Olivér
1 °C
5 °C

Karnyújtásnyira lenni Daniel Radcliffe-től

2017.04.17. 21:15
Ötven éve esik mindig a fejére az érme.

Épp ötven éve annak, hogy Londonban bemutatták a Sir Tom Stoppardot világhírűvé tevő színdarabot, a Rosencrantz és Guildenstern halottat az Old Vic Theatre-ben. A darabot a Hamlet két szerencsétlen mellékszereplőjéről, akiknek tényleg kizökkent az idő, és nem is tolja helyre senki: az első jelenetben kilencvenkétszer esik úgy le a feldobott érme, hogy a fej van fölül. Ez túl valószínűnek sem tűnik, és elég nyomasztó is, pláne, ha az ember tudja, hogy az egész cécó addig tart majd, amíg a két untermann meg nem hal. Mondjuk a címből. Vagy az 1990-es Gary Oldman – Tim Roth filmből. Vagy annak a címéből.

Rosencrantz-And-Guildenstern-Are-Dead-Old-Vic-680-700x455

Az ötvenedik évfordulót az Old Vic mi mással ünnepelné, mint egy újabb bemutatóval, egy igazi turistavonzó attrakcióval: az idei előadásban a Harry Potter-filmek címszereplőjeként világsztárrá vált Daniel Radcliffe játssza a mulyább és pragmatikusabb főszereplőt, Rosencrantz-ot. Guildenstern az Időről időre című romantikus film egyik mellékszereplője, Joshua McGuire, de fontos szerepe van az angol Alföldi Róbertnek is, azaz az Igen, miniszterelnök úr! című sorozat címszereplőjének, David Haignek is, a rendezőt, David Leveaux-t pedig ötször jelölték Tony-díjra, és tavaly mozifilmrendezőként is bemutatkozott.

Egy magyar színdarabhős Londonban

Negyvenezer forint miatt költöztem ki Londonba, de már tízszer annyiért sem mennék haza – mondja a magyar markológép-kezelő, akinek elege lett a magyarországi életéből, és 47 évesen Angliába költözött - aztán színdarab lett az életéből: a Diggerdrájver. Nemcsak a Rosencrantz és Guildenstern halott miatt voltunk Londonban: az Örkény Színház ide is meghívott előadását is megnéztük. Az igazi Diggerdrájver emigrálásáról, családjáról és az életéről ebben a cikkben írtunk, a darab londoni előadásáról és arról, miért vándorol ki valaki az országból, ebben a cikkben.

Na igen, Londonban a színház – nyilván elsősorban a jó nyelvi helyzet miatt – Hollywoodhoz hasonló vonzerővel csábít, és ennek megfelelőek a még az angol fizetésekhez képest is magas árai is: egy népszerű musicalért simán elkérnek 60 ezer forintnak megfelelő összeget, de egy jobb hely még prózai előadásra is belekerül 20-30 ezer forintba. Ennyi az ára annak, hogy az ember karnyújtásnyi távolságra lehessen Daniel Radcliffe-től, ami pedig sok nézőnek komoly csáberőt jelent. Londonban, a West Enden sokkal inkább elfogadott tény, hogy a színház üzlet is, a nagy és ínycsiklandozó nevek pedig meg is kapják a lehetőséget arra, hogy igazán főszerepet játsszanak. Nemcsak a szó klasszikus értelmében: a rendezői ötletelés itt nagyobb eséllyel bújik el a színészi kibontakozás terebélyes árnyékában.

Pedig a Rosencrantz és Guildenstern halott nem adja magát könnyen, ahogy igaz ez minden egzisztencialista, lételméleti, filozofikus drámára – ezt így leírva az ember azon gondolkodik:

hogy a fenébe lett ebből valaha is világsiker?

Ros és Guil történetében sok minden benne van, úgyhogy ráfér egy átgondolt rendezői koncepció, hogy igazán átjöjjön mindaz, amit a sosem az írásos oldalukra érkező érmék, meg a saját múltjára sem emlékező, a Hamletben megírtakon kívül további sorstörténettel nem büszkélkedhető, totálisan döntésképtelen két hullajelölt mondatai és cselekedetei jelenthetnek.

Rosencrantz-And-Guildenstern-Are-Dead-Old-Vic-304

Az egyik rétegben ott van a felelősség tologatásának és fel nem vállalásának kérdése. Van ez a két szerencsétlen lúzer, akiket az új király berángat az államügyekbe, mondván, jelentsenek régi barátjukról, Hamletről, és asszisztáljanak halálos ítéletének végrehajtásában is. És a két fickó sosem tudja, mikor mit kéne csinálniuk, annak viszont nagyon örülnek, ha nem is kell eldönteniük; kedvenc járművük az őket nem mellesleg a halálba vivő hajó, mert az legalább biztosan elviszi őket oda, ahová kell, anélkül, hogy bele kéne szólniuk az irányításába. Még azt sem tudják eldönteni, megmentsék-e Hamletet, vagy inkább hagyják a fenébe az egészet, hiszen végül is ők csak kisemberek, hát nem is tudhatják, mi lenne, ha bátor kiállással beleavatkoznának a más dolgába. És ez vezet a halálukhoz is (Hamlet ugyanis megelőzi őket a beavatkozás kérdésében), ami nem közvetít túl jó üzenetet arról, milyen is az, ha az ember csak hagyja, hogy történjenek vele a dolgok, sosem csap semmilyen asztalra, és sosem hoz komoly döntéseket, csak tűri és vágyja, hogy irányítsák.

Aztán ott van a darabban a kisemberség is, hogy ez a két szerencsétlen mindig csak jót akar, de bedarálja őket a politika, és onnan, ahol ők vannak, nem nagyon van komoly befolyásuk semmire. Ha akarnának, sem tudnának saját sorsuk urai lenni, a nagy dolgokat a fejük fölött döntik el. Megpróbálnak legjobb belátásuk szerint cselekedni, de ők olyan kis homokszemek a gépezetben, hogy még akkor sem állítják meg a fogaskerekeket, ha beszorulnak kettő közé, csak az roppantja szét őket úgy, mintha ott se lettek volna.

És persze a Ros&Guil remek alkalmat ad arra is, hogy az ember fia a színházon magán elmélkedjen vele, kevés metaszínházibb darab létezik ennél ugyanis: a szereplői eleve egy másik színdarabból keltek önálló életre, a harmadik főszereplő egy színészcsoport vezetője, elő is adnak benne pár jelenetet, az egyiket éppen a két főszereplőre megtévesztésig hasonlító alakokról, na meg ott a híres jelenet, amiben a többiek simán elhiszik a színész halálát, hiába volt szó csak kellékkésről és eljátszott haláltusáról – a színház ereje, ugye.

image

És akkor az ezeknél filozofikusabb rétegekről még szó sem esett. A véletlenek révén összeálló életekről, a valóság felfogásának kérdésességéről, meg csupa olyasmiről, amit már elolvasva is szédülni kezd az ember, mint csillagtalan éjszakán a szakadék szélén.

De David Leveaux rendezői munkája legnagyobbrészt tényleg csak annyi lehetett itt, hogy hagyta kibontakozni a színészeket.

Daniel Radcliffe-et például, aki a bumburnyák főszereplőként olyan kiválóan kitalált gyermeki naivsággal mozog mindvégig,

hogy ha nem lenne jelmezben, simán elhinnénk róla, hogy egy mindenre kíváncsi, joviális és a helyzetével elégedett turista járkál a színpadon. Radcliffe figurájának olyan lassú a felfogása, hogy a tapsig nagyjából az elhangzottak felének dekódolásáig juthat el, de a színész mindezt olyan természetesnek mutatja, hogy tényleg egy izgalmas karakter bontakozik ki az üresen mosolygó arc mögött, nem egy egyszerű, nevettető karikatúra. Radcliffe nem az egyszerű végén fogja meg az egyszerűség ábrázolását: olyan összetett az alakítása, mintha elvileg nem pont az ellenkezőjéről lenne szó.

Joshua McGuire már nem találta ki ilyen egyedien Guildensternt: bár élvezetes nézni a játékát, azért nagy meglepetéseket nem okoz tudálékos és saját gondolkodásának csavarosságával tisztában lévén öntelt figurája. Inkább Radcliffe-fel való összjátékuk lenyűgöző: olyan hihetetlenül pergőek a teniszmeccs-szerű párbeszédeik, mintha tényleg egy ember két felét látnánk, nem is két külön entitást – ami amúgy nagyon jól rímel Stoppard szövegére.

95028647 joshuamcguire-guildensternanddanielradcliffe-rosencrant

A színészkirály David Haig tesz egy kis lépést az affektálás felé széles gesztusaival és határozott mimikájával, de az igazi ripacs a Hamletet játszó Luke Mullins, kész szerencse, hogy ebben a drámában a dán királyfi csak mellékszereplő.

A rendező pedig a színészvezetés mellett egy-egy geget eszel ki, hol viccesebben – ezek jellemzően a címszereplők kettősei –, hol kevésbé eltaláltam: a dráma szerint már eléggé zaklatott Hamlethez – akinek épp meg kéne ölnie nevelőapját édesapja halála után – még akkor sem illik a hajón a színes napernyő alatti hanyag koktélszürcsölgetés, ha az amúgy persze jól és mókásan mutat. A tér sincs épp túlspilázva, bár találónak mindenképp találó a végtelenség érzetét keltő néhány görbülő faldarab és a mélységes mélyre nyitott színpad. De hogy a jelmezek miért ilyen hangsúlyosan „korhűek” épp egy olyan előadásban, amely azt hivatott megmutatni, hogy lám, ötven évvel később még mindig megszólal ez a sokak szerint nagyszerű darab, az nagyobb rejtély, mint a kilencvenkétszer ugyanazon az oldalon landoló ezüstpénz.

Mégsem igazán nevezhető csalódásnak a Rosencrantz és Guildenstern halott a West Enden; csak akkor az, ha az ember a dráma mélyrétegeinek értelmező kibontását várja tőle. De ha azt, hogy élőben lássuk a remek és mellesleg vagy nem mellesleg világsztár státuszú színészeket, akik esetleg még Harry Pottert is eljátszották korábbi szakmai életútjuk során, akkor semmiképp sem csalódhat senki. Ott is van, karnyújtásnyira, és még remek is, tényleg.

Ne maradjon le semmiről!