István, Vajk
17 °C
22 °C

Pokorny Liát négyszer is kidobják, de ez sem elég

2016.12.26. 09:06
Nem Pokorny Lia és Őze Áron tehetnek róla.

Még csak nem is elsősorban Németh Kristóf, a Rózsavölgyi Szalon Valami csaj(ok) című előadásának rendezője. A dolog már azelőtt elfüstölt, hogy Budapesten bárki is foglalkozott volna vele.

Az előadás legnagyobb problémája ugyanis Neil LaBute 2005-ös drámája, a 2013-ban már meg is filmesített Valami csaj(ok), amiben már csak az is gyanús volt, hogy Hollywood krémje nem csapott le rá. Pedig ha egy kommersz párkapcsolati drámával már Oscarra sem hajtanak, ha nem szerepel benne legalább néhány olyan kaliberű sztár, mint Natalie Portman, Julia Roberts, Jude Law vagy Clive Owen, mint a valamelyest hasonló Közelebb-ben, azaz még a nem túl kényes hollywoodi ízlés sem lát benne igazán nagy fantáziát, akkor baj van.

És tényleg. Pedig a Valami csaj(ok) alapötlete jó, és van is benne egy csomó lehetőség: egy férfi, mielőtt összeházasodna a nagybetűs Igazival, körbeutazza az országot, és meglátogatja régi barátnőit, élettársait és szeretőit. És ezzel az író szuper laboratóriumot teremt magának, amiben szabadon vizsgálhatna gyakorlatilag mindent, ami egy férfi és egy nő kapcsolatába beleférhet, a még mindig jelen lévő vágytól a gyilkos dühön át a bosszúszomjig és az értetlenségig.

Meg még ezer más dologig, amik mind sokkal mélyebbre hatolnának a fenti négy érzelemnél. Azok mindenféle, elsőre nem is feltétlenül megmagyarázható kombinációi, irracionális, hirtelen feltörő érzések, amikkel az érintettnek is nehéz szembenéznie, a fiatalkori érzelmek és a felnőttkori érettség szembeállása, és egyáltalán, a múlt relativizálása – ez mind előjöhetne. És ezek csak azok a dolgok, amik elsőre eszébe juthatnak valakinek, aki amúgy nem drámaíróként dolgozik.

És amelyek mind nem jutottak Neil LaBute eszébe. Ő megmaradt a fenti négy alapérzelemnél, és azokat bontotta ki négy jelenetben. De még ez is túl jóindulatú túlzás, kibontásról nincs is igazán szó. A vágyról szóló jelenetben annyi történik, hogy a szexi nő megpróbálja elcsábítani a férfit, a dühös jelenetben a nő elmondja, hogy még mindig haragszik, amiért úgy váltak el, és így tovább. De ez talán még mindig jobb, mint az a jelenet, amelyikben LaBute minden hitelességet és hihetőséget félredobva annyit bír kitalálni, hogy

a komoly üzletasszony csak azért is le akar feküdni az egyébként gyűlölt férfivel, mert az majd milyen rossz lesz a menyasszonyába szerelmes férfinak.

A párbeszédek teljesen semmitmondóak, leginkább olyanok, mintha egy okos ember ötleteit egy buta író próbálta volna megírni, egy olyan, aki semmit nem konyít a pszichológiához, az emberek közötti érzelmekhez, a férfiakhoz, a nőkhöz, a szerelemhez, a szakításhoz, se a többi témához, ami még felmerülhet. Pedig az ilyen darabokban épp a szembenézés, mármint a saját, titkoltabb vonásainkkal való szembenézés lehet érdekes. A Közelebb is azért sikeres, mert ráébreszti a nézőt, mennyi olyan érzés van bennünk a párkapcsolatokkal kapcsolatban, amiknek semmi köze a szerelemhez, szeretethez, és amúgy is olyan aljasok, hogy jobb lenne, ha rajtunk kívül senki más nem is tudna róluk.

Ráadásul a sekélyességen kívül a Valami csaj(ok) egyszerűen unalmas is, mivel a drámának majdnem a felét – érzésre még többet is annál – a köntörfalazás tölti ki; olyan mondatok, mint hogy „Nahát, nahát, nem is gondoltam volna, hogy újra találkozunk, és hát pont ebben a szobában, mit szólsz hozzá”, „Biztosan gondolkodtál azon, vajon mit is akarok mondani, nos, hát, azt kell, hogy mondjam, nem is az az igazi oka annak, hogy ide jöttem, hogy a barátokkal találkozzam, hanem egészen más, mindjárt el is mondom, hogy micsoda”. És az ilyen, kicsit kínos beszélgetések lehet, hogy tényleg így hangzanak az életben, de egy színdarabban ezt hallgatni mégiscsak halálosan érdektelen, pláne négyszer egymás után, nem különösebben változatosan, az eléggé semmitmondó végső csattanóig.

Úgyhogy a Rózsavölgyi Szalon stábja már akkor elég nehéz helyzetben van, amikor még el sem kezdődött az előadás. Amin mondjuk nem látszik, hogy Németh Kristóf rendezőt különösebben zavarta volna mindez a szövegben, legalábbis nem igyekezett összébb rántani a terjengős, modoros üresjáratokat. Viszont egy jó ötlettel hozzáadott némi pluszgondolatot ahhoz a kevéshez, ami eleve megvolt a darabban: az összes nőt Pokorny Lia játssza, sőt, egy fényképről kiderült, hogy ha szerepelne az előadásban, a menyasszony is ő lenne. Ami a maga visszafogottságában is sugall pár dolgot arról az embertípusról, aki ugyanazt keresi mindenkiben, így viszont talán kevésbé veszi észre valójában a másikat, mint kéne, és inkább saját magában lehetnek meg azok a hiányosságok, amik miatt nem tud megállapodni. De ez már nincs benne az előadásban, viszont legalább gondolkodni lehet rajta, ami itt elég nagy előny.

Pokorny Lia számára viszont igazi jutalomjáték a négy nő szerepe,

és a színésznő mind a négyszer képes pontosan, de a sablonokat és a túl egyszerű megoldásokat elkerülve ábrázolni a különféle érzelmeket, ráadásul úgy, hogy a négy figura, amennyire lehet, ne is hasonlítson egymásra. Mindig talál egy-egy olyan apróságot, ami meghatározza az adott karaktert: egy karót nyelten egyenes hátat az üzletasszonynak, egy testtartást a családanyának vagy lazaságot a vadmacskának. Őze Áron épp annyira játszik negédesen, hogy elvileg akár még kedvelni is lehessen a karakterét – de mivel a szerepe szerint ez azért elég nehéz, talán szerencsésebb lenne egy nagystílűbb bunkót játszania a kisstílű helyett. Olyat, mint az utolsó jelenetben, amikor végül tényleg mindent felülmúlóan pofátlan.

Talán ez az utolsó kép az, ami egy kicsit érdekesebbé teszi az előadást. Nem a könnyen kitalálható csattanó, hanem épp Őze jellemtelensége miatt, ami visszamenőleg is átrendezi kicsit a figura lelkivilágát. Akárhogy is igyekezett a szerző, akkor sem tudta elérni, hogy az unalmas sztori vagy a primitíven ábrázolt konfliktusok izgalmasabbakká tudjanak válni ennél. Annál, ami egy ember jellemében érdekes lehet, már ha legalább egy kicsit árnyaltan ábrázolják.