Van, amihez a vérfürdő és Udvaros Dorottya sem elég

Miért sétál bele egy drámaíró a világ legnagyobb csapdájába teljesen önszántából? Bereményi Géza még 2001-ben döntött úgy, hogy ír egy színdarabot Shakespeare-ről és a színházba minduntalan beleugató politikáról, Shakespeare királydrámáinak stílusában és eszközeivel. Márpedig ennél lehetetlen jobban demonstrálni, ha az ember nem tud – nem meglepő módon – olyan jól írni, mint a drámairodalom legtehetségesebb zsenije.

Mert amennyire hasonlóak a helyzetek, annyira eltér a megvalósítás. A Shakespeare királynője című darabban is egy uralkodó ellen szövetkeznek az udvar emberei, a régi szerető maga is a királynő ellen fordul, de szövetségeséről végül kiderül, hogy valójában mindig is a csak a saját érdekét néző ellenség volt – pont, mint egy Shakespeare-királydrámában. De Bereményi mindehhez nem írt érdekes, összetett, sokoldalú jellemeket, csak olyan szereplőket, akik valójában nem élő és hús-vér emberek, hanem csak azért léteznek, mert nélkülük nem lenne, aki véghezvigye az intrikákat.

Azt mindig lehet érezni, hogy mit kellene éreznie vagy gondolnia a nézőnek, de ez sehogy sem jön össze: amikor például a szereplők percekig vitatkoznak egy csata állásáról, annak tétje kellene, hogy legyen, hogy tudjuk, mi múlik rajta. 

mivel a karakterek kétdimenziós papíremberek, semminek nincs valódi tétje, hiszen teljesen mindegy, hogy ki dönti meg – a szó bármilyen értelmében – a királynőt, sőt az is mindegy, letaszítják-e tényleg a trónról vagy sem, mert ha egyszer nincsenek rokonszenvesre meg ellenszenvesre írt figurák, hogyan is drukkolhatnánk bárkinek?

És cselszövések ide, cselszövések oda, az érdektelenség falát soha át nem törő, ennek ellenére iszonyúan túlírt jelenetekről csak az unalom csöpög, nem az adrenalin. Az sem segít, hogy Bereményi ragaszkodott az Erzsébet-kort idéző nyelvezethez, ez mindenféle kikacsintás vagy önreflexió nélkül akarva-akaratlanul is olyan, mintha skanzenbe mentünk volna, ráadásul az amúgy is túlbeszélt helyzetek még nehezebben is követhetőek a nyakatekertté váló mondatok miatt.

De a darabnak legalább van cselekményen túli értelme is: a Shakespeare királynője érezhetően azt szeretné elmondani a világról, hogy a politikusok már több száz évvel ezelőtt is legalább ugyanannyira bele akartak szólni a legmélyebb színházi kérdésekbe, mint ma, sőt,

mint hogy a király addig zsarolja Shakespeare-t, amíg az nem hajlandó egy őt dicsőítő és az ellenfelét kutyázó darabot írni. És az mindig jó, ha egy előadásnak van üzenete és szeretne elmondani valamit a világról, ami itt és most körülveszi – pláne a nyári színházak kínálatában, amit a túlcukrozott limonádék próbálnak leuralni.

Ráadásul ezzel a mondanivalóval nehéz is vitába szállni, de azért nem árt, ha egy majdnem háromórás előadásban egy középhosszú mondatnál valamivel összetettebb és bonyolultabb gondolatokat adnak át az alkotók. Amiken nem csak elmélázva bólogatni lehetne, hanem lenne is valamilyen hatása a nézőre, például elgondolkodtatná.

De persze a színdarab csak egy része egy előadásnak, még csak nem is feltétlenül a legfontosabb, ott van még a rendezés, a látvány, a színészek meg a többi. A levágott fejű, vériszamos próbababák tényleg extravagáns teret adnak a drámához: minden, látszólag békés vagy nyugodt mondat mögé odakerül a fenyegetettség érzése. De a díszlet máskülönben szó szerint tönkrevágja az előadást, bár kétségkívül nem díszlettervezési, hanem rendezői problémáról van szó, még szerencse, hogy egy személyről, Galambos Péterről van szó. Aki az egész játékot bekényszeríti két, csak részben átlátható, szúnyoghálószerű függöny mögé.

egy rendező maga dönt úgy, hogy ne legyen látható a színészek mimikája, a játék finomságai, rosszabbul terjedjen a hangjuk. Mintha egy filmrendező leforgatná a filmjét, aztán levágná a kép felét, ráadásul az ötlet teljesen felesleges: az előadás nagy részében közhelyes szobabelsőket vagy tájakat vetítenek a függönyre (még jobban korlátozva a láthatóságot), néha pedig azt láthatjuk rajta, ahogy a szereplők számítógépes játékokat játszanak. Ami megint csak egy, a primitívségig egyszerű jelkép: a háborút annyira veszik komolyan ezek az államférfiak, mint egy játékot, a királynő pedig úgy kormányozza az országot, hogy oda sem figyel igazán a Farmville mellett, rágja a szánkba a vetítés. A függönyrendszer még a játékot is továbbnehezíti, mivel így a színészeknek állandóan kerülgetni kell az egészet.

Na nem mintha a technikai érthetetlenségeket leszámítva egyébként kiváló rendezői értelmezésről lehetne beszélni: Galambos arra már nem fordít erőt, hogy katartikussá varázsolja a darab végét, amikor Shakespeare végül hagyja a francba ezt az egészet, mert azért mégsem az az álma, hogy elvtelenül királyokat szolgáljon ki a tehetségével. De ez a gesztus is éppoly súlytalan marad, mint a többi, annyi előzménye van csak, hogy a bárdot játszó Rátóti Zoltán mindvégig húzza a száját a királyi kérések miatt, katarzis helyett meg tulajdonképpen annyi a kérdés, mikor fáradnak bele az arcizmai ebbe a műveletbe.

De egy ilyen gyenge lábakon álló színdarabról és egy ilyen rendezésről szólva valójában méltatlan a színészek játékáról beszélni – hiszen kis túlzással nincs mit eljátszaniuk. A címszereplőt adó Udvaros Dorottya is pusztán annyit tud tenni, hogy ábrázolja a szerelmes nőt, aki végül beleszakad az emberi érzések és az embertelen uralkodás ellentétébe, ami az életét jelenti. És Udvarosnak több olyan pillanata van, amikor egy-egy finomsággal tud mélyíteni valamennyit azon, amit ez a sekély darab kínál. A kaposvári színészek – hiszen az előadás a Városmajori Szabadtéri Színpad bemutatója után jövőre Kaposváron lesz műsoron – többnyire egy-egy sablont tudnak megmutatni, alázatos ripacsot, önérzetes harcost és így tovább. Kovács Zsolt az öreg államférfi szerepében tud némi plusz csempészni még a játékába azzal, hogy megmutatja, hogyan erodálja az erkölcsi magabiztosságot a tisztességtelenség.

Így aztán végül az előadás mondanivalója akaratlanul is módosul. Látva Shakespeare-t, akinek a tehetségét a legdiktatórikusabb király óhajai sem bírták megtörni, ha akarjuk, úgy is érthetjük az üzenetet, hogy a nem a politika beleszólása dönti el, milyen a művészet színvonala, mert hatalmi nyomásra is készülhet mestermű, de ha nem mutatkozik meg igazi tehetség, békés körülmények között is lehet, hogy kedvünk lenne a szünetben elmenekülni a színházból.