Arnold, Levente
17 °C
27 °C

Elvágják a torkunkat, és még fizetünk is érte

2014.03.01. 12:59
Színészt és nézőt egyaránt igénybe vevő darabbal állt elő a Katona József Színház, amikor színpadra, pontosabban egy Kossuth Lajos utcai boltba vitte Tolnai Ottó Végeladás című monodrámáját.

Fél nyolc van, a Puskin mozi melletti egykori könyvesbolt ajtaja kitárul, és miközben Bán János a beretváját élesíti, ötven ember surran be a csöppnyi színpad elé és mellé helyezett székekre.

Nehéz első pillantásra megítélni, hogy ki ennek a darabnak a főszereplője, és nemcsak azért, mert az utcán sétálók ugyanúgy megbámulnak minket, nézőket is a hatalmas üvegportálon keresztül, mint a fehér köpenybe bújt, roskatag hátú, remegő kezű borbélyt, hanem azért is, mert alig telik el tíz perc, feláll egy fél áron bejutott néző, hogy arcát, nyakát, sőt fejét is felkínálja – mire is?

aborbely fotosproba domolky daniel WEB 013
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Borotválásnak néz ki elsőre, de valójában a kínpadra ül fel, hiszen ennél közelebb nem is kerülhetne ehhez a magányában és elfeledettségében megőrült szakihoz, aki búcsúzik a szakmájától, vendégeitől, és búcsúzik az élettől is, mintha a boltból egyenesen a bitófa alá vezetnék.

A búcsú talán nem is a legjobb szó, pontosabb lenne végrendelkezést mondani, hiszen miközben a borbély a szappant habosítja, vizet tölt a vájlingba, és az első vágás előtt még gyorsan beleiszik a köpenye zsebébe dugott laposüvegbe, elő-előkerülnek egy hosszú élet alatt összegyűjtött tárgyai, melyek mindegyikéhez bizarr kapcsolat fűzi, és amiktől egyenként szabadul meg, a vendégeknek felkínálva azokat.

Arra persze nem gondol, hogy a puha fából készült vágódeszka, mely apját védte az ostromkor, és melyről minden golyó lepattant, a borotválásra jelentkező vendégnek az ég egy adta világon nem jelent semmit, és hogy csak neki fájó emlék az a csúszóhurokra kötött kötél is, mely a Don-kanyarból hazatérő apja halála óta szigorúan feszül vékony derekán.

De mit számít ez neki? Egy letűnt korszak eltűnt szakmájának utolsó képviselője ez az öregember, aki hiába mesél Holczer Sáriról, aki még a szeméremszőrzetét is vele borotváltatta le, mielőtt elvitték volna, hogy a Dunába lövessék, Holczer Sári szép szőke tincsei már csak az ő fejében léteznek. Ahogy csak ő emlékszik arra az ékszerészre, aki beváltotta az aranyfogakat is, és csak neki fontos az a két fekete ruha is, melyben volt feleségei jártak, és melyeket előszeretettel próbál a nézőtéren ülő nők szeméhez.

Érezzük a kötődést, hiszen olyan tipikusan közép-kelet-európai szenvedéstörténet ez, hogy még a városneveket is pontosan látjuk Pesttől Szibériáig a borotválóecsettel a kirakat üvegére felrajzolt térképen. Nehéz elhinni, elképzelni, hogy a falakon körbefutó polcokra tényleg évtizedeken át mindennap felkerült egy felcímkézett befőttesüveg, benne a vendégek ott hagyott szőrzetével – és hogy ez a perverz gyűjtemény értéket képviselne bárkinek is. A valóságban a felkínált tárgyak mindegyike kopott, ósdi, szakadt, értéktelen vacak – még akkor is, mintha egy múzeumi katalógusba, a borbély úgy vezeti be mindegyiket egy vastag könyvbe. Természetesen a borbélyon kívül, aki közben persze maga is vívódik, hogy vajon a történelem hőse-e, aki mindent és mindenkit túlélt, vagy ő is csak egy apró betűs bejegyzés egy másik, sokkal vastagabb könyvben. 

aborbely fotosproba domolky daniel WEB 014
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Nemcsak végrendelkezés ez, hanem gyónás is, ami éppenséggel lehetne akár gyógyító erejű, de itt nincs már mit meggyógyítani, a halál a levágott szőrszálakkal együtt ott kavarog a levegőben, beleszáll a nézők arcába, szemébe, orrába. Fullaszt, kapar, gyötör, kínoz, és mikor a borbély a műszak végeztével ránk zárja az aprócska boltot, mintha magunk halnánk meg, helyette.

Tolnai Ottó műfaji határokat feszegető drámája, Hudi László interaktív rendezésében, Bán János feszülten koncentrált előadásában, a rendhagyó helyszínnel kiegészülve az évad egyik legfelkavaróbb és egyben legizgalmasabb darabjává tette A borbélyt.