A szelfi meg az iPhone csak poén

A színház az egyik legjobb dolog a világon, bármire képes, és még azt sem túlzás mondani, hogy ha mindenki életébe beépülne, egy sokkal jobb világban élnénk sokkal jobb emberekkel. Mégis:

Mert mitől lesz értelme a színháznak? Attól, hogy tétje van, mert az alkotói annyira szeretnének valami számukra fontosat elmondani a világról, hogy attól szinte szikrázik a színpadon a levegő, és még a nézőtéren is érezni, hogy ha ezt a valamit – ami szólhat akár lelki ügyekről, a társadalomról, politikáról, a művészetről vagy az alkotókról magukról – nem közölhetik a világgal, akkor ők is és mi is kevesebbek lennénk. 

A Katona József Színház két, párhuzamosan futó Shakespeare-előadása közül a korábbi, az Ahogy tetszik elején az egyik színész biciklipedált tekerve csihol elektromosságot és így fényt az amúgy teljesen sötét színpadon, miközben a többiek együtt zenélnek. Értik: csak akkor lesz fény, csak akkor jön létre valamiféle csoda, ha a színésznek fontos és a többieknek is létszükséglet, különben kuksolhatnának tovább észrevétlenül, mint fekete kő a faszénhalomban.

Az egyetemen 2015-ben végzett Kovács D. Dániel rendező Ahogy tetszik-előadása tényleg közös ügynek tűnik: a színészek nem távolítják el maguktól a témákat, és ez nemcsak a mai korra utaló jelmezek miatt tűnik így, hanem Závada Péter szövege miatt is. Így bármilyen mai ember (tehát nemcsak a megrögzött, kikupált színházjárók) számára is azonnal érthető és ismerőssé váló figurákat játszanak, akik a problémáikat mai nyelven és mai dolgokra utalva fejezik ki. Persze a szelfizés meg az iPhone inkább csak poén, de az nem,

Az egyik színész már a legelső jelenetben megállítja a játékot, amikor a száműzött király épp arról beszél, hogy valami felháborítaná „a liberálisokat és a jobbosokat is”: Dankó István színész kinéz a nézőtérre, és kéjes hangon közli, „Igen, ez ilyen lesz!”. De az előadás tele van olyan kiszólásokkal, hogy a drámaírók egyik jól bevált megoldása marha béna, hogy a következő jelenetre azért van szükség, mert már rég nem szerepelt pár színész, vagy hogy legyünk szívesek elhinni bemondásra, hogy ugyanaz a színész most éppen egy másik karaktert személyesít meg.

Az előadás azt próbálja megmutatni, milyen az, amikor nem úgy és nem azért csinál valaki színházat, ahogyan azt megszoktuk. Részben erre tette fel eddigi életét Kovács D. Dániel rendező osztályvezető tanára, Bodó Viktor is, és a hasonlóságokat nem is lehetne letagadni. Lehet más a színház, mondja Kovács D. Dániel az előadással, csak új értelmet kell adni neki.

Viszont hiába minden ötlet, ez az új értelem végül mégsem tud megszületni, mert az egész megmarad a felszínen. A darab mégiscsak az erdőbe száműzött királyról és köréről meg a depressziós bölcsészről szól, aki szerint színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Ehhez a történethez pedig nincs köze annak, ami a színpadon történik, és ami inkább a kiszólások tartalmával rokon: a facebookkal vagy a Katona egy másik állandó rendezője, Gothár Péter filmjével, a Megáll az idővel, amit egy ponton szintén megidéznek. Olyan, mintha leválna egymásról az előadás és a színdarab: az egyik valami teljesen újszerű, a másik meg valami fura régi izé, ami valahogy rájuk ragadt. Már csak azért is, mert Závada Péter sem esett neki eléggé Shakespeare-nek: hiába halálosan vicces és okos humorú a szöveg, ha a mélye megmaradt az eredetinek, és az egy EU-s utaláson kívül nem váltak maibbá a problémái sem. 

A másik Shakespeare-előadás viszont, a Minden jó, ha vége jó, amit az ötven éve rendező Zsámbéki Gábor készített, pont azt mutatja meg, hogy milyen az, amikor képtelenség felfedezni, miért is fontos bárkinek, ami a színpadon zajlik. 

Az ugyanis a szűk két és fél órás előadás végére sem derül ki, miért akarták feltétlenül színpadra vinni ezt a kevésbé ismert Shakespeare-művet,  amelyben a haldokló királyt meggyógyító szegény lány jutalomból hozzámehet a herceghez, aki viszont utálja és elhagyja őt. Ezért a lány furmányos praktikákkal átejti a férfit: amikor az azt hiszi, hogy mással fekszik le, a sötétet kihasználva mégis a saját felesége bújik be az ágyba, sőt még a férfi becses gyűrűjét is kicsalja tőle, így aztán a herceg korábbi fogadalma miatt kénytelen mégis a mesebeli okos lánnyal élni. És ez sajnos még a világ legjobb drámaírójának saját szavaival megírva sem sokkal értelmesebb történet, mint így, pár mondatban összefoglalva. Igaz, ami igaz, az öreg király a végén mond néhány bölcs mondatot az idős korról és arról, hogy az élet sosem azt adja, amire várnánk – de ha mindössze ez a pár perc volt az egész előadás indoka, arra leginkább azt lehet mondani, hogy sok hűhó szinte semmiért.

Zsámbéki az egész történetet egy cirkuszba helyezi, így aztán minden jelenetben akad valamilyen cirkuszi műsorszám a késdobálástól a kötéltáncig, azaz, értik: bizony a politika, a szerelem, sőt az élet, a világmindenség meg minden csak cirkusz. Unalmas cirkusz, de az unalom talán nem szándékos. És ebben a cirkuszban betanult szöveget mondó színészeket látunk, akik akárhogy próbálkoznak, nem tudják magukévá tenni ezt az egészet, ettől pedig az előadás modoros is lesz.

A szöveget itt is átdolgozták, de Várady Szabolcs szavai hiába jól mondhatóak, emberközelivé így sem tudnak válni, így pedig a Katona jó színészei sem nagyon tudnak mit kezdeni vele: őket nézve sem lesz több fogalmunk arról,

Csak figyeljük, ahogy lubickolnak Shakespeare dajkameséjében, és közben nem történik semmi, se velünk, se velük, se a világgal. Pedig mondom, a színház az egyik legjobb dolog a világon, de ha nem tartják életben, ha nem adnak neki folyton újabb és újabb impulzusokat, ha nem dolgoznak fáradhatatlanul azon, hogy lélegezzen, akkor pont úgy viselkedik, mint minden más a világon. Megdöglik.

Címlapkép: Jelenet az Ahogy teszikből (Fotó: Dömölky Dániel)