A világ leghíresebb leveskonzervjei Budapesten

A legtöbb képzőművészeti kiállításnál nehéz kapcsolódási pontokat ajánlani a közönségnek, mert amellett, hogy vicces olyan kifejezéseket durrogtatni, mint az absztrakt expresszionizmus, de ettől még nem lesz könnyebb feldolgozni, elemezni és egyáltalán: véleményt mondani a művekről. A Ludwig Goes Pop pop-art kiállításával viszont nem lesz ilyen baj, először is azért, mert van benne egy rakat olyan kép, ami a megszületése óta annyira az egyetemes popkultúra része, hogy ha még nem is ismerjük Roy Lichtenstein nevét, a raszteres, felnagyított képregénykockáit egészen biztos, Andy Warhol Elvis-szitanyomata meg leveskonzerves sorozata egyenesen Mona Lisa-i magasságokban van már felismerhetőségben. Másodszor pedig azért, mert a pop-artot megérteni sima liba, vagy tetszik, vagy nem. Sokat gondolkodni nem kell rajta. Nem érdemes.

Amikor a pop-art először felbukkant a hatvanas évek elején, a művészettörténész végzettségű, de egyébként csokoládégyáraikból meggazdagodó Ludwig-házaspár elkezdte felvásárolni az általuk legjelentősebbnek tartott műveket. Jó szemük volt hozzá, ráadásul szuper öngerjesztő folyamat is lett belőle, mert hirtelen egy csomó műtárgy elérhetetlen volt, tehát rögtön érdekesnek számított, csak azért, mert Ludwigék a nulladik percben elhappolták.

És hogy mi a pop-art valójában?

Ezt még a kiállítás kurátorai sem tudják egyértelműen megfogalmazni az egyik feliratban, és mi is takarózhatnánk annyival, hogy olyan mint a pornó: felismerjük, ha látjuk. Ha művészettörténészi-esztétikai érvelést akarunk bevetni, akkor lehet azt mondani, hogy a pop-art válasz volt az absztrakt expresszionizmus sznobizmusára. Falakat próbált ledönteni a közönség, az alkotás, illetve a művész között azzal, hogy a hétköznapi környezetből használt témát és anyagokat. Így az alkotás valósabbnak tűnt és könnyebben váltott ki reakciót a közönségből. Ráadásul egyszerre tette befogadhatóbbá a kortárs művészetet, miközben kritizálta a fogyasztó társadalmat. 

Tehát az egész egy gyönyörű riposzt volt arra az örök kritikára, hogy

hát ezt én is meg tudnám csinálni!

azzal, hogy ők megcsinálták, közérthető módon, szinte visszakérdezve, hogy:

oké, hogy meg tudnád csinálni, de ki tudnád-e találni?

A Ludwig két szintjén így meg lehet nézni egy kitekintést az amerikai pop-artból, de a legfontosabb része az ismertebb képek mellett a kelet-európai szelekció. Rengeteg kiállított tárgy van a volt Jugoszlávia területéről, Lengyelországból, illetve Magyarországról is, az utóbbi belül pedig az Iparterv név alatt működő csoport meghatározó alakjai, mint például Konkoly Gyula, Bak Imre, Tóth Endre, Keserű Ilona, vagy Lakner László szerepelnek több műalkotással. Az egy óceánnal és politikai berendezkedéssel arrébb készült pop-art persze teljesen máshogy működik, mint ahogy azt az Egyesült Államokból ismerjük,

ráadásul a társadalomkritika műfaja sem volt akkora pálya, mint mondjuk a vietnámi háborúba keveredő Amerikában.

A kelet-európai válogatás tényleg a kiállítás erőssége, mert ugyan hatalmas fless látni élőben Warhol konzervfestményeit, azért nincs az a mindent átható érzés, hogy itt és most lehet csak megnézni, hiszen az egésznek a lényege a sokszorítás és másolhatóság. De Warhol mellett még bőven van mit nézni a kiállításon, nekem messze a legviccesebb volt az amerikai Claes Oldenburg installációja, ami egy fura, íves sötétkamra, benne egy rakat vitrin, amikben pisztolyokra hasonlító mindennapi és kevésbé mindennapi tárgyak sorakoznak, a játékpisztolyoktól kezdve egy furcsa szögben hajlított melóskesztyűn keresztül egy ferde szögig. Vagy ott van Tom Wesselmann leginkább egy Kraftwerk-borítóra hasonlító tájképe, vagy a neontáblának álcázott aktja. Van dögivel mit nézni, a Ludwig két szintje dugig van képekkel és installációkkal.

Viszont az kicsit sajnálatos, hogy nincsen semmilyen kitekintés a pop-artra más művészeti területeken, filmvetítésből csak egy van (egy háromperces legós lengyel kísérleti film), de semmilyen módon nincs megemlítve sem, hogy Warholnak vagy kortársainak milyen hatása volt aztán arra a tömegkultúrára, amiből viccet csináltak.

A másik, hogy egy ilyen mozgalom esetében, mint a pop-art, aminek szerves része a saját kulturkörének a kritikája, túlságosan a megszokott környezetben szorítja be a kiállítást. A megnyitón egy ilyen méretű tömegeket mozgató rendezvény esetén a pop-art eredeti elképzeléséhez mérten jobban illene egy az értelmezést elősegítő megnyitó, mint sem egy olyan monológ, ami alatt filmréteget izzadva mennek ki az emberek, azzal a felkiáltással, hogy:

hát, én ezt nem bírom.

Mintha ugyanazzal a kézzel taszítanák az embereket, amelyikkel közelebb akarják csalogatni. Az megnyitó sikerét tekintve ezek azonban apró problémák és valószínűleg semmiben nem fogja megakadályozni, hogy a kiállítás a téli szezon egyik legnagyobb slágere legyen Budapesten.