film az elkészítésére szánt időt, vagy ez hülye kérdés?

A: Pont a hosszú előkészítési idő miatt nehéz.

E: Jó, de nagyjából azért ki lehet számolni. Alsó hangon öt hét, de inkább hat-nyolc.

A: Az idén meghívtak a köztelevíziósok nemzetközi fesztiváljára, az INPUT-ra, ott voltak az amerikaiak, a németek, a skandinávok, iszonyú profi műsorok, stábok stb. Bemutattuk az egyik filmünket, utána volt egy beszélgetés, ahol megkérdezték, hogy mennyi pénzből és menyi idő alatt készül a műsor. Egy PBS-es (az amerikai köztévé) fickó elmesélte, hogy neki nyolc, de inkább tíz hónapja van egy egyórás filmre. Mondtuk neki, hogy az éves büdzsénk nagyjából annyi, mint amennyi neki egy filmre jut, és egy év alatt csinálunk tíz filmet. Kinevetett minket. A legkevésbé sem panaszkodásból mondom, csak hogy lásd, külföldön hol tart a dokumentumfilm, és kikkel versenyzünk a piacon vagy egy fesztiválon.

Ez az általános reakció? Kiröhögnek?

E: Nem feltétlenül. A szabadságunkat rettentően irigylik. Egy amerikai köztévés doku-projekt milliméterről milliméterre ki van számítva, és persze a filmes nagy összeg fölött rendelkezik és nagy stábbal dolgozik, de a keze is meg van kötve.

A: Őt nem érdekelheti egy évben nyolc dolog. Nem is érdekelheti akármi. Érthető módon le van osztva, ki csinálja a gazdasági témát vagy kinek jut a Közel-kelet.

E: Ők a szabadságunkat irigylik, mi meg azt, hogy van idejük, a precizitásukat és azt a gépezetet, ami mögöttük van. Mi viszont a szabadságunkat értékeljük a legtöbbre, ez az, amit nem adnánk fel. Jó, ha a gyermekeink éheznének, akkor biztos elvállalnánk egy kampányfilmet mittudomén, Dubajról, de mivel nincsenek, így ez teoretikus kérdés.

Ti egyébként egy pár vagytok?

A: Erről azért nem beszélünk soha, mert onnan kezdve már nem a filmek lennének az érdekesek, hanem mi, és nem akarunk a “hogy tudjátok ezt így csinálni?” típusú kérdésekre válaszolni. Mint például erre. Csak a munkánkról akarunk beszélni.

A filmeket ketten forgatjátok, nincs veletek producer vagy hangtechnikus. Hogyan tanultatok ebbe bele? Fogtatok két kamerát és nekiindultatok a vakvilágnak?

A: Volt két kameránk egyáltalán?

E: Volt, Wendersnél (Cseke Eszter és S. Takács első közös munkája egy interjú volt Wim Wenders német filmrendezővel - szerk.) és Gázában is kettővel dolgoztunk. A technikai hátteret a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megkaptuk, persze nem azt mondom, hogy annyira jó operatőr vagy hangmérnök lett belőlünk, de azt, ami a mi munkánkhoz kell, iskolában nem is lehet elsajátítani. Nem ugyanaz a terepen forgatni és egy Caravaggio-festmény fényelését beállítani stúdiókörülmények között.

A: Vannak olyan kurzusok, amiken az alapokat megtanítják neked, és vannak olyanok, amiken már ezekre építkezve, céltudatosan készítenek fel bizonyos dolgokra. A Színműnek nagyon sokat köszönhetünk, pont azért, mert különböző ösztöndíjakkal kijuthattunk olyan workshopokra, amiken az ARTE vagy az NBC filmesei oktattak pl. kamerakezelést.

E: Abból tanulsz igazán sokat, amikor egy ilyen kurzuson, legyen az külföldön vagy itthon, a kezedbe nyomnak egy kamerát, és kizavarnak, hogy forgass valamit, utána meg visszaviszed az anyagot, megnézitek közösen a kurzusvezetővel, és látod a saját bénaságodat, és meg is mondják, hogy ez miért lett tré. Ha Vitray Tamás vagy Fekete Ibolya nem cseszett volna le annyiszor, ahányszor megtette, most nem ülnénk itt.

Miért vágtatok bele?

E: Egyetemistaként a kalandvágyunkat akartuk kiélni, látni akartuk azt, amit a híradó mutatott és főleg azt, amit nem. Akkor még szó sem volt On the Spotról, vagy filmezésről, csak meg akartuk nézni, milyen Gázában egy sima csütörtök vagy szerda, amikor éppen nem lőnek, amikor a haditudósítók és a stábok nem forgatnak, mert (számukra) nincs mit. Leültünk egy kávézóban, és azon agyaltunk, hogy lehetne filmre vinni azt, ami a hírekből mindig kimarad.

A: A suliban hírszerkesztésből azt tanultuk, hogy amikor a híradóban jön a külföldi blokk, akkor a nézettség elindul lefelé, a Közel-keletnél meg még annál is meredekebben. A magyar néző három dolgot nem néz: dokumentumfilmet, külföldöt és feliratos dolgokat. Ez az On the Spot három jellemzője ugye. Iszonyú provinciálisak vagyunk, nem tekintünk kifelé, és mi ezen akartunk változtatni. Az első filmre az összes pénzünket összedobtuk, örökségből és Prima Junior (S. Takács András a Népszabadság újságírójaként 2008-ban kapta az elismerést - a szerk.) mellé kapott pénzjutalomból, ami 7000 euró volt (kb 2 100 000 forint). Mindent egy lapra tettünk fel, a barátainktól a helyi fixerig mindenki ingyen segített. Így készült el a pilot. Aztán bekopogtunk egy csomó tévéhez, és megmutattuk a filmet. Ahol a tanáraink révén volt kapcsolatunk, onnan elhajtottak minket, a Spektrum, ahol senkit nem ismertünk, ráharapott a dologra.

Mennyire vagytok kritikusak egymással szemben?

A: Mindig kőkeményen őszinték vagyunk egymással. Ha egy interjút elszúrunk, ha nem jön össze az, amit elképzeltünk, akkor leülünk, és megbeszéljük.

És ha ez kívülről jön? Akkor összezártok?

E: Attól függ, mi jön kívülről. Ha kritika, azzal semmi baj nincs, azon vitatkozunk, meggondoljuk, hogy mi az, amit abból be lehet építeni a munkánkba. Ha valamelyikünket személyében támadják, akkor összezárunk, persze.

A: Pontosabban mire gondolsz egyébként?

Az internet népére. A kommentelőkre akik felszínességgel és hatásvadászattal vádolnak benneteket.

E: Szerintem mi sokkal kevesebb névtelen negatív kommentet kapunk, mint az átlag, ráadásul ilyenkor többnyire jönnek más névtelen kommentelők, akik vitázni kezdenek a fikázókkal. Ha kritikát ír valaki, az jó, mert lehet rajta gondolkodni, de ha csak bántanak, trollkodnak, azzal mit kezdjünk?

A: Amikor Egyiptom után nekünk estek, és jöttek a “minek mentél oda, te szerencsétlen?” jellegű beszólások, akkor napokig nem tértem magamhoz. (2011-ben, Mubarak elnök bukásakor az On the Spot ott volt a helyszínen, a kairói Tahrir-téren, ahol Esztert brutálisan molesztálták, és csak nagy mázlival úszták meg a kalandot ép bőrrel. Erről bővebben itt olvashatnak.)

E: Ezekről a reakciókról tudunk, ez van, és nem lehet vele mit kezdeni. Annyira szexista társadalomban élünk, hogy ha - egy szerencsére távoli példával élve - valakit megerőszakolnak, akkor tuti lesz olyan komment, hogy megdugatta magát a büdös ribanc. Ami igazán zavart, hogy mivel az eseményekről nem nyilatkoztunk, csak a blogunkra írtuk meg, egy híradós, tehát szakmabeli, aki sokadszor próbált interjút kicsikarni tőlünk, azzal próbált rávenni a nyilatkozatra, hogy biztos csak azért hallgatunk, mert kamu volt az egész.

A: Aznap egyébként mi voltunk a legszerencsésebbek a téren, a másnapi helyi újságok szerint legalább 20 nőt erőszakoltak meg ugyanazon az estén. A felszínességre visszatérve, mi azokat a filmjeinket tartjuk felszínesebbnek, amelyeket aztán a legtöbben néztek. Sajnos.

Mondasz példát?

A: Például a francia idegenlégiós filmünket.

E: Az került a filmbe, amit beletehettünk, amit nem cenzúráztak. Állandóan ott volt mellettünk egy magyarul is beszélő légiós meg egy kommunikációs tiszt. Volt, hogy egyszerűen az interjú közepén leállították a felvételt, és megmondták az alanynak, hogy mit mondjon. Benne is van a filmben. Végül ez egy szórakoztatóbb adás lett. Ott van két hülye, mármint mi, aki a mocsárban csúszik-mászik két számmal nagyobb egyenruhában, persze, hogy szerették a nézők, és persze, hogy nem a mélysége miatt.

Mi volt a legmeredekebb forgatási élmény? Volt olyan pont, amikor azt mondtátok, ennyi volt, inkább forgassunk a Borsod megyei fonókról?

A: Bangladesben volt egy nagyon durva esetünk, aminek a részletei nem publikusak. Utána három hónapra le is álltunk, mert fel kellett dolgozni az eseményeket.

Mi az a téma, amit szerettetek volna feldolgozni, de nem lehetett?

A: Van jópár, a legfájdalmasabb, hogy nem jutottunk be Pakisztánba, mert becsületes fejjel újságíróvízumot kértünk, és nem kaptunk. Sima turista vagy üzleti vízummal be lehetett volna menni, volt is kint újságíró így, de nekünk nem jött össze.

E: Itthon két elmebeteg volt csak, aki ilyen vízumot kért, mi. Elsőre egyébként megkaptuk, igaz, direkt későn, a tervezett dátumok után két hónappal, és így nem tudtunk elutazni. Amikor meg másodjára kértük, három hónappal a forgatás előtt, nem adták meg. Most is van egy ilyen sztori, Ceausescu fiával akartunk forgatni, de egyelőre úgy tűnik, nem jön össze. Nem képes még a szüleiről és a múltról mesélni, amit teljesen meg is értünk, csak sajnáljuk, mert ez egy nagyon fontos történet.

A: A burmai-thai határon zajló háborúról is szerettünk volna forgatni, és úgy volt, hogy belevágunk, de van ott egy aknamező, amin át kell vágni. Egy hétig táboroztunk a határon, vártuk, hogy legyen egy olyan vezetőnk, akivel át merünk kelni az aknamezőn. Aztán valami megérzésünk azt súgta, hogy hagyjuk az egészet, nem ér annyit a dolog, hogy felrobbanjunk.

E: Csak ilyen dilettáns külsejű fickók jelentkeztek vezetőnek, akikről nem hittük el, hogy valóban ismerik az utat az aknamezőn át.

Ilyen esetben külsőre meg tudjátok állapítani, kiben lehet bízni és kiben nem?

A: Kabulban például megkeresett minket egy fixer, egy helyi újságíró. Kérdezte, akarunk-e interjút a tálibokkal a hegyekben. Hát hogyne akartunk volna?! De annyira nem voltunk hülyék, hogy egyből belemenjünk, először írtunk pár olyan haditudósítónak, aki ismerte a helyi viszonyokat. A CNN-től Christiane Amanpour, akivel gyakornokként találkoztam évekkel korábban, öt percen belül válaszolt - épp Haitiról -, hogy eszünkbe ne jusson, mert a kollégáját a New York Times-tól nemrég pont így rabolták el.

E: Akadt viszont olyan fickó is Afganisztánban, akiben első látásra megbíztunk. Kell is a bizalom, mert amikor ott ülsz a harckocsiban az amerikai katonákkal és közben kint lőnek, csak azok a fickók menthetnek meg, szó szerint a kezükbe adod az életedet.

Az örök trollkérdés azért még megvan: minek mentek oda?

E: Mert ez a munkánk.

A: Ha érzed, hogy az egész nem öncélú, hogy a sztori van annyira fontos, hogy odamenj érte, és nem a nézettség vagy a pénz jár a fejedben, akkor hiteles lesz a film, akkor el kell menni. Ha Gázába úgy mentünk volna ki, hogy most csinálunk egy díjnyertes filmet az állandóan röpködő rakéták között, ha rápörgünk az elismerésre és csak azért megyünk el valahová, az nagyon veszélyes lenne.

Azt nem kaptátok még meg, hogy miért nem itthon kerestek témát?

E: Dehogynem, állandóan.

A: Magyarországon van 3000 újságíró, közülük jó, ha négynek adatik meg, hogy ilyen témákkal foglalkozhasson, külföldön. Engem valamiért egyelőre jobban érdekel, hogy mi van Burmában, mi lesz az ottani választások eredménye fél évszázad katonai diktatúra után, mint ami itthon zajlik. Ezt biztosan sokan borzasztónak találják, de akkor is így van.

E: Lenne téma itthon is, rengeteg, de én megőrülnék, ha nem utazhatnék.

Van valami álomtéma, amit mindenképpen meg akartok csinálni?

E: Nekem nem egy adott téma van, hanem egy produktum, egy egész estés dokumentumfilm, amit nagyon szeretnénk tető alá hozni. De téma annyi van, hogy nem győzzük feldolgozni. El szeretnék jutni például az Antarktiszra is.

A: Én Bonóval szeretnék interjúzni.

E: Azt hittem, ezt már kinőtted.

A: Tinédzserként U2-rajongó voltam, és még ma is szeretnék Bonóval beszélgetni egyet. Tudsz segíteni?

Az On the Spot új évadát szerda esténként lehet látni az m1 műsorán.